Petőfi Sándor: A táblabíró* (Koltó és Pest 1847/48)

(Töredék)

ELÖLJÁRÓ BESZÉD

Ah siralmas idő! oh elfajult világ!
Boldog mostan a vak, s jaj annak, aki lát,
Hajh százszor jaj annak, mert csak azt láthatja,
Hogy küszöbön van már az ítélet napja.

A földön minden fölfordult fenekestül,
Lábra kap a gonosz és a jó elrestül,
Bizony pedig csoda, mert nem nő a hája,
Sőt oly sovány lett, hogy csörög a bordája.

Életem sok drága éjét virrasztám át,
Az elmélkedésnek égetvén lámpáját:
Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul,
Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul?

És egy éjszakának a dereka felé,
Midőn lelkem már az álom borát nyelé,
Feltűnt előttem a rettentő kísértet,
Melytől e világra jön a vég-ítélet.

Nem síri kísértet fejér lepedőben
Volt ez, mely lakozik kinn a temetőben;
Franciaország az ő laka, nem kripta,
A neve pediglen: jacobinus-sipka.

Oh e sipka ördögkezektől van varrva,
Ez a piros sipka a bőségnek szarva,
Amelyből minden rossz csak úgy dűl szerteszét,
Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét.

„Újítás” a jelsző e sátán zászlaján,
S még a dögvésznél is harapósabb talán;
Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó
„Elölljáróbeszéd” mostan csak „előszó”.

De mit nekünk a nyelv, mit az irodalom!
Ez csak haszontalan cifra az asztalon:
Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is,
Bebújt az ördög a politikába is.

S hah szentségtörése a szentségtörésnek!
A táblabírák is oda esküvének,
Oh’ ahhoz az isten nélkül való néphez,
Amely újítást, mely haladást visz véghez.

Igen, már a táblabírák közt is vannak,
Akik parókájok porának rohannak,
Kik parókájokról a szent port lerázzák,
Mellyel a századok őket koronázák.

Ah siralmas idő! oh elfajult világ!...
De hála istennek, maradt még legalább,
Maradt egy-kettő a táblabírák között,
Kikhez, te rossz szellem, nincsen semmi közöd.

A dicső férfiak! fölírom nevöket.
Kalapomba vetem, s aztán amelyiket
A szerencse éri, amely’ket kikapom,
Halhatatlanítni fogja harsány dalom... –

Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri
Fegyveres Tamás... hah, éppen jól jöve ki!
Ő méltó dalomra! testi-lelki képe
Bátran odaillik Árpád idejébe.

I-ső §.

Régi példabeszéd: „nehéz minden kezdet”,
De én csak most kezdem tapasztalni eztet;
Amidőn kezdeni kellene dalomat,
Tollnak rágásában gyakorlom magamat.

Kitaláltam végre!... hősöm vezetem be,
De hogy is nem jutott ez mindjárt eszembe?
Bevezetem hősöm... kérem az urakat,
Emeljék meg, amint illik, kalapjokat.

Először is pedig leírva mi lenne,
Hogyha nem az, ami legfontosabb benne?
Szerencse, hogy írom, és hogy nem rajzolom,
Erre nagyon kicsiny volna papirosom.

Fegyveres Tamás úr legfontosabb része
Az, mely arra van, hogy az ételt eméssze.
Ki látta a Gellérthegyet életébe’?
Ama hegy e hasnak miniature-képe.

Tiszteletgerjesztő, méltóságteljes has!
Csak azt ne adja az ég, hogy megapadhass.
Hova lenne akkor ama nagy tekintély,
Melyet gazdádnak oly fényesen szereztél?

Ritka szép látvány, ha a megyeházánál
Fegyveres Tamás úr szónokolni föláll,
Első tempója, hogy hasát üggyel-bajjal
Föltálalja... csak úgy recseg a zöld asztal...

Különben arányos testalkata vagyon,
Mert hasához feje hozzá illik nagyon,
Egyik a másiknál nem rútabb s nem kisebb,
Csak az a különbség, hogy a fej üresebb.

S ezt a phisicából könnyű magyarázni:
A teher mindenkor alá szokott szállni,
S innen van – amit sok hinni vonakodik –
Hogy táblabíró úr mélyen gondolkodik.

Arca kellemdús arc, bár az orra kurta...
Tán mert az alkotmány árkát annyit túrta;
Hát ne is fitymáljuk ezt az orrot, melyet
Invalidussá ily nagy és szent dolog tett.

Valami rejtélyes van vonásaiban,
Nem tudhatni: mihez hasonlít legjobban?
Némelyek azt tartják, hogy bivalybikához,
Mások, hogy hasonlít tengeri-kutyához.

Nincsen az igazság sem egy sem más részen!
Én a természettant keresztülfürkésztem
Csupán csak emiatt s a legnagyobb gonddal,
S úgy találtam, hogy ő valóságos cethal.

Táblabíró úr hű gyermeke a földnek,
Lelke-teste rajta hűséggel ragad meg,
Egy van benne, mit az ég magához húza,
Ez egy: kackiásan kipödrött bajusza.

S ezzel kész az arckép. Érzem, tökéletlen;
De van egy vigaszom ebb’ a tekintetben:
Mit ecsetem rosszul festett vagy felede,
Pótolja olvasóm kegyes képzelete.

Külsőképpen immár táblabíró urat
Ismernők, most már csak a belseje marad,
S ez még nagyobb munka, ezt egy lélegzettel
Úgy kutyafuttában nem végezhetni el.

Lelkiismeretem fölvigyázó lészen,
Hogy dolgom valahogy el ne hevenyésszem,
S hogy ne legyek csalfa, hazug farizéus,
De igazat szóljak... segíts, uram Jézus!

II-dik §.

Betyárok nélkül nem szűkölködik hazánk,
De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk,
Rakoncátlan legény, nincsen semmi módja,
Merre kedve tartja, arra van az útja.

Fél óra a medre Felső-Kis-Kálnótul,
De ha eszébe jut, neki-neki lódul,
És a szegény falun olyanokat ölel,
Hogy a dereka is csak úgy ropog bele.

Úgy kell neked, hazám! mért nem tanítottad,
Iskolába mért nem járattad folyódat?
De hogyan járatnál folyót iskolába,
Mikor ez alig van fiaid számára?

S attól tartok, hazám, hogy majd fiaiddal
Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal;
Mint ez környékének, úgy esnek ők neked,
S ezt tőlök még csak rossz neven sem veheted. –

Tisza mellett Kálnó; azért jövünk rája,
Mert Fegyveres Tamás residentiája.
Genialis egy kis falu... amennyiben
Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen.

Úgy állnak a házak, oly egyenes sorba’,
Valamint a mezőn a legelő csorda,
Egyik nyugatra néz, a másik keletre,
Harmadik, negyedik, isten tudja, merre.

A paraszt kunyhók a tehenek és borjak,
Köztük, mint ökrök, a közbirtokos urak...
Azaz csak házaik, engedelmet kérek,
Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek.

Se szere se száma Kálnón az uraknak,
Itt a faluvégen Latócziék laknak,
Tőszomszédságokban az öreg Gödördi,
Tovább Badallóék s a többi, s a többi.

Fegyveres Tamás úr háza a más végen
A tiszteletes-lak s templom közelében,
Homlokára írva: 1603...
Utána illenék: az újítást várom.

Csak hogy persze szörnyen hasztalanul várja,
Mert Tamás úr ennek rettentő barátja,
Semhogy újítólag kezeit tenné rá,
Inkább tüstön-tőbül azokat kivágná.

„Szentségtelen kezek soha se bántsanak,
Ti az idők által szentesített falak!”
Szól táblabíró úr lelkesedésébe’,
Ha javítást súg a rossz szellem fülébe.

„S miért javítanám? azért, hogy repedez,
Hogy ingó félben van? semmit sem teszen ez!
Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül,
Ha apámra nem dűlt, unokámra sem dűl.”

Négyszögű épület, majd egy hossza, széle,
Van elől középütt holmi tornácféle;
Itt szuszog a háznak érdemes gazdája,
Ha a délutáni álom borul rája.

A tornác teteje torony, s óra rajta,
Mely az időt három oldalra mutatja:
Éjszak-, kelet- és délre; csak nyugat felé nem...
Rövid kis történet, tehát elbeszélem.

Az én táblabíróm és Latóczi Endre
Régi ellenségek, pörlekednek egyre,
S a bosszút, ha kezök ügyére eshetik,
Egymás ellen teljes szívből elkövetik.

Latóczi Endrének nyugatra a háza,
S hogy ez az időnek járását ne lássa,
Tamás úr, követvén örökös bosszúját,
Kivette nyugati óramutatóját. –

Jobbra a cselédház, az istállók balra,
Középütt egy almafa a nagy udvarba’,
Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája,
Három következő esztendő megbánja. –

Ha belépsz a házba, szent borzalom száll rád:
Meglátod az ó kort, hogyha még nem látád,
Régi karosszékek, régi almárjomok,
Az egyik roskadoz, a másik tántorog.

A vén bútoroknak talán a legvéne
Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje,
De van köztök új is, egy kis gyémánt láda:
A szép kis Piroska, Tamás úr leánya.

Az ebédlő terem egyszersmind képcsarnok,
Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok,
Akik a Fegyveres családból erednek,
Kiket a törökök annyiszor kergettek.

S immáron ismervén a háznak mivoltát,
Kívül is belül is annak állapotját,
Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne
Elkezdeni végre, mi történik benne?

III-dik §.

Kukorít a kakas hajnal hasadtára.
Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála?
Borbála kisasszony, gazdaság tengelye,
Tővel-heggyel állna minden ő nélküle.

Talán amióta század ez a század,
Nem érte Borbálát még az a gyalázat,
Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna,
Midőn piros orrát a hajnal föltolta.

Istentelen nyelvek azt regélik ugyan:
A pálinkás-üveg a kamrába’ van,
S ez az, ami őt oly jókor oda vonja,
Korán sem a háznak, gazdaságnak gondja.

De mi nem hallgatunk minden szíre-szóra,
Rágalom malmára, pletyka-darálóra;
Üssön le a mennykő a feje búbjára,
Ki előtt még hölgyek jó neve sem drága. –

Tehátlan tehát a kakasság kukorít,
Borbála kisasszony a kamrában virít,
A konyha számára ád ki főzeléket,
S ex tempore pofon vágja a cselédet.

Úgy kell neked, úgy kell, te kotnyeles Sára!
Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára,
Bele is markoltál, de Borbála lesett,
Rajta is kapott... most dugd el a poflevest.

Fegyveres Tamás úr azonban még alszik,
Mégpedig úgy, hogy a szomszédba is hallik;
Gyermekek hallják a hortyogást az utcán,
S azt hiszik: trombita... katonák jőnek tán.

De most megrázkódik, torka muzsikája
Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája,
Szemöldöki, mint két ellenséges medve,
Egymásnak rohannak, s megállnak meredve;

Fején a haj ezer zsindelyszöggé válik,
Kiegyesül mind az utósó szálig.
Redő-árkak nyílnak homloka rónáján,
S képe tetemesül, orcáit fölfújván.

Hirtelen fölébred és az ágyán fölül,
Harag és iszonyat lángol szemeibül:
„Borzadalmas álom!” szuszogja, lihegi,
„Arcomat a hideg veríték verte ki.

Írnom kellett volna.. írni erőtettek...
Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg.
Hah, ki föltaláltad az írást, gazember,
Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger.

Alva sem hagy békét az átkozott írás!
Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más.”
Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban,
Hejh, írnod kell még ma, írnod kell valóban.

Eszébe is jutott nemigen sokára,
Nyilallt az oldala, borsózott a háta,
Káprázott a szeme, izzadt az üstöke,
Kiszáradt gégéje, viszketett a feje.

Eszébe jutott, hogy van édes fia,
Akinek levelet kell még ma írnia,
S a dolog sürgetős, nincs mód halogatni,
Azért is fölfelé kezdett tápászkodni.

Fölkelt, felöltözött, bebújt ruhájába,
Mintha egy nagy bőgőt dugnának tokjába,
Meg is reggelizett, két font húst bevága...
Éhgyomorra csak nem kaphat ily munkába.

Az almáriomnak tetejéről pedig
A toll s kalamáris előkeríttetik,
Kiszáradt belőle a tenta fenekig,
Annakokáért is borral föleresztik.

Most már teljességgel nincsen egyéb hátra,
Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra,
Írja meg levelét... de mi hagyjuk őt itt!
Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik.

Láttuk a vén tölgyet, nézzük meg lombját is,
Illendő megnéznünk a kis Piroskát is;
Hol találjuk őt fel karcsú derekával,
Mosolygó szemével, pajkos mosolyával?

Ne is menjünk tovább, csak a kert aljáig,
A kertnek legalsó sötét lugosáig,
Hiába keressük, ha ott meg nem lelnök,
Reggelenként a nap ottan üdvezli őt.

Íme, nem megmondtam? a lugas mélyében
Ül, mint a csalogány ül rejtett fészkében.
Mért rejtezik így el a világtól mindig,
S riad föl, ha szellők a lugost legyintik?

Megmondom, hogy miért?... aztán borzadjatok,
Mert iszonyúságos az, amit hallotok!
Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál,
S máris és mégis az ördöggel cimborál.

Ördöggel cimborál! apja is bevallja,
Gátolná is, hanem hiába gátolja;
Lel módot, hogy a jó öreget rászedje...
Áldoz a gonosznak... könyvet olvas egyre.

Itt, és leginkább a napnak kezdetével,
Itt táplálkozik ő a pokol főztével;
Keze, zsebe most is könyvekkel van teli...
A kárhozat magvát milyen mohón nyeli!

Olvas, olvas, olvas, szeme fényes ablak,
Melyet egy égő ház lángi ragyogtatnak;
Ez már a pokolnak rálövellő lángja.
Sajnálatra méltó szegény kis leányka.

Azonban kinn a kert mögött ostor pattan,
(Tiszai rév felől jön el az út ottan,)
Ostorpattogásra, kocsi zörgésére
Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére.

Bántotta őt a zaj, bántotta fölötte,
Mely ábrándjaiból őt felijesztette,
De a kíváncsiság szinte felkelt benne:
Megnézni, hogy ki jön? ha ismerős jönne?

Több jött, mint ismerős; bátyja jött meg, bátyja,
Kitörő örömmel nevét elkiáltja:
„Dezső, Dezső lelkem!” s kinyitá a kertet,
S a kis ajtón által az húgánál termett.

„Hogy vagy, édes húgom?” kérdezé a bátya,
„Egyre víg? szívedet a bú most se’ bántja?
Arcod most is piros, szemed most is élénk,
Mint midőn búcsúszót és csókot cserélénk.”

„Oh”, felelt a lyányka, „nekem semmi bajom!
Mindennapos vendég ugyan az unalom,
De ez az öreg úr éppen úgy utálja
A könyvet, mint apánk... fut, mihelyt meglátja.

Igaz, a könyvekkel csak titkos mulatok,
De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod.
Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet!
Mintha nyílni látnám fölöttem az eget.

Abból olvasom a világ tarkaságát,
S feledem falunknak bús egyformaságát,
S ahová magamnak elmenni nem szabad,
Legalább elküldöm oda vágyaimat.

Így élek, de te, jó bátya, te hogyan vagy?
Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy?
Ilyen váratlanul haza mi vezetett?
Szarka sem jelenté megérkezésedet.”

„Mi vezetett haza? az, ami elhajtott”,
Válaszola Dezső s kínosan sóhajtott,
„Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem,
Ahogy neki tetszik, megyen és jön velem.

Néha elővettem férfiúságomat,
Hogy kiszabadítsam öléből magamat,
Akkor ő lett gyermek, zokogott előttem,
S újra elgyöngülék, s karjaiba dőltem.

De nem küzdök többé. Merre kedve tartja,
Vigyen... s először is vezetni fog karja
Az elhatározás erős sziklájához...
Azonban jer, húgom, menjünk most apánkhoz.”

IV. §.

Táblabíró úr az ég segedelmével
Óriási dolgát épp’ akkor végzé el,
Amidőn az ajtón kopogtattak vala,
S kopogás után belépett Dezső fia.

„Ejnye, akasztani való rossz portéka,
Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!”
Ilyen barátságos szavak hangozának
Nyájas üdvezletül ajkán az apának.

Dezső pedig örömkönnyekre nem fakadt,
Hallván ez édesen üdvezlő szavakat;
Bátor volt kérdeni, folyvást hüledezve:
E szép fogadtatást hogyan érdemelte?

„Hogyan érdemelted?” kiálta föl apja,
S kezéből a tollat dühösen eldobja,
„Nem tudott az ördög elébb hazahozni
Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni?

Itt van, kész a levél, nincs egy betű híja,
És az ember ezt mind, mind hiába írja!
Kínos fáradságom nagy potyára történt;
Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt.

hogyha nem sajnálnám az útiköltséget,
Ebb’ a nyomba’ visszakergetnélek téged,
Olvasnád levelem ott Pest városába’,
Nem írtam légyen azt ily szörnyen hiába.

Azt írtam: jöjj haza; henyéltél eleget.
Illő, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet.
Itt a tisztújítás, egy becses virágot
Terem neked a kert: szolgabíróságot.”

Nem felelt egyebet erre Dezső, csak azt,
Hogy ő ezen kertből virágot nem szakaszt,
S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez
Amint eddig elvolt nélküle, el is lesz.

„Hogyha vétek”, úgymond, „a közügyi terhet
El nem fogadni, ha az ember rá termett,
Szinte az, sőt kettős vétek elvállalni,
Ha viselésére gyöngék a vállai.

Érzem gyöngeségem, azért ki sem lépek,
Foglalják el a tért markosabb legények,
Én majd benn maradok csendes hajlékomban
A nekem való, a rejtett nyugalomban.”

„Kivel beszélsz, kölyök?” kurjantott reája
Az apa oly igen méltó haragjába’,
„Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded,
Hogy apádnak minden hangja parancs neked?

Ki sem lépsz? röpülni fogsz, ki az ablakon,
Hogyha vonakodol szót fogadni vakon;
Azt teszed, mit mondok, én, a ház királya,
S tizenkét vármegye főtáblabírája!”

Dezsőben nem nyargal szilaj vér patakja,
De szelídségéből e beszéd kikapja,
S a fiúi érzés tusakodik benne?
Nem lenne-e jobb, ha szívéből kimenne?

Végre, amint illett, csak erőt vett magán,
S így kezdé szavait nagy hallgatás után:
„Jól van, apám, tehát legyen, mint kívánja,
Ki fogok lépni a nyilvány piacára.”

Táblabíró úrnak nyájasabb lett képe,
Béke angyalaként szállt e szó fülébe;
Hejh pedig ha tudná fiának szándokát,
Csibének nézné őt s kitekerné nyakát.

(Forrás: Petőfi Sándor munkái III. k. – Bp., Franklin-Társulat 1906.)

*) Petőfi 1847/48 telén kezdte írni a Táblabíró c. elbeszélő költeményt. Egy töredéket közölt belőle, de végül befejezetlen maradt.