Ábrányi Emil: Tengerszem (1882.)

I.
Áll mozdulatlan, csöndesen,
S mint egy merengő, méla szem,
Folyvást az égre néz.
Ős fák lenyúló, hosszú karja
Tükrét védőleg eltakarja,
Hogy meg ne törje vész ...

A hajladó, az ingó sások,
Mint karcsú, lenge óriások
Akképp veszik körül.
Minden zörejre összesúgnak,
S ha kél vihar, szorongva zúgnak,
Jelentik messzirűl.

De a vihar csak rejtve, lopva,
Lábujjhegyen lép e habokra,
S elfojtja bősz szavát.
Mint visszatartott halk lehelet
A mélyen alvó ágya mellett,
Úgy rezzen, surran át.

II.
Kóbor felhő tépett rongya,
Mely a végtelent bolyongja,
Áll fölötte elborongva,
S pihenőjét tartva itt,
Ráhullatja könnyeit!

Hull az áradt, sűrű csepp,
Mindig gyorsabb, hevesebb.
Majd lassabban, szelídebben,
Elenyésző zajjal cseppen,
Míg sötéten, észrevétlen,
Más vidékre, messzebb égre
Szerte oszlik, tova lebben.

III.
Ha naplementén elborul a táj
S a tó fölött terjengő félhomály:
A csillagok belé tekintenek,
Mint könnyű fátylon áttetsző szemek.

Epedni kezd a sápadt liliom,
És végig kúszik a merev habon,
Esdőleg mintha nyújtaná kezét
Hogy érinthesse csillag-kedvesét.

A hosszú, nedves, hófehér növények,
Mind zárdában találkozó nővérek:
Köszöntik egymást, mélyen meghajolva,
Szűz tisztaságban, egy hangot se szólva.

Fölkél a hold, búsan ragyogva kel fel.
Megáll a tónál s félre hajlott fejjel
Úgy nézi benne halvány képe mását,
Mint fonnyadó nő bája hervadását...

IV.
És néha egy-egy megsebzett madár
Meghalni erre száll.
Hol lomb búsan borul le:
Lecsüngő szárnnyal hull le
A rozmarin bokorba.
Ekkor rendre-sorba
Jönnek a törpék
Mind pici görbék,
Kis paci lábbal
Hosszú szakállal...
Jönnek a tó fenekérül,
Hol a sás levelébül
- Bólintva, henyélve
Kényelmesen élve
Lágy mohaágyba’ -
Koszorút fonogatnak
Tündérek arany-hajába.

Végtisztességet adnak
A kis halott madárnak;
A tó színére kelvén
Körülte halkan járnak,
S a törpék bűvös nyelvén
Fölötte gyászdalt énekelnek.

V.
Erdőn, tavon
Átzendül a dal,
Csoda-bús, csoda-édes
Hangzatival.

Egy pillanatra
Megreszket az ág,
Rázkódik alatta
Minden virág.

Megrendül a tó,
Percig remeg...
Loccsannak a partok
Álomszerűleg...

Elhangzik azonnal,
Nincs semmi zaj, -
Innen-amonnan
Még egy sóhaj...

Aztán alant
S a légbe fent
Kimondhatatlan
Mély, néma csend!...
- - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - -
Csend!...