Charles Baudelaire: Szent Péter nemet mond

Hogy veszi Isten a sok átkot és keservet,
mely szeráfjaihoz napra-nap felüvölt?
Mint tirannus, akit bor s hús habarcsa tölt,
csak alszik átkaink szelíd zenéje mellett.

Kínkamrák s vérpadok hörgő és rémteli
orkánja kellemes karének bizonyára,
hiszen mindaz a vér, mely gyönyörének ára,
máig se tudta az ég szomját oltani!

- Ne felejtsd, Jézus, a Getsemánét: nagy emlék!
Térden és együgyűn könyörögtél Ahhoz,
aki csak nevetett, mikor gyalázatos
bakóid eleven húsodat átszögezték.

Mikor láttad, hogy ős istenségedre köp
a konyhacsőcselék, az őrök és a gárda,
s érezted, hogy tövis hatol koponyádba,
melyben az óriás Emberiség nyögött;

mikor megtöretett tested súlya alatt vad
kínban nyúlt és feszült a karod, s vérpatak
s izzadság födte már sápadt homlokodat,
mikor céltáblaként a nép elé kiraktak:

láttad-e újra a tündöklő napokat,
mikor jöttél, a nagy ígéretet betöltve,
jöttél, szelíd szamárkancádon, és elődbe,
utadra pálma- és virágeső szakadt,

s a napot, amelyen, hősi jövőt remélve,
a sok hitvány kufárt korbácsolta karod,
s úr lett végül? A megbánás nem csapott
szívedbe hamarabb, mint a dárda vad érce?

-Én, óh én szívesen távoznám e bomolt
Földről, hol nem lehet testvér a tett s az álom.
Bár lelném, kard ki kard, csatában a halálom!
Péter megtagadta Jézust... igaza volt!

(fordította: Szabó Lőrinc)