Magyar
költőnek lenni mindig szűk sorsot, áldozatos hivatást jelentett, mint ahogy
magyarnak lenni is büszke mártírsors Európa nagy nemzetei között. Íróink,
költőink évszázadokon át csak szívben vágyakoztak arra, hogy világot lássanak,
élményeket gyűjtsenek, magukba igyák messzi tájak szépségét; a „szűk magyar
sors” azonban ebben is megbéklyózta, a lehetetlenségek korlátaival vette körül
őket. Megdöbbentő elgondolni, hogy tulajdonképpen csak századunk magyar írói és
költői, a legújabbak válthatták valóra utazási terveiket. A régi magyar költők
legtöbbje vidéken és magányban élt. Berzsenyi,
akinek világrengető képzelete sziklákat görgetett ódáiban, és isteni
pillantással fogta át a végtelenséget, a Zenittől a Nadirig: sömlyéni
magányában és niklai remeteségében írta verseit, titokban, hogy felesége
szemére ne vesse a gyertyapazarlást. Csokonai,
aki verseiben a franciás rokokó kertjeiben andalgott olasz amorettók játszi
körében: gyalog járja az országos Debrecentől Csurgóig és vissza. Bessenyei, rövid külföldi forgolódás és
egy szép olaszországi utazás (1768) után három évtizedes pusztakovácsii
remeteségében temette nagyratörő álmait, széles körből összehordott európai
műveltségének foszlányain rágódva. Jókai,
aki csodás képzeletével bejárta az egész világot, sőt a mesék birodalmát is:
négy fal között böngészte a lexikon adatait, hogy az írói képzelet hatalmával
újrateremtse magában a világ tájait, - Olaszországot is (Egy az Isten). Egy Voltaire, egy Shelley, egy Byron beutazta fél
Európát; a régi magyar költők úgy lettek nagy költőkké, hogy át se lépték az
ország határát. S ha mégis kijutottak külföldre, akkor vagy bujdosni mentek, „Oceánum mellé”, mint Balassa és Mikes, vagy politikai száműzetésbe vonultak, mint Bacsányi és Jósika – avagy börtönbe vitték őket, mint Kazinczyt, Bacsányit és Szentjóbi Szabót. Itthon is gyalog
utaztak, mint Csokonai és Arany -, Máramarosszigetről
Nagyszalontára, - vagy ökrösszekéren, poros vidéki országutakon poroszkáltak,
mint Petőfi, aki annyi lelkesedést,
annyi szépséget tudott kicsiholni szerény alföldi, felvidéki és erdélyi
útjaiból is -, hát még ha betelhet vágya, és megláthatja Európát! Úti
leveleinek egyikében írja, 1847-ben:
... Holnap indulok
Nagyvárad felé Pestre, s onnan a külföldre. Nőtelenségem utolsó hónapjait
utazással töltöm. Megnézem a tengert, melyet annyira óhajtok már látni, mert
hisz az rokona szívemnek: mély és viharos. Megnézem Shakespeare, Shelley és
Byron hazáját, a sötét Angliát, s megnézem Béranger honát, a fényes Franciaországot...
Terve
persze füstbe ment. Nemcsak hogy Franciaországig nem jutott el, hanem a
lelkével rokon tengert sem látta meg; ez a tenger pedig bizonyára Olaszországot
jelentette volna. Örült, hogy úgy-ahogy megélhetett, és két év múlva már az
európaival összeforrott magyar szabadságért áldozta életét. S még legújabb
költőink egyike-másika is csak álmaiban járhatta be a művelt Európát. Juhász Gyula egy életen át vágyódott
országbéli tanári álláshelyein a Nyugat meseszigetei után, - s csak „a képzelet
villámröptű vonatján” érhette el őket. „Elérem én is tán Párist, nagy álmok
szigetét!” – írja már 1907-ben; de ő is csak képzeletben élhette ki vágyait,
úgy, hogy Gulácsy Lajossal, az olasz mesterekért rajongó festővel, „Giotto jó
utódával” a kávéházból „A Kőröst néztük,
és láttuk Velencét, A kávéházban Goethe ült velünk, Esengtük Grandet Eugénia
szerelmét...”
Nem
a vágy, az utazás vágya, a kulturális szomjúság hiányzott költőinkből. Hiszen
így, a fájdalmas távolból is magukba itták Európa egész kultúráját: Balassa a humanista költőket – köztük a
nápolyi Marullust – és a renaissance friss szellemét, Zrínyi egy Tasso eposzi álmait, Berzsenyi Horatius ihletét, Bessenyei,
Csokonai és Kazinczy kissé mindent, ami akkor az európai kultúra része volt,
Goethe-től Metastasio-ig, Kölcsey a
Herder-i jóslatot, Vörösmarty, Petőfi és Arany Victor Hugo-ot, Shakespeare-t és Aristophanest fordítanak, és
Dante-ért, Bérenger-ért lelkesednek.
Az
európai kultúrtájak fölkeresése azonban nagyrészt vágyálom maradt számukra.
Pedig az írónak, a költőnek mindenki másnál nagyobb szüksége van arra, hogy
költői képzelete meggazdagodjék a világ arcának szépségével, s megihlesse a
tájak, népek, városok, képek és szobrok művészete. Jól látni ezt azokon a
költőkön, akik mégis kijutottak külföldre, s költői fejlődésükben nevezetes
mozzanatok, műveikben szép részletek őrzik a megbámult szépségek emlékeit.
Meglátszik ez azokon a régi költőinken is, akik a mostoha sors ellenére is
elvetődtek Olaszországba. Kétségtelen, hogy legtöbb személyes irodalmi kapcsolatunk Itáliához fűződik, s ezek a
személyes élmények mindig megtermékenyítették költőinket. Már első „európai”
költőnk, Janus Pannonius is tisztában
volt azzal, hogy a tájnak formáló ereje van a költőre: „Mert lám, a táj áthatja ám a lelket – hol kelt a vers...” -, írja
olasz költőbarátjának, Galeotto Marzio-nak (1458). Költészete mutatja, mit
köszönhetett Itáliának és az olasz humanista irodalomnak. Balassa is tanult a nápolyi Marullustól. Zrínyire döntő hatással volt olaszországi tartózkodása, amelyre
nevelője, Pázmány Péter küldötte a 16 éves ifjút. Ha csak Tassot ismerte volna
is meg ekkor, már az is megérte volna ezt a külföldi utat. Faludi, a tudós jezsuita költő felett sem suhant el eredmény nélkül
az az öt év, amelyet a Szent Péter-templom magyar gyóntatójaként töltött
Rómában. Kisfaludy Sándort a közös
hadseregbeli katonasors vitte Milánóba; mikor pedig Napóleon elfoglalta a
várost, a költő Provenceba kerül, de oda is Petrarca verseit viszi magával,
amelyek aztán ihletői lesznek Himfy Szerelmeinek.
Öccsét, Károlyt kalandos természete,
műveltségszomja és szegénysége vonzza Itáliába; gyalog megy le, s útközben kis képecskék eladásából él. Petőfi rokonszenvét az olasz
szabadságtörekvések nyerik meg Olaszország számára; ennek emléke „Olaszország” c. verse (1848). Aranyt
viszont Tasso és Dante lángelméje kötötte Itáliához.
Századunk
elején végre megoldódott az a bénító varázs, amely a haza földjére nyűgözte le
költőinket és íróinkat, korán átláttatva és átéletve velük a visszavonhatatlan
vörösmartyas igazságot, hogy ez az a föld, amelyen kívül nincsen számunkra
hely. A modern életforma, a technika fejlődése végre ledöntötte a „szűk sors” korlátait, s művelt
szellemeink ettől kezdve időről-időre személyesen is találkoztak Európával.
Legújabb
irodalmunk bizonysága szerint két igéző táj vonzotta legjobban íróinkat és
költőinket, két ihlető európai középpont alakult ki: Párizs és Olaszország. Amott a szabadság és bohémség páratlan
levegője vonzott; emitt a táj szépsége, a városok költészete és a művészet bűvölt
-, a kék ég és a dombok, amelyek annyira emlékeztetnek a Dunántúl egére és
halmaira. Mintha az észak-keleti magyar honvágyát jelképezné ez a sóvárgás a
Dél után; hiszen azt mondják, hogy Keletről elvándorolt őseink is
tulajdonképpen a csábos Lombardia felé igyekeztek. Tény, hogy irodalmunk
tanúsága szerint ez a két táj vonzza leginkább a magyar lelket. Nyugattól
olykor szellemet, Itáliától művészetet tanultunk. Mintha mégse üres szóbeszéd
lenne a magyarság latin vonzalma, sokat emlegetett mediterrán szelleme, amelyet
néhány évvel ezelőtt ünnepeltek Babitsban,
a San-Remo-i díj elnyerésekor. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen Párizs és az
olasz városok, ez a két latin táj ragadta meg az írók és költők, a szellemi
vezetők érdeklődését és rokonszenvét.
Ennek
a vonzalomnak érdekes bizonysága az, hogy költőink ezt a két tájat éneklik meg
leggyakrabban verseikben a külföld változatos panorámájából, s íróink ezt a két
tájat választották legtöbbször regényeik elbeszéléseik színhelyéül. Párizzsal
kapcsolatban a költők közül elég Adyt
említenünk, a szépírók terméséből pedig Ambrus
Zoltán, Márai, Laczkó Géza, Vaszary Gábor és Hevesi András párizsi regényeit. Az olasz tájat és városokat ennél
is több költőnk és írónk szőtte bele műveibe. S nemcsak történeti regényekről
van szó, amelyeknél a választott téma már eleve megköti a színhelyet; nem is
csak antik római földön játszódó regényekről, amilyen például Móra Ferenc nagyszabású „Aranykoporsó”-ja vagy Kosztolányi „A véres költő” című, Néróról szóló lélektani regénye; hanem modern
társadalmi regényekről is,amelyeknek önkényes színhely-megválasztása kétség
kívül az író egyéni vonzalmáról tanúskodik.
Bizonyára
érdekes végigfutni azokon a költeményeken és regényeken, amelyek egészükben
vagy részleteikben a modern olasz tájakhoz, városokhoz fűződnek; hiszen ezek
immár behálózzák Olaszországot, valóságos helyszíni térképrajzot adnak az olasz földről. Induljunk el tehát
„a képzelt utazás villámröptű vonatján”, utazzuk be Olaszországot, és
válasszuk vezetőinkül a magyar írókat és költőket. Szemlénk természetesen nem
törekszik teljességre, már csak azért sem, mert anyagunk túlságosan bőséges;
inkább csak a legjellemzőbb olasz tájakat és városokat illusztráljuk egy-egy
költeménnyel vagy regényrészlettel.
*
Mióta
Adriánkat, fájdalom, elvesztettük, többnyire a Tenger az első nagy élmény, amelyet az olasz föld ad meg nekünk. Ez
a találkozás, amikor az ember, a tengertelen magyar először néz szembe a
legközvetlenebb végtelenséggel, a végtelen tengerrel, megrendíti a fogékony
lelket. Ezt a nagyszerű élményt örökíti meg Szabó Lőrinc, mai költőnemzedékünk egyik legkiválóbbjának verse, a
Trieszt előtt. Mikor a pesti villamoson a dunai hídra fut föl, mindig eszébe
jut a tenger – írja -, az az élménye, amikor a Karszt sziklafalai között robogva
izgatottan várta a vonatablaknál a tenger feltűnését.
... s egyszerre csak
mintha elfújták volna,
jobbról
az utolsó fal leszakad,
és hangtalan, kék
robbanásként
végtelenné nyílik az ég
s vele nyílik egy másik
ég is,
mintha alánk terítenék:
a borzongó, kékhúsú
tenger,
nagy, lassú barázdáival,
s rajta napfény, és
felleg árnya,
s vitorlák, és felleg
árnya,
s vitorlák, fehér
lepkerajz.-
Beh szép volt! És be
szép, hogy így jött,
ilyen egyszerre az
egész!
Láttam, és azóta se
múlik
az óriási meglepetés.
Láttam a szépet, itt
maradt a
szememben, csak behúnyni
kell,
s ha megvakít is az
irígy sors,
ezt soha már nem veszi
el.
Trieszttől
már nincs messze a mási kedvelt magyar városélmény: Velence, ahol annyi magyar szót lehetett hallani tavasszal és
nyáron. A lagúnák költészete, a Szent Márk-tér varázslata évszázadok óta
megfogja az utazó lelkét -, a magyar lelket is. Nem csoda, hogy amikor Babits Mihály, Dante méltó tolmácsolója
először járt „Szent Márk dicső terén”,
nagy költőelődje, Zrínyi ködlött fel lelki szemei előtt, - a „másik bús magyar”, aki szintén ott „tiport hatalmasan” döngő csizmáival a
márványon, „s lelke tombolt, látván sok harci jelt ős ívek oldalán”. Babits szonettje (Zrínyi Velencében) szinte azt sejteti, hogy a Szigeti Veszedelem, a
nagy hősi éposz ihlete itt fogant meg Zrínyi lelkében; s annyi valóban tény,
hogy Tasso, az olasz költő adott hozzá mintát:
... Alkonyfelhő borult
lagunára, piacra,
felhőn az angyalok
készültek már a harcra,
melyre a holtakat
felkölté Alderán.
Hogy
a mai intellektuel számára milyen élmény ez a különös város, azt legjobban Sőtér István, a fiatal író Fellegjárás című regénye tükrözi. A
regény egyik főhőse, Konstantin, a kultúrával szinte dekadensségig telített,
már-már betegesen érzékeny esztéta típusa. Ő „átéli” a városokat, a tájat, a művészi alkotásokat. Olaszországi
utazása közben írt naplójából való ez a részlet:
... Tizenhat óra
Budapesttől Velencéig, robogó vonaton, kőszénfüstben, álmatlanul, éjtszakai
hidegek emlékével, melyekből átmenet nélkül zuhanunk az észak-olasz síkságok
forró párájába! E tizenhat óra mégis Velencébe torkollik, mágikus érthetetlen
módon, pedig oly kevés köze van hozzá, hogy utolsó percig kételkedem, nem merek
hinni a csoda megvalósulásában... Az idő csodáját számomra Simone Piccolo
temploma fejezi ki legérthetőbben: magas, zöld kupolájával, a pályaudvarral szemközt... Köröskörül a lagúnák
mélyebb-zöld vize, a nap ideges villódzása, nyugtalanítóan lengő, rőtarany
szőnyeg a márványhíd hajlatában (zászlók, lengő vásznak mindig zavartak,
idegesítettek) – biztonságomat végleg elvesztem a visszfények, ingó, billenő
tárgyak között, melyeket a lagúna himbál. (Ellentét: a lapos, napsütötte vidék,
melyet Velence és Trieszt között átszelünk, tanyáival, unalmas útjaival és
megtévesztő harangtornyaival, melyekben mindig Velencét szeretném üdvözölni –
ez a vidék vezethetne Kecskemétnek és mi sem váratlanabb, mint a megérkezés, a
kíméletlen csere, mely a szárazföld unalmát, semmitmondását felváltja a
legijesztőbb városfantazmagóriával: Velencével.)...
Ilyen
modorban folytatódik a napló, a Canal Grande-ról, a Márkus-tér nappali és esti
varázslatáról, a Doge-palotáról és a Szent Márk-templomról („A templom kisebb, mint gondoltam,
bútorszerű, ékszerhez hasonló...”; este „csúcsai még alacsonyabbak, azt hiszem,
kézzel is felnyúlhatok a kupolákért”), Tintoretto képeiről: egy nagyon
művelt, nagyon szellemi író finombenyomásai. Az impressziók az esi
kivilágításban úszó Szent Márk-téren szinte örömujjongásba csúcsosodnak: „... hátradőlök, remegő izgalommal – írja
Konstantin -; csodálatos éjtszaka: a boldogságot,mit régóta szomjaztam,
megszületni érzem...”
Egészen
különös hatással van Velence Szerb Antal
Utas és holdvilág című regényének
hősére, Mihályra is. Ez a Mihály különleges lelki hatások alatt a nászúton
akarva-akaratlan lemarad fiatal felesége mellől, s ebben a tényben szerepe van
az olaszországi utazás misztikumának, - többek között a velencei sikátoroknak
is.
... A vonaton még nem
volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.
Már mikor a motoscafon
az állomásról befelé hajóztak és elhagyták a Canal Grandet a rövidebb út
kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem
sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a
víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín
derűje. Mert Mihály most volt először Olaszországban, harminchat éves korában,
a nászútján.
Hosszúra nyúlt
vándorévei alatt mindenfelé megfordult, Angliában és Franciaországban éveket
töltött, de Olaszországot mindig elkerülte, úgy érezte, még nincs itt az ideje,
még nem készült fel rá. Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el, mint
az ivadékok nemzését, titokban félt is tőle, félt, mint az erős napsütéstől, a
virágok szagától és a nagyon szép nőktől...
Már
az első éjjel izgalomba ejti Velence varázsa: egyedül felfedező útra indul a
szállodából.
Eltávolodva a Canal Grandetól,
amely mentén állt a szállodájuk,a Frezzeria körüli utcákba jutott, ahol
ilyenkor éjszaka is sok velencei járkált, azzal a különös hangyaszerűséggel,
ami ennek a városnak a lakóit jellemzi. Így került a sikátorok közé.
Egészen szűk utcák
ágaztak egészen szűk utcákba és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek
és sötétebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a
két szemben lévő házsort, a hallgató nagyablakos házakat, amelyek mögött, úgy
gondolta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy
szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.
Mi volt ez a furcsa
bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát,
mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről – a
gyermek, aki kertes villák lakója, volt, de félt a tágas dolgoktól – talán a
kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön
értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga
asztal mellett és emberéletek egy karosszékben: de ez sem biztos.
Így bolyongott a
sikátorok közt...
Szerb Antal különös lelkivilágú
regényhősének érzékenysége a maga módján már visszahat Velence titokzatos
varázsára. A legrajongóbb Velence-imádatot mégis Márai Sándor önti szavakba, a Vendégjáték
Bolzanoban lapjain. A regény főhőse Casanova, a hírhedt kalandor és
nőcsábász vonásait ölti magára. Casanova tudvalevőleg Velencében született.
Márai egy képzelt kalandját írja meg a könyvben. Casanova másfél évi rabság után,
amelyet a Doge-palota pincebörtöneiben töltött, Bolzanoba érkezik. Ott
kísérője, Balbi, a pap, ócsárolni kezdi Velencét. Casanova azonban
szenvedélyesen szülővárosa védelmére kel:
...Mit tudjátok ti,
őgyelgők, vándorok, naplopók, levanteiek, mit tudjátok ti, hol lakik az Isten
és merre van Velence? Ültök a csapszékben, a Merceria sikátoraiban, szörpölitek
a savanyú bort és azt hiszitek, ez már Velence! Megtömitek bendőtöket hallal és
hússal, pástétommal és szálas tésztával, dolce-val és szagos sajtokkal, s azt
hiszitek, ez már Velence!... Velence nem a dózse és a messergrande... nemcsak a
harangozó a Márkus-téren, a galambok a fehér köveken, nemcsak a kutak...
Velence nemcsak az, ami látszik. Ki ismeri Velencét?... Ott kell születni, hogy
ismerje az ember. Be kell szívni, az anyatejjel, dohos-fanyar, áporodott
illatát, ezt a romlott és nemes illatot, amely olyan, mint a haldoklók
lehelete, s olyan, mint egy boldog óra emléke, mikor nem féltünk az élettől,
sem a haláltól, s testünk minden rostját, értelmünk minden szögletét betöltötte
a pillanat varázsa, a valóság szédülete, az öntudat elragadtatása, hogy itt
élünk a földön, Velencében. Áldom a sorsot és földig hajolok a végzet előtt,
boldogságomban és büszkeségemben, hogy velenceinek születtem! Köszönöm az
égnek, hogy az első lélegzet, melyet beszívtam a földön, a lagúnák
rothadt-bölcs illatával volt telítve! Velenceinek születtem, tehát minden
enyém, amiért élni érdemes, ajándékba kaptam a szabadságérzést, a tengert, a
művészetet és a szép szokásokat, s tudom, hogy élni annyi, mint harcolni, s
harcolni annyi, mint igazán és rangosan velenceinek lenni! Boldogság!...
Ez
csupán ízelítő Casanova tirádájából. Ezekbe a rajongó hangokba csak egy humoros
regény fintora szól bele: Karácsony Benő,
az erdélyi író Utazás a szürke folyón
című regényéé. Hőse, Sebestyén Károly Jakab Hektor, egy pedáns, szemüveges kis
vidéki patikussegéd szűk kis világából egyszerre csak Párizsba és Velencébe
csöppen, és mivel Velence rendkívüli valami, nehezen tudja beilleszteni az ő
megszokottságok keretei között mozgó életébe. Csupa kiábrándulás várja ott:
Nem sokat gyönyörködött
a lagúnák városában, annyi szent. Pedig készült rá szorongva és áhítattal.
Ilonával többször emlegették Velencét. Ilona javarészt arról beszélt, hogy ha
az ember piacra akar menni Velencében, vagy zongoraórára, csónakba kell ülnie.
Őt a paloták érdekelték, a márványablakok s a templomok; igazában nemi s ezek,
hanem a nagy és tanulságos kaland, a műtörténelem és szerelem összeolvadó
élménye. Felajzotta magát, mint egy íjat. A húr elpattant, de nem úgy és nem
akkor, mikor várta s ő, kilőtt nyílvessző, Velence ragyogása helyett Velence
rossz szagú kulisszái mögé talált. Reggel indult el a vasúti állomás közelében
lévő szerény szállodájából és dél volt már, amikor végre kiérkezett a
tengerhez. Sikátorokon ődöngött át, hidak lépcsőin ment föl, de mindjárt le
kellett ereszkednie. Kapott valami kivonatot, de erősen híg és rossz ízű
kivonatot Velencéből. Zegzugokat, köveket és poshadó vízszagot... Az elméleti
„utazás Velencébe” és ez a gyakorlati kódorgás Velence kusza térképén, olyan
viszonyban voltak egymással, minta marcipán édessége és az éjjeli szekrénybe
ütődő fej botor sajgása. Egy kapun írás csüngött: pittura fresca. Azt hitte, freskóképeket láthat a házban,
belépett, de mindjárt össze is kente könyökét a kapualj friss mázolásán. Ez
volt a pittura fresca. Friss mázolás...
Ne
ütődjünk meg: ez csak a humoros, sőt szatirikus író karikatúrája Velencéről, -
egy olyan íróé, aki talán már kissé giccsesnek is tartja Velence túlságos
emlegetettségét és szokványos nászutas-romantikáját. (Nem is ebben rejlik
Velence igazi varázsa.) Az az ügyefogyottság azonban, amellyel Sebestyén Károly
Jakab Hektor csetlik-botlik Velencében, sokkal inkább reá jellemző, mintsem Velencére.
Még
számtalan regényrészletet idézhetnénk a „lagúnák
királynőjéről”; de vonatunk máris a másik tenger felé rohan Lombardián
keresztül. Itt, Velence, a Garda-tó és Milano vonalában játszódik Cs. Szabó László kisregénye, A kígyó. Cs. Szabó is egyike azoknak a
magyar íróknak, akik áhítattal jártak Itáliában, és európai műveltségüket
gazdagították a helyszíni tapasztalatokkal. Kisregényéből Milanoról
írtrészletet idézünk:
... Harmadnap Milánóban
voltunk. Ágnes nem érezte jól magát. De én még nem láttam nőt, aki
összebarátkozott volna ezzel a várossal. Van egy fajta geometrikus város,
festészet, muzsika, vers, amelyből az asszonyok örökre kimaradtak. Az igazi
férfi néha jobban meghatódik a geometriától, mint az érzésektől. De ilyenkor ne
számítson női segítségre...
A
kisregény férfihőse, László már fogékonyabban ragadja meg a város lelkét:
... László egyedül
maradt Milánóval. A paloták behajtójában tompán égtek a függőlámpák, köd
ereszkedett a dóm köré, a félig felbontott régi városnegyed egy fantasztikus
római romvároshoz hasonlított. Egy templom állt a zöldségpiacon, a
meg-meglibbenő bejárati függöny mögött fény villogott. Pörkölt kávé, rántott
hal, articsóka, narancsillat úszott a levegőben. Az olaszok olyan áhítattal
vacsoráztak, amilyennel mások a világ értelmét keresik. Mintha egy
hiányérzettel kevesebbjük volna, az asztali áldás is jobban esett nekik, mint a
többi népnek. Igazi latin óra volt, megoszlott az édeskés illatú vecsernye s a
terített asztal közt...
Milánótól
északra, a Comoi-tó és a Lago Maggiore örök tavaszát és színes
virágzuhatagját Babits egyik verse idézi: A gonosz hortenziák. A Lago Maggiore
partján írta, a Villa Leoncavallo-ban, az utolsó olaszországi útján. A beteg
költő novemberben is tavaszban jár a hortenziák között, s szinte lelkiismeret-furdalást
érez, hogy itt kék az ég, érik a gyümölcs, szikrázik a tó vize és vertarany a
felhő, míg otthon, hazájában már lehullt a levél a fákról.
Hogy adok majd otthon
számot
a sok lombjavesztett
fának??
Oh Pazar, hiú világ!
Vezekeljetek helyettem,
hervadó hortenziák!
A
Liguriai Tenger partján, a monumentális genovai
kikötőben ismét Szabó Lőrinc fejezi
ki a modern ember lelkesedését. A költőnek abból a korszakából való ez a vers,
amelyben az expresszionizmus költői izzásával lelkesedett a modern élet vad
ritmusáért és a technika vívmányaiért (1925). Az utazás boldog izgalmától,
szépségáradatától mámoros költőt a lelkesedés izzó fokára hevítik a genovai
kikötő szédületes forgalma, vegyesen rázuhogó benyomásai. Genovában látja a
modern élet jelképét, amely márványt és szennyet egyként sodor áramában. Az ő
lelkének szimbóluma ez a város, ez a „zsúfolt
kikötő”, amelyből végtelen távlatok nyílnak, hatalmas hajók indulnak a
világ minden tája felé, és az egész nagyszabású színjátékot egyetlen hatalom
irányítja: a mindenható Pénz, a modern bálvány, - mialatt a Világítótorony „az alvó Genova fölött a végtelenbe néz”.
... Genova, nézlek ámuló
szemekkel,
hegyek körútján fut
villamosom.
Genova, vér, évezredek!
Mennyi tékozlás, pompa,
hatalom!
Nagy kékkarját kitárja
lenn a tenger:
hajók érc-frontja,
sűrített erő;
szédült iramtól
fuldoklik a szám,
az én lelkem is zsúfolt
kikötő!...
(Óda a Genovai
kikötőhöz)
A
humorista író persze más arcát is felfedezi a városnak: a nagyszerű mögött a
festőien groteszket. Móra Ferenc
például, a kedves humorú szegedi elbeszélő az eldugott, szűk kis utcák
romantikáját rajzolja elénk, - olyan képet, amelyet a modern szemű fényképező
is bizonyára átszűrne lencséjén. Az írónak abból az elbeszéléskötetéből való az
idézet, amely csaknem teljes egészében egyik olaszországi utazásának köszönheti
megszületését; címe: Beszélgetés a
ferdetoronnyal.
Genua, április.
Vagy négyszáz lepedőt,
vánkoscihát, inget, mit olvastam meg Genuában egy álló helyemben a „Szent
Brigitta teknőjé”-ben. Félreértés ne legyen belőle: ez nem valami mennyei
mosóintézetnek a szerelvénye, hanem egy keskeny szurdok a Genua superba legősibb negyedében. Az olasz neve Truogoli di S. Brigida s híressége abban áll, hogy itt nemcsak
signorinákat lát az ember az ablakban, hanem a dessous-ikat is látja az ember a
feje fölött. A négy-ötemeletes palotasorok közt minden emelet magasságában
ruhaszárító kötelek vannak kifeszítve s azokon lengenek, ringnak,
feszülnek,dagadnak a járókelők feje fölött a legintimebb ruhadarabok...
A
lelkies költőnek megint mást mond a tengeri táj, az olasz Riviéra. Nem a Szabó
Lőrinc-féle izzó dallamit sugallja, hanem a lélek szemlélődésére ösztönzi a
végtelenség hullámverésével, és a saját életének szimbólumaival fonja körül. Sík Sándor, a papköltő a maga életének
hullámverését hallja ki a tenger morajától. A szél az ő életének csónakját is
sodorja, s holnap tán már más tengerek, új egek intenek feléje. Viareggio-ban, 1925-ben írt versének, a Hullámmoraj-nak ez a befejező versszaka:
Csak zúgjatok, örök
habok:
Én is egy kis hullám
vagyok.
Testvér nekem a mélyi
dal,
S a lelkem rá rímet
sugall.
Ó, édes ülni köztetek,
Hullámok,rímek, életek,
S hallgatni szívem halk
dalát:
Az öröklét mély
dallamát.
A
Tenger nemcsak az intellektuális férfinak élmény: élmény az minden magyarnak, a
tősgyökeres magyar parasztnak is. Csakhogy az a tengerben is a csodálatos
magyar termőföld mását látja. Ennek a gondolatnak ad költői kifejezést Szabó Dezső, egyik remeknovellájában, a
Patkó István halálá-ban. Az egész
novelláskötet (Sziget és tenger) az
író egyik olaszországi utazásához fűződik (a kötet keltezése: Sori, a
Liguriai-tenger partján, 1925), é érdekes példázata annak, hogyan olvad össze
az olasz tenger élménye egy gyökeresen magyar író robbanó temperamentumával:
szimbólummá válik, amelynek költői keretében a magyar paraszt alakja szépen
összefér az olasz luxusfürdőhelyek hangulatával. Az elbeszélés hősét, Patkó
Istvánt, a gazdag bükkaljai parasztot titkos kór emészti, s orvosa tanácsára
nagy nehezen beleegyezik, hogy az egyik olasz tengerparti üdülőben keressen
gyógyulást. Nehezen bírja az idegen környezetet, folyvást falujáról, földjéről,
a munkájáról álmodozik. Egyik lázas éjjelen aztán különös dolgot művel:
nesztelenül kikél ágyából, magához veszi a hazulról küldetett, búzával teli kis
zsákocskát, és kilép a csillagos éjtszakába.
... A parasztkirály léptei
messze kongtak a sugárzó hallgatásban.
- Bevetlek, bevetlek,
kenyeret fogsz teremni, jó puha kenyeret – mondta az öreg.
Lement a csolnakállomás
melletti lépcsőn egy tengerbe nyúló sziklára.
Odakacagott a tengernek:
- Szép idő, igazi
alkalmatos idő, áldás lesz a magon.
Elővette a zsákocskát,
kivett egy kis maroknyi szemet belőle. Mint drágaköveket pergette egyik
tenyeréből a másikba. Aztán arcára kétségbeesett végtelen szeretet, a nehéz
századok egyetlen tragikus szerelme vonaglott. Ajkaihoz emelte a szent magokat.
Megcsókolta.
Akkor a parasztkirály
felmagasult a lobogó éjszakában. – Kenyér, kenyér, kenyér – mondta maga elé mélybe
hívó hangon. Aztán hatalmas léptekkel megindult a szikla szélén s széles
lendítéssel vetette a magot a hallgató tengerbe.
Végtelen csend és
végtelen fényesség volt az éjszaka. Nem volt sírás a dolgokban és nem volt
bennük kacagás. Az ég tág szemei rezdületlenül nézték a csodát: miért veti
maggal a szegény magyar paraszt az idegen tengert?
Szabó Dezső patetikus szépségű
jelenetét és az olasz Riviéra szinte nyomasztó gazdagságának hangulatát megint Móra Ferenc oldja föl a maga mosolyogva
enyelgő módján. A liguriai tengerpart egyik kicsiny, de sokat emlegetett
városát, Rapallót így figurázza ki:
...Rapallo a tiguliai
öbölben fekszik, Pisánál feljebb, Genuánál lejjebb, nyáron innen, télen túl,
éppen a kettő közt az örök tavaszban. A ligurok alapították Krisztus előtt
320-ban és a rapallói konferencia fedezte fel Krisztus után sokban....
A két dátum közt itt
járt egy görög pék, aki itt hagyott egy szarkofágot, Hannibal, aki itt hagyott
egy hidat, Kolumbus, aki Amerika felfedezése után négyszáz esztendővel itt hagyott
egy szobrot, amit inkább hagyhatott volna a szegény indiánoknak, kárpótlásul,
hogy fölfedezte őket és itt járt Napóleon, aki talált itt egy jezsuita
kolostort és hagyott helyette egy elemi iskolát. Az újabb korban két kiváló
emigráns is lappangott itt: Van Dyck, aki itt hagyott egy oltárképet és
Mazzini, akiről egy márványtábla beszél. A rapallói konferenciáról nem beszél
semmi, igaz, hogy az nem is hagyott itt semmit.
Móra vezet el bennünket
délfelé Pisába is, ahol a ferde
torony bizalmasan megsúgja neki, hogy a leőrültebb tévedés áldozata a
közvéleményben, mivelhogy nem ő a ferde, hanem Pisa: „az egész Pisa ferde,csak én vagyok az egyenes!...”
Most
visszakanyarodunk Bolognába, Velence
és Firenze között, az Apenninek és a Pó-síkság határán. Egy kedves költő
emlékét idézi ez a város: Kosztolányi
Dezsőét. A költő, aki oly sok olaszból fordított gyönyörű verssel
gazdagította költői kincstárunkat, utolsó éveiben, nagybetegen, amikor már
tudta, hogy rákja van és menthetetlen, még egyszer, utoljára leutazott
Itáliába, ahol annyit lelkesedett életében a szépségért. Ez az élményi háttér
magyarázza meg két, útközben írt költeményének lelkességükben is mélabús
hangulatát: mint a haldokló sikolya szárnyal belőlük a lelkesedés – a haldoklóé,
aki még egyszer, kétségbeesetten boldog és gondtalan akar lenni -, játszani
akarja, hogy él, mint a többi fiatal játékos. Bologna című versében (Utirajzok,
II.) az utazónak azt a jól ismert érzését, vágyát örökíti meg, hogy
szeretne beleolvadni a lázas, lelkes idegen tömegbe, mintha mindig közöttük élt
volna.
A
vers közepe igazi olasz életkép: boltívek közt siet Petronio templomához, a
sürgő utcai tömegben:
Annyi fény volt, annyi
ember,
annyi lány és annyi
ifjú,
ismeretlen ismerősök.
Sápadt és komoly diákok,
sűrű, nagy latin
hajakkal
és az éj kávészagú volt,
jégszagú volt, mert a
tündér
apró boltocskákba sorra
forrt a kávé,
bugyborékolt
s a pohárba tejszínűen
csorrant a darált
jegekre
a kókuszdió nedűje.
Folyt az élet, mint a
színház...
A
költő leül a kávéház teraszán, és beleolvad a tömegbe:
És mímeltem a beszédük.
Caffe nero, signorina!
Élet, élet, drága játék!
Aqua fresca con
ghiaccio!
Játék, játék, drága
élet.
És beszélgettem:Mi dice?
És legyintettem: Niente!
És sóhajtottam magamban
régi szívemhez:
Gioventu!
Giovinezza, giovinezza!
Dov’e, dov’e signorina?
Így dobáltam el, mi pénz
volt,
a zsebemben az ezüstöt,
így dobáltam el, mi szó
volt,
a szájamban, a fejemben.
Hajnalig csak
üldögéltem,
elfeledtem, hol
születtem,
eltemettem azt ki
voltam,
s játszottam, hogy én is
élek.
Firenze, a művészetek tűzhelye,
a renaissance bölcsője, a Mediciek és Dante városa ismét egész sorozat versben és
regényben hagyott rózsás nyomot. Már a város felé közeledő utast boldog
izgalomba ejti a szép találkozás Firenze látványával.
Megragyog szemünk, az
arcunk,
csoda és ünnep vár ma
itt.
Firenze már
fel-felmutatja
zömök és karcsú
tornyait.
Lobog reánk a kék, ezüst
ég,
itt minden égő, víg,
napos...
énekli
Harmath Imre, a fiatal papköltő (Dante városa előtt, 1939). A szépírók közül
ismét Sőtér regényhősét, Konstantint
idézhetném, aki Ravenna és Ferrara után Firenzéről is megemlékezik, meg a
regény egy másik hősét is, Flóriánt, a költőt, aki a híres florenci parkban, a
Boboli-kertben őrül meg egy különös éjszakán. De hogy másik regényt is
említsünk: Surányi Miklós
regényének, A nápolyi asszony-nak
egyik jelenete is Firenzéhez fűződik. A regény meséje Beatrice, a forróvérű,
ragyogó szépségű nápolyi asszony, Mátyás király felesége köré fonódik. Beatrice
a dél-olasz táj forró levegőjét, izzó vérmérsékletét hozza a „barbár” magyarok közé, a budai,
visegrádi és bécsi udvar légkörébe. Abban a jelenetben, amelyben szó esik Firenzéről,
Fodor István, a fiatal pap mesél Beatricének a csodás városról, ahol Medici
Lőrinc villájában együtt volt a kor leghíresebb tudósaival, művészeivel. A
jelenetben igazi renaissance-levegőt támaszt fel az író:
... A pap átszellemülten
beszélt.
- A Medici-villa magas
hegy meredek oldalán fekszik, amelynek ormát a ragyogó város öreg édesanyja, az
ős Fiesole koronázza. Itt ült Lorenzónk, Ficino, Landino, Poliziano, Michel
Angelo Buonarotti és Leon Battista degli Alberti társaságában... Valamennyien a
platonikus filozófia gyönyörű álmaiban ringatóztunk...
Ott hevertünk a rózsafák
alatt, amelyek a kert falait elárasztották szétágazó vörös, apró virágokkal.
Virágok szirmai permeteztek fejünkre és megkoszorúztak bennünket az ünnepelt
Pallas Athenae, a múzsák és a közeledő Flóra istenasszony nevében. És ott
eszünkbe jutottak azok a bámulatos kezdetek, a legszebb tavasz, a görög
gondolkodás tavaszi kezdetei és úgy éreztük, hogy újra kezdődnek a világ nagy
napjai. Mikor a nap lenyugodott a Carrara hegyei mögött, az Apenninek bíbor
aranyba olvadtak és Firenze mintha elszenderült volna az ezüstös Arno partjain.
Michel Angelo állát kezén, könyökét térdén nyugtatta és száján leszivárgott a
szellemi kéj tiszta nyála. Fülében bizonyára Plato próféciáinak zenéje csengett
és lelke elandalgott Pheidias gigászi alakjain...
A
mai Firenze illatos varázsát Tormay Cecil kevéssé ismert, de nagyon
bájos kis könyve érezteti meg legjobban: a Virágok
városa – Szirének hazája. Nem regény: költői útirajz, amely valóban a
lelkét ragadja meg a tájnak. „Fiorenzia!...
Firenze!... Maga a tavasz zendül meg ebben a névben – írja. – Firenze mindenkinek azt adja, amit keres. Az
írónak hangulatot, a festőnek színt, a szobrásznak formát ad, a boldogtalan
elfelejti itt a boldogtalanságát, a boldog pedig – megérti boldogságát...”
Szuggesztív hangulattal írja le a csodás Dómot, a fehérmárvány Campanilét,
amelyet V. Károly császár elragadtatásában üvegbúra alá szeretett volna
tétetni, aztán a Piazza di signoria-t, az Arno-partot, és megkapó meséket mond
el a város mondakincséből. A kis könyv sok színes lapja közül íme az, amelyik a
firenzei nőkről ad jellemrajzot:
A firenzei asszony!
Külön típusa és külön egyénisége van. Elragadóvá nem a velencei nők élveteg
varázsa, a rómaiak ruganyos fensége, s a szicíliaiak görögös szépsége teszi. A
firenzei asszony talán kevésbé szép, mint e rokonai, de bájosabb, a Beatrice
testvére ő. Lenge és kecses, mint az Arno-menti liliom. Szőke hajába mintha
Botticelli ecsetje festett volna aranyfényeket, szemében pedig tiszta kéken
Toscana ege tükröződik. Tiszta és józan a firenzei asszonynak a szeme és a
lelke is. Az érzelmeit mindig egyensúlyban tartja, és sohasem billen úgy a
szíve, hogy az emberek szeme elé hullana az, amit rejt. Szenvedélyek nem igen
zavarják az előkelő világ nyugalmát. A szerelem olyanfajta szerepet játszik a
büszke palotákban, mint a házi kísértet. Mindenki beszél róla, vannak, akik
hisznek benne, de látni sohasem látta senki...
Még
egy nagy név jelképezi Firenze kimeríthetetlen gazdagságát: Dante. Már Arany is ódát írt róla, Babits pedig remeklő fordítását adta a
Divina Commedia-nak. Dantenak állít emléket egyik szonettjében Tóth Árpád, a finom hangulatok és a
mélabús vágyakozás költője is. A „Pokol” költőjét állítja elénk, amint
halhatatlan művét írja, s Francesca di Rimini és Paolo történeténél a maga
fiatalkori szerelmére gondol. „S Dante
szemén... Halk, furcsa bánat csillant fel remegve... S a költő nem írt többet
aznap este...” (Non piú leggevano)
Firenze másik kedves alakját, Beato Angelicot, az angyali festőt Juhász Gyula
idézi föl Beato Angelico című
szonettjében. A költő rokonsorsot, rokonlelket érez a festőben, a „szűz rokonban, ki néma boltívek közt Fehéren
élt, mint Jordán hava”, és azt kérdi tőle, boldog volt-e önostorozásában.
... Mikor az Apenninek
lanka táján
Rügyezni kezde a
koratavasz,
Nem érzéd a mély magány
homályán,
Hogy a te lelked
rügybontása az?...
Babitsnak
is van egy Dante-ról szóló szép verse (Dante.
Szekszárd, 1921), benne Firenzét a maga Firenzéjéhez, Szekszárdhoz hasonlítja,
amelytől ő sem tud elszakadni, akárcsak Dante a maga szülővárosától.
Firenze
és Róma között, Siena-ban, Perugia-ban, Assisi-ben, Umbria érdekes városaiban megint Szerb Antal
regényhőse, Mihály lehetne vezetőnk: valóságos útirajzot ékel be velük az író a
regénybe, nyilvánvalóan a maga utazása közben nyert egyéni benyomásai alapján. Éppen
ezért érdemel figyelmet az a részlet, amelyben Mihály Sienát Róma után a
legszebb olasz városnak találja.
Siena volt a legszebb
olasz város azok között, amiket Mihály eddig látott. Szebb volt Velencénél,
szebb a nemes Firenzénél és az árkádos, édes Bolognánál is...
Az egész város, meredek
rózsaszín utcáival, véletlen-gondtalanul hullámzott csillag alakban vonuló
dombjain; és lakóinak arcán is azt lehetett olvasni, hogy nagyon szegények, de
nagyon boldogok, boldogok a maguk utánozhatatlan latin módján. A város
meseszerű, vidám meseszerű jellegét az adja meg, hogy minden pontjáról látni lehetett
a város tetején a dómot, amely mint egy tréfás, zebraszínű tornyos Zeppelin
lebeg fölötte.
Irodalmi
utunkon Róma, az Örök Város a
következő állomás.
Azt
a kábulatot, amelyet ez a hatalmas, sokrétű város kelt az utazóban, aki először
jár külföldön, messze kis országától, Bartalis
János örökíti meg egyik versében, - ez a kedves költő, aki fiatal éveiben
oly hamvas, őszinte egyszerűséggel tudott beszámolni élményeiről. Egy hűvös
reggelen, kis batyuval érkezett meg a Termini-pályaudvarra kis falujából, Kosályból
– írja.
... Jóformán meg sem mosdottam
és már rohantam egy
konflissal
a városon át,
hogy lássam a néma
Pietát
s Michelangelót a csodás
templomban.
Mily szép volt!
Mily nagy és hatalmas!
Mily félelmetes és
megijesztő!
Aznapra semmi nem kellett
más.
Végigcsavarogtam a Corso
Umbertót
s meguzsonnáztam a Motne
Pinción
s fáradtan értem haza,
gyötrődve és betegen,
leverve a nagy érzések
által.
Zúgott bennem a nagy
orkán.
Dúlt a szent vihar.
És nem aludtam egész
éjtszaka,
amíg Róma felett újból
pirosodott az ég.
A
történeti Róma múltjában Herczeg Ferenc történelmi regénye, Az
Élet kapuja, a renaissance korába vezet vissza, - éppen abba korszakba,
amelyben az olasz szellem a legélénkebb érintkezésbe került a magyarral. Az
egész renaissance-korabeli Róma megelevenedik a regény „miniatűr korképében” – tereivel, palotáival, templomaival – a Chigi-palota,
a Vatikán, a Szent Péter-tér, a Tevere. Az első fejezet tömör helyszínrajzot ad
a régi Rómáról: „Kanyargó utca-sikátoron
nyurga bérházak ágaskodnak, agyonfoltozott, vakmerően egymás fölé tapasztott
emeletekkel, érthetetlen ablaknyílásokkal, fecskefészek-erkélyekkel, melyeket
tarka, száradó rongyokkal lobogóztak föl. A földszinten füstös barlangok
feketéllnek; a házak úgy zsonganak a sok embertől, mint a vadméhfészek...”
A regény legérdekesebb részlete – magyar szempontból –mégis az, ahol Vértesi
Tamás, Bakócz prímás keresztfia, fényes álmot ringat a magyar és olasz szellem
összeforrásáról. A regény meséje szerint ugyanis Bakócz Rómába utazik, hogy
előkészítse pápává választását. Ez a nagyszerű terv hatalmas lehetőségeket
villant meg a fiatal Tamás agyában: már szinte látni véli a magyar ifjak
százait, amint elárasztják a firenzei műtermeket, a milánói szövőszékeket, a
római építőállványokat, a veneziai áruraktárakat és a genovai bankházakat, meg
a tengert, hogy eltanulják az olaszoktól a mesterségek és szépművészetek
gyakorlatias szellemét, és a maga bilincseit fájlaló magyar merevséget Itália
szellemének szabadságával és merész hajlékonyságával oldozzák föl. „... Annyi pénzzel, amennyibe ezer királyi
zsoldos kerül, kilehet taníttatni az egész csapatot. Akik megtérnek hazájukba, magukkal
hozzák majd a szent tüzet, egyik fáklyán meggyullad a másik, mint az eleusisi
éjjeli misztériumokon, és idővel fénybe borul az ország...!” Az egész
regénynek ez az alapeszméje: mivé lehetett volna Magyarország, ha Bakócz
valóban elnyeri a pápai tiarát, s mostoha sorsú hazánkra is hull valami Itália
fényéből, gazdagságából!
A
mai Rómából mit idézhetnénk stílszerűbben, mint a nagy keresztény hangulatot,
amely a Szent Péter-templomban, a világ legnagyobb templomában eltölti a hívő
lelket, és a menny felé emeli? – Ezt a hangulatot Erdős Renée öntötte művészi formába, egyébként sok szempontból vitatható
regényében, a Santerra bíboros-ban.
A San Pietro reggel,
mielőtt még az ünnepnap szertartásai megkezdődnének benne, olyan, mintegy nagy márványerdő,
amelyben a levegő melegen megrekedt; tele kék köddel, ismeretlen és titokzatos
illatokkal, apró neszekkel, láthatatlan csengők hangjaival, lopózkodó
fényekkel, melyek jönnek a kupola ablakaiból és bizarrul esnek egy-egy fehér,
nagy márványszoborra, melynek szenvedélyes mozdulata, mintha türelmetlenséget
árulna el, mintha alig várná, hogy a harangok fölzendüljenek, lámpák
fölgyúljanak és megkezdődjék az ének, a zene, az istentisztelet – a Templom
élete!...
Így
kezdődik a regény egyik fejezete, amely aztán a Vízkereszt-ünnepi szentmise
szertartásaiba tágul, a Templom roppant méretei között.
Ugyanez
a hangulat – a Szent Péter-templom nagypénteki Palestrina-Miserere-je ihlette Sík Sándort legszebb versei egyikének,
a négyrészes Miserere-nek megírására.
Az irgalmat kérő, bűnbánó és megtisztuló ének a negyedik részben („És nyisd meg Istenajkamat”) valósággal a
papköltő szárnyaló programhimnuszává lelkesül, - a papköltőévé, aki ki akarja
ujjongani testvéreinek a benne búgó végtelent. A költő olaszországi útjának
emlékét több vers is őrzi; közülük Rómához fűződik a Roma Aeterna is.
Kábultan állok
ájtatos-magamba
A Péter-egyház roppant
homlokán.
Körül a város barokk
szarkofágja,
S nagyságos romjait
elémbe tárja
Az ősi Urbs, az alvó
szent pogány...
Lelki
szemei előtt fölvonulnak Róma századai: az antik, a barbár és végül a
keresztény.
... E köveket tán Zrínyi
sarka érte,
És elmerengvén kéklő
tenger-égre,
Itt látta Goethe
Iphigéniát.
Érdekes,
hogy Adynak, a Párizsért rajongó költőnek is van egy verse, amely római ihlet
gyümölcse. Ez azért nevezetes, mert ez az egyetlen vers, amelyben nyomot
hagyott Ady 1912-ben nyélbe ütött
olaszországi utazása. Ő, aki oly sok versében énekelte meg a francia tájat és a
francia tengert, szinte nyomtalanul suhant el Olaszország szépségei között. De
tudnunk kell, milyen élmények közepette zajlott le ez az utazás: ez volt
úgyszólván a búcsúja Lédától, - utolsó közös útjuk és hosszabb együttlétük, és Ady a szokottnál is tépettebb idegekkel
rohant le Rómáig. Ezúttal Róma volt a bújtató Bakony, s a versben – címe: Nyárdélutáni hold Rómában- ugyanúgy esdi
most Rómától az oltalmazó vigaszt, mint annak idején Párizstól.
... Diadalok s romok,
Nap és Hold közé beszőve,
Hanyattan az Időbe
Róma sürög-forog.
Óh, gyönyörű örökség,
Változó, ős, szent
község,
Urbs, te feledtető,
Az én-élet poklából
Lelkem-testem kilábol,
Te szent, védő tető.
Ím, magam idehoztam,
Védj és boríts be
mostan,
TE szép,te bölcs,
örök...
A
vers azért is jelentős Ady
eszmekörében, mert éppen az Örök Város múltjának korváltásai ihletik a saját
örök-voltának gondolatára („Örökkön
éltem, élek – Csupán hüvelyt cserélek... Ma, hogyha úgy akarnám, - Alkonyi álom
karján – Akár Remus vagyok...”), amely utolsó költői korszakában a jelen,
múlt és jövő összeolvadásába, az időkorlátok feloldásába torkollik.
Róma
élményének nagyszerűségét valóban csak az a fájdalom zavarja meg, hogy a
hatalmas várost nem lehet kimeríteni. Erről vall Mihály is, az Utas és holdvilág hőse, magányos nászútja
végén.
... Búcsúzott Rómától.
Nem voltak egyes külön épületek, amelyek szívéhez nőttek, hanem az egész Róma
életének legnagyobb városélménye volt. Céltalanul és kétségbeesve bolyongott,
azzal az érzéssel hogy a város még ezer és ezer csodálatos részletet rejteget,
amit most már sohasem fog látni, és megint érezte, hogy a fontos dolgok máshol
vannak, nem ott, ahol ő jár; és a titkos jeladást sem kapta meg, útja nem
vezetett sehova sem, és nosztalgiája most már örökre gyötrő, örökre
kielégítetlen marad, amíg ő is elmegy, Cestius Mal vorbei, leise zum Orcus
herab...
Róma
után Nápoly igézete következik. Megint Surányi
regényét, A nápolyi asszony-t vesszük
kézbe. Beatrice Mátyás halála után visszatér Nápolyba. 15 év múlva magyar
küldöttség keresi föl, Csáky Miklós gróf vezetésével. A regénynek ezen a helyén
Sannarazo, a költő zengi el Nápoly dicséretét, akárcsak Márai regényében
Casanova.
Így áradozott a költő,
és amikor a palota elé lépett, kitárta karjait és ragyogó szemét felvetette az
ablakokra. Arca most egészen átszellemült és megszépült. Olyan volt, mint egy
homerosi dalnok, ahogy édes,l ágy, zengő hangon énekelte versét.
- Üdvözlégy, istenek
édene, föld legboldogabb zuga: bájos Vénusnak gyönyörű lakása. Óh, hogy ismét
látlak és végigjárhatom termeidet, annyi testi-lelki fáradalom után! Oh,
Partenope tündérszép városa! Óh, isteni kertje Sibylláknak, Sirénáknak és a
varázsló Vergiliusnak. A te édes szőlőd, részegítő borod, bűvös narancs- és
citromligeteid, kék selyemhullámaid és ringó csípőjű leányaid hódították meg
Hannibalt, mint Circe a hős Ulysses szívét. A te tündéri varázsod lágyította
meg a lombardokat és szaracénokat. Bajae, Pompeji és Capri pálmafái alatt
vetették le barbár, marcona vadságukat a rómaiak, a te hullámaidból a
leghatalmasabb bájital párolog és megittasítja rabszolgáid és zsarnokaid
lelkét. Latium és Trója alapítója, Appolo!... ne engedd elvenni Itáliától azt a
dicsőséget, hogy ő tanítsa a népeket Minerva, Orpheus és Venus tudományára.
Csáky megbűvölve nézte a
rajongót. Most megértette Európa népeinek kapzsi, sóvár, véres vágyát Appolo és
Minerva tündérkertjei után. Itália maga is igéző Circe: népek kurtizánja,
hatalmak elernyesztője, franciák, spanyolok vitézi vérének méregkeverője, a
földi paradicsom, ahol a tiltott gyümölcsök ellenállhatatlan bájjal kínálgatják
magukat, ahol a bűnök is szépek és kedvesek, ragyogóak és vonzóak, mint a
liliomok- és az emberek romlottsága nem gyűlölet, hanem hódolatot ébreszt a
barbárok szívében.
Szabó Lőrinc, a költő Nápolyban is
önmagát látja, mint a genovai kikötőben. Ezúttal a Nápoly képviselte forró
Délnek és hazája tájának, a jégcsapos Északnak összeolvadását ünnepli magában,
- vagyis a legtágabb ellentétek gazdag magába ölelését. Míg északon a tél a
szürke rozmár uralkodik, ő táncos habokon száll E kacagó nápolyi alkonyatban:
A tél odafönn már
mozgolódik:
zöld jéghegyek úsznak
szívemre;
délről pálmák lányserege
jön
és csókosan
biztat Itália kék
szerelme...
Szép
sorokat ír Nápolyról, Capriról és Sorrentóról Tormay Cecil említett könyve is, de egyúttal átvezet bennünket
Itália legdélibb vidékére, Szicíliába, a „Szirének
hazájába”. Itt, Szicília földjén játszódik Erdős Renée egyik regényének, a Csöndes
kikötő-nek nagy része is, valóságos útikönyvként ismertetve Palermo és a
szicíliai vidék különlegességeit. A messziről jött utazó számára különös világ
ez is: a legkülönbözőbb kultúrák, hellének, latinok, mórok, normannok,
szaracénok emlékeit őrzi. „Észak és Dél,
Kelet és Nyugat küzdött az édensziget birtokáért mely az antik világnak
tengelye volt” – írja Tormay. A
fiatal erdélyi költőnek, Jékely Zoltánnak
verse éppen ezt a gazdag múltat, a letűnt hellén dicsőséget siratja el,
amelynek már csak romjait találja:
... alkonyati lilás
felhők mögött
bujkál a hellének
hatalmi álma.
Tüskés bozótot nevel itt
a szikla,
de tán odvában istenség
lakik...
... Csak álmodom az
égbeszállt világot,
mert hazudik a mult,
akár az álmok
s tán Empedokles, jaj,
sohase járt itt!
(Szicilia)
Mindegyik
költő a maga álmait, a saját lelkét keresi a tájban. Sík Sándor itt, Taorminában, ahol „a világ legszebb színházi díszletét kínálja a természet: az Aetna hóval
fedett égő piramisát és lent a mélyben az opálos párákon átkéklő tengert” (Tormay Cecil), ismét a lelket emelő és
akadálytalanul végtelenbe tágító tenger élményét leli föl. „A véghetetlen kék tükör komoly-nyugodtan
tündököl”, s lelke határtalanul lebeg fölötte.”
Nem állja röptét semmi
gát,
Kibontja könnyű fény-magát.
Ezüst habokon búg elém
A végtelenség szűz
zenéje,
S én szállok boldogan
feléje
Az alkony szárnyas
szekerén...
(Tengerparti ének.
Taormina)
Utunknak
végére érkeztünk: a ragyogó olasz föld kitárta íróinkban minden szépségét.
Sokféle ihlettel gazdagította őket. Mindegyikük mást értékelt benne, aszerint,
hogy milyen szemmel és lélekkel indult feléje, de éppen ez a változatosság
dicséri a tájat. Talán fájna is nekünk ez a nagy gazdagság, összehasonlítva a
magyar szegénységgel, a „szűk magyar
sorssal”. Íróink nem egyszer szóba formálták ezt az összehasonlítást is. De
nem nemzeti szégyen vagy hűtlen lemondás fakadt ebből az összehasonlításból,
hanem – éppen ellenkezően –nemzeti öntudat és a magyar tájtól való
eltéphetetlenség tudata. Műveltjeink bejárják a nagyvilágot, elámulnak a világ
csodáin, - de aztán visszatérnek a kis országba, az édes anyaföldre, bárhogy
vonzza is őket a csodálatos külföldi ország. „Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbúsong s lehull a porba
Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet...” – írta Ady, és
sorsában világjáróink sorsa jelképesül.
*
Az
áhítatos vándorlásnak azonban van egy hathatós eredménye: az, hogy a magyar az
európai szellem minden neki tetsző, hozzáillő értékét bele tudja olvasztani
magyarságának alapötvényébe. Időnként európaibb tud lenni magánál Európánál is.
Kitűnő megfogalmazását adja ennek a gondolatnak Laczkó Géza, Királyhágó
című regényében. Hőse, Dini felejthetetlen párizsi év után újra hazaérkezik, -
és ő is átesik a kényszerű összehasonlítás élményén:
... nomád, igen, a
magyar még most is nomád, azaz a népek arisztokratája. Íme, a kis kolozsvári
színészgyerek vitézi kalandozásból tér meg Nyugatról, amelynek minden lelki
kincsét elrabolta, idegen városok, tájak, népek képét, nyelve zenéjét,
gondolatfordulását, múltját és jelenét; már gagyog németül, beszél és ír
franciául, Tirolban tiroli, Svájcban svájci, franciákkal Lamartine-ről,
németekkel Goethe-ről beszél... a művelt francia csak Franciaországot tudja, a
művelt német csak a németséget, de a nomád, akinek a magyar puszta a hazája,
otthon van a francia kövek, szavak, történet és gondolatvilágába épp úgy, mint
a német házak, műveltség és nyelv rengetegében, megérti a germán erdők búgását és a latin patakok csevegését, az orosz
hómezők sóhaját s a Szahara izzó némaságát...
Így
olvasztja magába, keleti lelkébe a művelt magyarság Európa minden ihletét, -
Itáliáét is, sőt azt leggyakrabban. Ezzel csak gazdagodik, de nem válik
hűtlenné saját szelleméhez és a maga tájához, sőt a maga országa szépségeinek
annál öntudatosabb tudójává lesz. A férfiben rendszerint külföldön tudatosul a
haza szerelme. Babits Mihályt az
olasz ég is szülőtájára, a Dunántúlra emlékezteti, mint egyik szép szonettjében
vallja:
Itália! tudom városaid
csodálni,
hol dús sikátoron vidám
nép incseleg.
Lázas az ily szűk út, mint
testben kék erek,
s nemes,habár hanyag,
szennyében is királyi.
Vonzanak íveid s tűnt
fényed palotái,
árkádod, oszlopod, a
sugaras terek,
hol elszédülnek az
ideges emberek;
vonzanak a sötét
toronylépcsők csigái.
De nem kékebb eged és a
dombod se zöldebb,
mint honni dombjaink s a
dunántúli ég,
e gömbölyű, szelíd,
színjátszó kék vidék.
S olasz szív nem lehet
emlékektől gyötörtebb
a vén boltok alatt, az
ősök piacán,
mint én, ha földeden
bolyongok, bús hazám!
(Itália)
A
magyar – Itáliában is magyar.
MAKAY
GUSZTÁV
(Forrás: Olasz Szemle 2. évf. 2. sz. 1943.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése