Az
olasz irodalom igen sajátos fejlődésű magyarországi fogadtatásával és annak
okaival e folyóirat első számában Zambra Alajos gondolatkeltő rövid
tanulmányban foglalkozott* (* Az
olasz irodalom a magyar köztudatban. „Olasz Szemle”, 1942. 1. sz. 100. kk. ll.);
az ő cikkével kapcsolatban szeretnők felhívni a figyelmet egy olyan
körülményre, ami az olasz irodalom magyarországi megismerését és
„közönségsikerét” kétség kívül döntő módon befolyásolta.
Bármely
idegen irodalmi mű csak akkor hathat igazán termékenyítően a más nyelvű
közönség ízlésére és gondolatvilágára, ha a korhoz képest a lehető legjobbak a
közvetítés felvételei, vagyis ha a fordítás nehéz és páratlan beleérző erőt
kívánó munkájára nem mindenre kész irodalmi mesteremberek vállalkoznak, hanem
hivatott, hajlékony stílusérzékkel rendelkező írók és – ha költői művek tolmácsolásáról
van szó – konzseniális vagy legalábbis feltétlenül elhivatott, ihletett költők.
Össze sem hasonlítható például, mennyivel mélyebben véste a magyar irodalmi
tudatba Dantét Babits egyetlen hatalmas lendületből fakadt, valóban művészi
fordítása, mint Szász Károlynak kezdetben német szöveg közvetítésével
összekovácsolt s a formai és kifejezésbeli nehézségekkel bizony sokszor
hasztalanul birkózó átültetése. Ha tehát a magyar irodalmi köztudat a közeli és
távoli olasz múlt számos nagy szellemével a bensőséges találkozást mindmáig
elmulasztotta, ennek kétségtelenül egyik legfőbb indoka nem annyira a magyar
szellem túlságosan is óvatos válogató készsége, mint inkább a jó, lendületes és
a mai ízlés számára is élvezhető fordításoknak rendkívül ritka volta. Persze
nemcsak olasz, hanem számos más külföldi vonatkozásban is áll ez a tétel.
Mindnyájunk fülébe cseng még, amit éppen Babits a portugál nemzeti eposzról, a Luziadá-ról írt: „Én nem olvastam a Luziadát, nem értek portugálul. A magyar fordítás rossz...” Lehet, hogy
az efféle esztétikai kívánalmakban is a magyar lélek igényességének egyik arca
jelenik meg, annyi azonban bizonyos, hogy ezen a ponton, a jó fordítások
meglétén vagy hiányán múlik minden idegen irodalom megismerésének sorsa. S még
maga a jó fordítás sem elég. Aránylag kevésbé ismert író is adhat formailag és
tartalmilag hű, becsületes átültetést s mégis az lesz az érzésünk – a „nagy
nevek” minden kultusza nélkül is -, hogy valami még hiányzik, az egész fordítás
szelleméből és nyelvi köntöséből hiányzik az olvasót valóban lebilincselő
kiváló egyéniség. Hogy ez mit jelent, azt egyetlen példával próbálom sejtetni.
Leopardit a múlt század utolsó éveiben az a Radó Antal kezdte nálunk
megismertetni, aki a tegnap írói közül tagadhatatlanul a legtöbbet tett az
olasz szellem nagy remekeinek átplántálása érdekében. Radó –m int ismeretes –
kiválóan tud olaszul és jó technikájú, hajlékony nyelvű magyar költő is volt a
maga korához, a századvégi Arany-epigonizmushoz viszonyítva. S Leopardi, Radó
fordításai ellenére Magyarországon mégis jóformán ismeretlen maradt, távolról
sem virágzott ki körülötte olyan kultusz, aminőben például Baudelaire-t még
aránylag igen szerény magyar utókora is részesítette. De mi lett volna, ha a
töprengő, tépelődő, súlyos filozófiai problémákkal viaskodó Leopardit a tőle
érzésvilágban sem túlságosan különböző Arany János fordította volna le, akinek
csodálatos stilisztikai érzékenysége bizonyára felfogta és átmentette volna a
mi nyelvünkbe is az „armonia leopardiana” alig leírható, titokzatos varázsát?
Arany lehetett volna Leopardi méltó magyar szócsöve, az az Arany, ki állott
„Dante vizeinek mélysége fölött...”
Mivel
tehát a közvetítés problémája a további sugárzás és hatóerő szempontjából
nemcsak hogy nem közömbös, hanem egyenesen döntő jelentőségű, igen fontosnak
tartanám rendre megvizsgálni nehány kiemelkedő nagy olasz író magyarországi
utóéletét. Vissza kellene mennünk nemcsak a puszta bibliográfiai adatokig, de
szövegek egybevetéséig és esztétikai mérlegeléséig, mert csak ebből a beható
vizsgálódásból szűrhetjük le fokozatosan egy ma még modern értelemben alig
létező műfordítás-esztétika általános alapelveit. Éppen most,amikor Ruzicska
Pál értékes és nagyon hasznos „Kincsesháza” ízelítőt adott, hogyan is érzi a
mai költői nemzedék – Bóka, Jankovich, Rónay, Sárközy – az olasz költői stílus
sokszázados szépségeit, különösen tanulságosak lehetnek az ilyen bepillantások
olaszból készült műfordításaink műhelytitkaiba.
E
módszer első példájául az olaszságért valósággal rajongó Kosztolányi gazdag
fordítói életművének egyetlen szeletét választottuk ki, de azt, amelyet – saját
szóbeli vallomása szerint –maga is fontosnak és jellemzőnek tartott:
Kosztolányi Carducci-fordításait* (* V. ö
L. Gáldi: Un grand italianisant hongrois: Désiré Kosztolányi. Dante (Páris);
1936, 32. kk. ll.). Ezek alapján mutatjuk be, hogyan szűrődött át egy nagy
olasz költő egyénisége egy igazi
magyar költő temperamentumán s hogyan született ebből a találkozásból nehány
szinte új alkotásnak mondható műremek.
Mi
vonzotta Carducci költészetéből különösen Kosztolányit? „A szegény kisgyermek
panaszai”-nak impresszionista íróját, aki az olasz „crepuscolari”-költők
édestestvére, nem az „Odi Barbare” horatiusi hevületű s mégis mélyen romantikus
világa ragadta meg. A „nagy” ódákról a „Modern költők” c. anthológiának
Carduccira vonatkozó soraiban bizonyos idegenkedéssel nyilatkozott: szerinte
Carducci költészetének ez a része „annyira tele van klasszikus vonatkozásokkal,
utalásokkal helyekre, melyeket mi nem ismerünk, történelmi dátumokra, melyek
Itália történetére vonatkoznak..., hogy magyarázat nélkül már ma sem lehet
olvasni.” Ennek az antik köntösbe szorított modern pátosznak hiteles
tolmácsolását Kosztolányi átengedte a latin kultúra történeti hagyományait
mélyebben átérző költőtársának: Babits Mihálynak. Nem véletlen, hogy éppen
Dantét s a középkori latin himnuszokat fordító Babitsnak köszönhetjük az „Alle
fonti di Clitunno” legméltóbb magyarítását. Kosztolányit viszont
ellenállhatatlanul vonzotta a nagy szenvedélyeket is hűvös szonettekbe fojtó,
szinte „parnassien”-nek nevezhető másik Carducci, a „Rime e ritmi” s a „Rime
nuove” poétája.
Mily
sokra becsülte Kosztolányi a zordon sapphicumokat görgető Carduccinak e
lágyabb, rímes verseit, az eléggé
kitetszik abból is, hogy átültette magyarra „A rímhez” intézett, játékosan
könnyed ódát, amelynek dalszerű strófaszerkezete egyenesen Chiabrerára emlékeztet
(„Belle rose porporine”).* (* E Chiabrera-verset ld. Lányi Viktor kitűnő magyar fordításában: Az
olasz irodalom kincsesháza, 206. l.) Sajnos, e fordítást olvasva eszünkbe
jut Rónay Györgynek Kosztolányi rögtönzésszerű fordításairól tett
megállapítása: „Fordításainak egy jó része ilyen; pongyola odavetések, kis és
nagyobb formai hűtlenségek, s nehány már-már átköltés is, de közben milyen
bravúros lelemények!”* (* Rónay Gy. „Magyar Csillag”, 1942. márc. 153. l. Itt jegyezzük meg, hogy
Kosztolányi valamennyi Carducci-fordítását a „Modern költők” c. anthológia III.
kötetéből idézzük.) Ilyen kiegyensúlyozatlan, a játszi rímelőkedv mámorából
fakadó fordítás ez is: egy-egy jól csengő rímért Kosztolányi gazdag hátterű
művelődéstörténeti mozzanatokat is feláldoz. Jaufré Rudel, a legromantikusabb
provencal trubadur említése („Ecco, in poppa del battello – Di Rudello”) itt
szinte érthetetlenné torzul: „Rondello
hajója mélyén – Lázak éjén – A vágy és vitorla vagy...”Hangzatos, de nem
plasztikus Ronceval és Roland felidézése sem, pedig mily kemények pörögtek az
eredeti versek:
Sgretolar sott”esso il
brando
Di Rolando
Tu sentisti
Roncisvalle...
Kosztolányinál:
Ronceval egy ordító lant
(!),
Hogyha Roland
Kardján ég a gyűlölet...
Tisztán
és nemesen csendül fel azonban végül a rímhez intézett lelkes köszöntés:
Szép császárnő, a hazámé
Ávé, ávé,
Ó latin, királyi sarj...
E
sorokat Kosztolányi nagyon szerette; mikor évek múlva a rímről esztétikai
tanulmányt írt, megállapításait akkor is ezzel a Carducci-strófával zárta le.
Szerinte Carducci, aki „egy darabig kerüli a rímet, 1869-ben, az „Új rímek”
című kötetében már vezekel, visszahívja száműzetéséből, hogy a tiszta ész
helyett a tiszta rím uralkodjék...”* (* Balassa József Emlékkönyv. Budapest, 1934.
86. l.)
Nem
tudjuk, vajon az olasz költő e ponton egyetértett-e volna Kosztolányival –
hiszen éppen Carduccit legditirambikusabb költeményeiben sem hagyja el a latin
szellem kristálytiszta világossága! -, de annyi bizonyos, hogy a „rímbűvész”
Kosztolányi, aki halálos ágyán is a szavak csodálatos összecsendüléseivel
bíbelődött, a rím áhítatos tiszteletében épp Carducci nyomán erősödött meg.
Az
értelem, a logikai tartalom felett is uralkodó zeneiség Kosztolányit gyakran
merész improvizációkra csábította. Ha e sorokat olvassuk:
A szép, bús ária,
Ó kicsi Mária,
Szívünkben akkor éled,
Ha sír a pária...
(A. Mária kisasszonynak)
fel
sem kell lapoznunk az eredetit, hogy megtudjuk: a pária szót egyszerűen a
pompás összecsendülés csalta ide. Valóban úgy van: Carducci csak ennyit mond:
Esce la poesia,
O piccola Maria,
Quando malinconia
Batte del cor la
porta...
Szerencsére
azonban a legtöbb Kosztolányi-fordítás mégsem ennyire szabad átköltés, hanem
bennük tartalom és forma higgadtabb egyensúlyba jut. Rendkívül plasztikus
például a „Téli éjszaka” következő részlete:
Ogni altro tace. Corre
tra le stanti
Nubi la luna sul gran
bianco, e orrende
L’ombre disegna di quel
pin che tende
Cruccioso al suolo
informe i rami infranti.
Mély hallgatás. Merev
felhők között ül
A hold, bámulva a fehér
síkot,
Egy vén fenyő árnyéka
látszik ott,
Hogy görcsösen a szörnyű
földre görbül.
Különösen
figyelemre méltó az utolsó sor rendkívüli expresszivitása. A szonett végén
sajnáljuk azonban, hogy ebből: „Ed emerge il pensier su quei marosi Naufrago...” éppen a naufrago (hajótörött) maradt ki: „A
megtört gondolat halálra bágyad.” Mint lezárt műalkotás, egységesebb, kerekebb
az „Ó éj” (Di notte) valóban „kosztolányis” puhasága (Sötét palástod mélyein
elillan. A bánatom...) s még inkább a Vergiliusról szóló szonett, amely
magyarul úgy hat, mintha Juhász Gyula „portré-szonettjeinek” mintája volna.
Egészen messzi távlatokat nyit a szonett csúcsát jelentő utolsó szak
interpretációja:
Mint messze hegy és mint
a messze tenger,
Lombok, miken a szellő
andalog,
Ilyen magasztos költő a
dalod.
E
nagyszerű befejezés mellett meglepő, hogy a „Szent Abbondius”-szonettben éppen
a végső kicsengést adó sorokból maradt ki egy fontos mozzanat: az önmagára
erőszakolt nyugalom érzése:
Laggiú che ride de la
valle in fondo?
Pace mio cuor; pace
miocuore. Oh tanto
Breve la vita ed é sí
bello il mondo!
Lenn meg kacag a
völgy... S én egyre félek,
Pilláim a válás könnyében
úsznak,
Mert szép a föld és oly
rövid az élet.
De
milyen gazdag zeneiség, mennyire igazán olaszos eufónia az, amivel Kosztolányi
az olvasót e kisebb-nagyobb tartalmi hűtlenségekért kárpótolja! Ezeknek a
ringatóan puha és harmonikus verseknek világában szinte még azt is feledjük,
hogy van egy kis szó, amelynek visszaadásával Kosztolányi sohasem viaskodott,
hanem egyszerűen – lemondott róla. Nagyon egyszerű, rövid kis melléknév ez: pio, de mégis Carducci mennyi mindenre
alkalmazta ezt a nála valósággal lapról-lapra felbukkanó „mot-fétiche”-t! Ha
csak a Kosztolányi lefordította néhány verset tekintjük, akkor is idézhetjük a pia ava, pia luna, pio bove-féle
példákat, hogy a másutt előforduló pio
serto, pia gioia, colle pio esetére csak futólag utaljunk. Kosztolányi csak
a pio bove kifejezést próbálta
„szelíd ökör”-rel fordítani, de már ezt a szinte megfoghatatlan, inkább csak
szuggesztív, mint pontosan érthető jelzőt: pia
luna – ehhez vehető ez a feledhetetlen sor is: „de pie stelle sopra noi viaggiano” (Da Desenzano) – látszólag
egészen elmellőzi:
Come, quando su’ campi
arsi la pia
Luna imminente il gelo
estivo infonde...
Mint amikor a telehold
fehéren
Küld a tikkadt mezőre
hűs fagyot...
(Vergilius)
De
lássuk csak: valóba kimaradt-e a pia
jelző magyar megfelelője: Ha beleringatjuk magunkat egy kissé e sorok
hangulatába, nem úgy érezzük-e, mintha a „tikkadt mezőkön” (campi arsi)
megkönyörülő „pia luna” (v. ö. pietá „könyörület”!) mása magyarban a „hűs fagy” szóképe lenne? Hűs csak az lehet, ami hűsít, tehát ami kellemes hűvösséget
teremt, s amellett van ebben a szóban olyan hangulati elem is, ami –talán a szűz szóhoz való hasonlatosság miatt – a
szűzi tisztaság érzését szuggerálja...
Szavak
és hangok bűvöletével próbálja Kosztolányi magyarra átmenteni még az olasz
verseknek értelmileg kifejezhetetlen elemeit is. A „Fehér éjszakában” ezt
olvassuk:
A piacóráról szomorú
huhogás kel az éjbe,
Mintha jajongana most
messze egy éji világ.
Nem
éppen oly szuggesztívek ezek a sorok, mint az eredeti:
Da la torre di piazza
roche per l’aere le ore
gemon, come sospir d’un
mondo lungi dal dí.
Jobbnál-jobb
fordításokon keresztül így jutunk el a három legkitűnőbben fordított vershez.
Ezek érzésünk szerint a következők: „Alpesi dél” (Mezzogiorno alpino),
„Beszélgetés a fákkal” (Colloquio con gli alberi) és végül „Az ökör” (Il bove).
Az
elsőben tökéletes a természeti képnek Leconte de Lisle-re emlékeztető
szoborszerűsége, amelyet csak a befejezés váratlan fordulata enyhít:
A jéghegyen, a szürke és
közömbös
Sziklán, hol a fehér
fény izzva kél,
Keményen ül, körötte
égszín köntös,
És hallgat és trónol a
néma Dél.
Az áthevült fenyő –
szellő se rebben –
Sasokról álmodik s fején
köd ül.
És lenn a citeránál
édesebben
Kis ér cseveg a vén
kövek körül.
A
„Beszélgetés a fákkal” azzal lep meg, hogy mindjárt az elején Kosztolányi a
megszólítás körülményességét nyílt, egyenes szubjektivizmussal vágja keresztül.
Carducci így dalolt:
Te che solinghe balze e
mesti piani
Ombri, o quercia
pensosa, io piúnon amo...
A
magyar költő mindjárt az io piú non amo
motívumát ragadja meg, s hogy ehhez az ellenszenvhez mindjárt a „városdúlók
vérmocskos homlokát” kapcsolhassa, egyszerűen lemond a „mesti piani” kissé
Leopardi-hangú motívumáról:
Én nem szeretlek, tölgy,
kevély erősség,
Mert lombjaiddal büszkén
fogod át
Városdúlók vérmocskos
homlokát,
S legyezgeted a harcok
szörnyű hősét.
Alább
kitűnő s egész hű azonban a „duaro infecondo”, vagyis a „meddőbús babérfa”
evokációja, hogy azután végül a vers a minden szenvedésünk után is nyugalmat
adó fenyő dicséretéhez érjen:
De szeretlek, szőlő lágy
venyigéje,
Édes gerezd tanyája,
kedv igéje,
Bor anyja, áldott
búfeledtető.
S téged leginkább, ó
sötét fenyő,
Mert deszkáidból készül
az utolsó,
A legnyugodalmasabb ágy,
a koporsó.
Lássuk
ezek után Carduccinak talán leghíresebb szonettjét,amelynek Kosztolányi
véglegesnek mondható magyar fordítását nyújtotta. Megint mozdulatlan,
szoborszerű leírással indul a vers:
Szeretlek, ó szelíd
ökör. Belőled
Erő és béke száll,
nyugodt, komor.
Ha nézed a szabad, kövér
mezőket,
Ugy állsz, akár egy
zordon ércszobor.
Ez
a hang tökéletesen Carducci hangja, itt már semmi tompítás, semmi
szentimentális puhaság nem lankasztja az eredeti kép lendületét. Valóban „un
sentimento di vigore e di pace” önti el az olvasó lelkét is, s ha Kosztolányi
szerint a távolba bámuló ökör „nyugodt, komor”, akkor nála e szavak
szuggerálnak annyi ünnepélyességet, int Carduccinál a „solenne”.
Nehéz
problémát jelentett a harmadik szak, ahol Carducci az ökör bőgését „inno
lieto”-nak, „derűs himnusznak” nevezte. Kosztolányi azonban e merész képet is
elfogadhatóvá tudta tenni:
Fekete orrodból gőzölve
lebben
Lehelleted s vigan
ujjong az égnek
Bőgésed, ez a csendes
himnuszének.
Igen
szép az utolsó rész megoldása, ahol a híres „zöld csönd”, a „silenzio verde”
szolgált reá a kor kritikusainak ámulatára és – megbotránkozására. A
„synaesthesia”-nak e jellegzetes esetét, az érzéki benyomásképeknek e pompás
keverését – amely Ady „fehér csönd”-jére emlékeztet -, Kosztolányi
természetesen híven követte:
És zöld, nyugodt, tág és
komoly szemedben
békén sugárzik, édesen
merengve
Az isteni mezők zöld,
tiszta csendje.
*
Íme
néhány futó megjegyzés Kosztolányiról, mint Carducci fordítójáról. Vajon mi
teszi ezeket az átköltéseket annyira meghatókká és – apró hűtlenségeik ellenére
is – annyira hitelesekké?
Kosztolányi
egyszer szellemes karcolatot írt a szenvedélyes műfordítóról, aki – eredeti
versek írásához nem lévén elég önbizalma – örömét, bánatát, szerelmét és
magányos élete csöndes vágyódásait mind-mind fordításokba rejtette. Ha vidám
volt, könnyed, tréfás verset ültetett át, ha künn őszi eső verte az ablakot s a
lehulló levelek az elmúlásra figyelmeztettek, idegen költők halálverseit
fordította, ha szerelmes volt, mások forró vallomásait szólaltatta meg. Úgy
érezzük, e kis rajzban Kosztolányi valósággal önmagát örökítette meg: az ő
fordításai is mind akkor születtek,amikor egy-egy Carducci-vers mélyen,
elválaszthatatlanul összeforrott pillanatnyi hangulatával. Kosztolányi minden
Carducci-fordítása a magyar és olasz szellem egy-egy végtelenül bensőséges
találkozására vet világot; egyik-másik fordítás annyira Kosztolányi sajátja már,
hogy szinte nem is tudjuk eredeti verseitől megkülönböztetni. Íme egy példa:
Ó halvány orgona!
A csillagok a tengerárba
hullnak
S kihűl szivem, a dalnak
otthona.
Nem
áll-e egészen közel ehhez a Carducci-vershez a következő kis eredeti költemény,
melyben Kosztolányi egy októberi tájképet örökített meg:
Piros levéltől vérző
venyigék.
A sárga csöndbe lázas
vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló
igék.
Visszatérve
most már az olasz irodalom magyarországi utóéletének problémáira, a jövő
fejlődés számára csak egyet kívánhatunk: forrjon össze minél több nagy magyar
költő-egyéniség az olasz szellem nagyjaival s ezek az összeforrások teremtsék
végre meg az olasz és magyar lélek mindmegannyi őszinte találkozását.
Kosztolányi példája ezen út követésére nemcsak sarkall, hanem kötelez is,
talán-talán el fog jönni az az idő, amikor hasonlóan klasszikus értékű
fordítások tárják fel majd az olasz közönség számára is a magyar líra örök
értékeit.
GÁLDI
LÁSZLÓ
(Forrás: Olasz Szemle 1.
évf. 2. sz. 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése