A szárazság minden kis fuvalmat megölt,
lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.
Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,
száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;
az éhség hajtott őzvadászni minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,
ha a csorgóból kőre hullt a víz,
mintha egy idegen bolygón, félig holtan,
megyek, mint akit csak a lába visz.
Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak
a forrás szelíden zenélő hangjai,
ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,
az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.
Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,
vér foly a láthatárról s vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két kezem.
Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,
pislognak közöttük kíváncsi csillagok,
jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,
ha nem hozna ma erre utatok.
Szökellve jött és hirtelen megállt,
félni látszott, ahogyan körülnézett,
s finom cimpáitól remegni kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.
Nedves szemében bizonytalanság volt,
tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,
úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép leány.
Hátára, föntről a sápadt hold világa
meghervadt cseresznyevirágot permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.
De visszhangzott a völgy. Ő térdre roggyant,
fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit
a csillagokra nézett, majd leroskadt,
s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,
és az őz élete úgy suhant el, akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó madár.
Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos szemét,
sápadtan s némán álltam föl mellőle,
apám ujjongott: van már hús elég!
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is talmi,
mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.
Az egyik cső még mindig füstölög.
Jaj, hogy száll a levél a fák között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál ...
Majd apám a nyársról körömmel tépi szét
az őzike veséjét és szívét.
Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én ...
Bocsáss meg, kicsi szüzem, bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.
(Ford.: Kányádi Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése