2014. jún. 17.

Kosztolányi Dezső: Versek szövegmagyarázata



Szabad-e, lehet-e a verseket, a költői műveket magyarázni? Sokan azt állítják, hogy nem szabad, mert nem lehet. Mások csak azt állítják, hogy szabad ugyan, de nem lehet. A költészet nem értelmi működés. Értelmünkkel nemigen hatolhatunk belé. Ösztön teremti a költeményeket, jobbára öntudatlanul. Hogy miért éppen úgy jött létre valamilyen vers, amint létrejött, és nem másképp, azt vajmi bajosan dönthetjük el, mert csak a tett áll előttünk, s a szándék, az elhatározás, mely a tettet előmozdította és megérlelte, ismeretlen.

A költészet veleje az, hogy érzékletes és érzéki. Szépsége olyan valóság, mint egy hibátlan test vagy egy gyönyörű rózsa valósága, melyet több érzékünkkel észlelünk. Elemzéssel nyilván nem juthatunk sokra és mélyre. A fülemüle énekeljen. Dala előtt ne mondjon nekünk előszót költői elveiről, s dala után ne mondjon utószót, melyben kifejti, hogy mit művelt, és ne méltányolja hangfutamait, trilláit sem. Helyesebben cselekszik, ha ezt reánk bízza, akik majd egy sóhajjal fejezzük ki tetszésünket, egy mozdulatba, fölkiáltásba tömörítjük azt az elragadtatást és mámort, melyet az egész – a maga élő mivoltában – keltett bennünk.

Mindebben sok igazság van. De azok, akik ilyen intelmeket intéznek hozzánk, szintén vétenek ellenünk. Nem úgy tesznek, amint tanácsolják. A versekről – a művészi alkotásokról – az emberek állandóan beszélnek. Shakespeare-ről, Goethéről a századok során könyvtárakra rúgó irodalmat írtak össze, mely oldalszámban, papírban és betűben százszorosa, ezerszerese az ő műveiknek. Úgy látszik, ezek a varázslók megbabonázták a többieket is. Írásuk írást szül. Ahol megjelennek teremtő lelkükben ott a burjánzás szinte végtelen folyamata kezdődik. Zaklatott, izgalmi állapotban keressük-kutatjuk, hogy micsoda is alkotásuk nyitja és életük titka, hogy micsoda a munkáikban az az emberfölötti szépség, melyet nem érthetünk meg, s ősi alaptermészetünknél fogva meg akarjuk érteni, mindaddig nem is tudunk megnyugodni. Valószínűleg akkor se tudnánk megnyugodni, ha véletlenül azt tapasztalnók, hogy a tárgyak nem lefelé esnek, hanem fölfelé repülnek, vagy hogy szellemek járnak közöttünk, akik éjszaka megbolygatják, szerteszét hányják holminkat. A rendkívüliben, mely túlesik az értelem körén, van valami lázító. Föllázad ellene az értelem, és magyarázatot követel. A szépség túlzása és tökélye olyan nyugtalanító, mint az esztelenség. Ezért szedegetjük össze a költők adatait, mosószámláit, szerelmeit, ezért hajszoljuk fel anyai és atyai nagybátyjukat, ifjúkori és öregkori arcképüket, írjuk meg életrajzukat, mely a maga látszólagos összevisszaságában sokszor csak mint diákdühítő anyag mered reánk. Nem szabad elfelejteni, hogy mindezt csak a megértésre áhítozó kétségbeesés ásta ki és tornyozta föl, mely az ihlet kilobbant lázát kergette, s feleletet várt olyan kérdésre, melyre nem tudott válaszolni.


Sajnos, ezt rendszerint elfelejtik. Így az irodalomtörténet öncélúvá sekélyesül, s a gépiesség zakatolásával önmagát dagasztva kattog. Holott csak eszköz az arra, hogy belevilágítsunk vele egy alkotó költő vegykonyhájába. Itt az ideje, hogy az irodalomtörténet bozótját megnyesegessék és gyérítsék, adatait pedig ne időrendi és tárgyi, hanem lélektani szempontok szerint csoportosítsák, minden, amit felsorakoztat, csak arra mutasson rá, hogy milyen módon keletkezhetett ez vagy az a remekmű. Az igazi irodalomtörténet pusztán lélektani szövegmagyarázat lehet. Mit érdekel, hogy Petőfi 1847-ben milyen adásvételi szerződéseket kötött, hogy hol járt-kelt, hogy kivel levelezett, de igenis végzetesen érdekel, hogy élt mint Teleki gróf vendége a koltói kastélyban, ahol a Szeptember végén-t írta, mert ekkor a költeménye gyújtópontjába kerül egész élete, föllángol kíváncsiságunk is, az pedig mindenre kiterjeszti sugárkörét, arra is, hogy eben az időben mit evett, milyen ruhát hordott, hogy fésülte bajuszát-szakállát, s milyen prózai följegyzéseket hagyott hátra naplóiban, leveleiben ő meg a felesége, Szendrey Júlia, arról a színes erdélyi őszről, mely külső megindítója volt ennek a csodálatos versnek.

Kisfaludy Károlyról sok mindent tudunk. Tudjuk, hogy első öntudatlan tette egy akaratlan gyilkosság, egy anyagyilkosság, mert csak úgy születhetett meg, hogy megölte harminchét éves édesanyját. Apja ezért egész életében gyűlölte őt. „Haragja – írja Kisfaludy Károly – anyaölésből támada.” Az apa állítólag ezt mondotta, amikor fia világra jött: „Kárral születtél, kárhozott légy, Károly legyen a neved.” Tudjuk, hogy később a költő külföldön bujdosott, hogy visszatért, mint „a tékozló fiú” – Sándor bátyja nevezte így -, és hogy térden állva bocsánatot esdekelve zokogott Győrben egy bezárt ajtó előtt, mely mögött hetvennégy esztendős, haragos atyja dúlt-fúlt. Tudjuk, hogy a bécsi festőakadémián Metternich herceg pártfogásával tanult, s regényes, apró képeket festegetett elefántcsontra és tubákszelencékre, hogy ecsetjével meséljen. Mit jelentenek azonban ezek a diribdarab adatok? Csak munkái fényében kapnak értelmet.

Évekkel ezelőtt, amikor egy magyar szakiskolában előadás-sorozatot tartottam irodalmunkról, és Kisfaludy Károlyról is szóltam, a verseiben, a drámáiban, a följegyzéseiben kerestem csecsemőkori tragédiájának nyomát. Ő azonban közvetlenül és tudatosan nem emlegeti. Mélységes mélységbe van az elrejtve, s a lélek ösztönösen védekezik az ellen, hogy fölidézze. De közvetve és tudatlanul több helyen előbukkan. Az élet korai című versében így jellemzi a gyermekkort:

Mély sírok halmain mosolyogva állunk
S a legkisebb tárgyban nyílt eget találunk.

Íme, a derűs gyermekkor sírhalmokon áll. Leghíresebb verse a Mohács. Gyöngéd színhatása, finom rajza ma is meglepő. A maga korában új is volt ez és merész, hiszen előtte senki sem merte megénekelni a „nagy temetést”. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezt a költeményt, azt látjuk, hogy csupa apró, egymás mellé illesztett, laza képekből tevődik össze, olyan képekből, melyeket ő fiatal korában elefántcsontra és tubákszelencékre festegetett. De egyebet is látunk. Ennek a hőse II. Lajos, „rettentő sorsú királyunk”, aki éppúgy született meg – az édesanyja halála árán – és éppúgy halt meg – fiatalon -, akár Kisfaludy Károly. Valószínűleg ezért azonosította magát a boldogtalan királlyal. Milyen bálványozó szeretettel rajzolja ezt a „kegyalakot”:

Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs, ki segítse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt.
Tátogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz.
S összezuzott testét hab fedi, barna iszap.

Úgy rémlik, Hogy II. Lajos élete és halála az ő élete és halála. A lélek semmiféle rázkódtatása nem vész el, csak átalakul, rejtélyesen.

Azt hiszem, az irodalomtörténet anyagát ilyen módon lehetne fölhasználnunk. Minthogy maga az alkotás is tudattalan, a lélektani tudattalan mozzanataira kell vetnünk súlyt, amikor egy költemény közelébe igyekszünk férkőzni. De ez csak az egyik eszköz. A másik, a fontosabb eszköz a szövegmagyarázat, mégpedig magából a szövegből, a szöveg elemeinek fölbontása, a szöveg legkisebb egységeinek, a szöveg molekuláinak és atomjainak, a szöveg nyelvtani kapcsolatainak, szórendjének, betűinek tüzetes elemzése. Eddig is magyarázták a verseket. De inkább csak félremagyarázták. Tartalmukat vették elő, eszméjüket méltányolták, érzéseiket hüvelyezték ki, s ha valamelyik vers például az anyai szeretetről szólt, akkor az anyai szeretetet ünnepelték, fölhígított szavakkal. Ez meddő bíbelődés. A tartalom nem a vers tartalma. Eszme és érzés pusztán anyaga a versnek. A vers mivolta az a mód, ahogy megalkotódott, a kifejezés csodája. Ezen a téren a figyelmes vizsgálódás még mindig sok olyan szerény, talán kicsinek és kicsinyesnek tetsző jelenségre bukkanhat, mely sokkal inkább föltárja nekünk a vers titkát, mint a nagy hangú általánosságok. Legközelebb megkísérlek majd ilyen elemzést, s talán sikerül majd bebizonyítanom olvasóimnak, hogy egy művészi alkotásban minden szükségszerűen a helyén van, akár az égbolton a csillagok, s a szavak változhatatlan csillagászati törvényeknek engedelmeskedve keringenek és tündöklenek.


Forrás:   Irodalmi alkotások elemzése 50-453 old., Szépirodalmi Könyvkiadó 1976.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése