Szabad-e, lehet-e a verseket, a költői műveket
magyarázni? Sokan azt állítják, hogy nem szabad, mert nem lehet. Mások csak azt
állítják, hogy szabad ugyan, de nem lehet. A költészet nem értelmi működés.
Értelmünkkel nemigen hatolhatunk belé. Ösztön teremti a költeményeket, jobbára
öntudatlanul. Hogy miért éppen úgy jött létre valamilyen vers, amint létrejött,
és nem másképp, azt vajmi bajosan dönthetjük el, mert csak a tett áll előttünk,
s a szándék, az elhatározás, mely a tettet előmozdította és megérlelte,
ismeretlen.
A költészet veleje az, hogy érzékletes és
érzéki. Szépsége olyan valóság, mint egy hibátlan test vagy egy gyönyörű rózsa
valósága, melyet több érzékünkkel észlelünk. Elemzéssel nyilván nem juthatunk sokra
és mélyre. A fülemüle énekeljen. Dala előtt ne mondjon nekünk előszót költői
elveiről, s dala után ne mondjon utószót, melyben kifejti, hogy mit művelt, és
ne méltányolja hangfutamait, trilláit sem. Helyesebben cselekszik, ha ezt reánk
bízza, akik majd egy sóhajjal fejezzük ki tetszésünket, egy mozdulatba,
fölkiáltásba tömörítjük azt az elragadtatást és mámort, melyet az egész – a
maga élő mivoltában – keltett bennünk.
Mindebben sok igazság van. De azok, akik ilyen
intelmeket intéznek hozzánk, szintén vétenek ellenünk. Nem úgy tesznek, amint
tanácsolják. A versekről – a művészi alkotásokról – az emberek állandóan
beszélnek. Shakespeare-ről, Goethéről a századok során könyvtárakra rúgó
irodalmat írtak össze, mely oldalszámban, papírban és betűben százszorosa,
ezerszerese az ő műveiknek. Úgy látszik, ezek a varázslók megbabonázták a
többieket is. Írásuk írást szül. Ahol megjelennek teremtő lelkükben ott a
burjánzás szinte végtelen folyamata kezdődik. Zaklatott, izgalmi állapotban
keressük-kutatjuk, hogy micsoda is alkotásuk nyitja és életük titka, hogy
micsoda a munkáikban az az emberfölötti szépség, melyet nem érthetünk meg, s
ősi alaptermészetünknél fogva meg akarjuk érteni, mindaddig nem is tudunk
megnyugodni. Valószínűleg akkor se tudnánk megnyugodni, ha véletlenül azt
tapasztalnók, hogy a tárgyak nem lefelé esnek, hanem fölfelé repülnek, vagy
hogy szellemek járnak közöttünk, akik éjszaka megbolygatják, szerteszét hányják
holminkat. A rendkívüliben, mely túlesik az értelem körén, van valami lázító.
Föllázad ellene az értelem, és magyarázatot követel. A szépség túlzása és
tökélye olyan nyugtalanító, mint az esztelenség. Ezért szedegetjük össze a
költők adatait, mosószámláit, szerelmeit, ezért hajszoljuk fel anyai és atyai
nagybátyjukat, ifjúkori és öregkori arcképüket, írjuk meg életrajzukat, mely a
maga látszólagos összevisszaságában sokszor csak mint diákdühítő anyag mered
reánk. Nem szabad elfelejteni, hogy mindezt csak a megértésre áhítozó
kétségbeesés ásta ki és tornyozta föl, mely az ihlet kilobbant lázát kergette,
s feleletet várt olyan kérdésre, melyre nem tudott válaszolni.
Sajnos, ezt rendszerint elfelejtik. Így az
irodalomtörténet öncélúvá sekélyesül, s a gépiesség zakatolásával önmagát
dagasztva kattog. Holott csak eszköz az arra, hogy belevilágítsunk vele egy
alkotó költő vegykonyhájába. Itt az ideje, hogy az irodalomtörténet bozótját
megnyesegessék és gyérítsék, adatait pedig ne időrendi és tárgyi, hanem
lélektani szempontok szerint csoportosítsák, minden, amit felsorakoztat, csak
arra mutasson rá, hogy milyen módon keletkezhetett ez vagy az a remekmű. Az
igazi irodalomtörténet pusztán lélektani szövegmagyarázat lehet. Mit érdekel,
hogy Petőfi 1847-ben milyen adásvételi szerződéseket kötött, hogy hol
járt-kelt, hogy kivel levelezett, de igenis végzetesen érdekel, hogy élt mint
Teleki gróf vendége a koltói kastélyban, ahol a Szeptember végén-t írta, mert ekkor a költeménye gyújtópontjába
kerül egész élete, föllángol kíváncsiságunk is, az pedig mindenre kiterjeszti
sugárkörét, arra is, hogy eben az időben mit evett, milyen ruhát hordott, hogy
fésülte bajuszát-szakállát, s milyen prózai följegyzéseket hagyott hátra
naplóiban, leveleiben ő meg a felesége, Szendrey Júlia, arról a színes erdélyi
őszről, mely külső megindítója volt ennek a csodálatos versnek.
Kisfaludy Károlyról sok mindent tudunk. Tudjuk,
hogy első öntudatlan tette egy akaratlan gyilkosság, egy anyagyilkosság, mert
csak úgy születhetett meg, hogy megölte harminchét éves édesanyját. Apja ezért
egész életében gyűlölte őt. „Haragja
– írja Kisfaludy Károly – anyaölésből
támada.” Az apa állítólag ezt mondotta, amikor fia világra jött: „Kárral születtél, kárhozott légy, Károly
legyen a neved.” Tudjuk, hogy később a költő külföldön bujdosott, hogy
visszatért, mint „a tékozló fiú” – Sándor bátyja nevezte így -, és hogy térden
állva bocsánatot esdekelve zokogott Győrben egy bezárt ajtó előtt, mely mögött
hetvennégy esztendős, haragos atyja dúlt-fúlt. Tudjuk, hogy a bécsi
festőakadémián Metternich herceg pártfogásával tanult, s regényes, apró képeket
festegetett elefántcsontra és tubákszelencékre, hogy ecsetjével meséljen. Mit
jelentenek azonban ezek a diribdarab adatok? Csak munkái fényében kapnak
értelmet.
Évekkel ezelőtt, amikor egy magyar szakiskolában
előadás-sorozatot tartottam irodalmunkról, és Kisfaludy Károlyról is szóltam, a
verseiben, a drámáiban, a följegyzéseiben kerestem csecsemőkori tragédiájának
nyomát. Ő azonban közvetlenül és tudatosan nem emlegeti. Mélységes mélységbe
van az elrejtve, s a lélek ösztönösen védekezik az ellen, hogy fölidézze. De
közvetve és tudatlanul több helyen előbukkan. Az élet korai című versében így jellemzi a gyermekkort:
Mély sírok halmain mosolyogva
állunk
S a legkisebb tárgyban
nyílt eget találunk.
Íme, a derűs gyermekkor sírhalmokon áll.
Leghíresebb verse a Mohács. Gyöngéd
színhatása, finom rajza ma is meglepő. A maga korában új is volt ez és merész,
hiszen előtte senki sem merte megénekelni a „nagy temetést”. Ha közelebbről
szemügyre vesszük ezt a költeményt, azt látjuk, hogy csupa apró, egymás mellé
illesztett, laza képekből tevődik össze, olyan képekből, melyeket ő fiatal
korában elefántcsontra és tubákszelencékre festegetett. De egyebet is látunk.
Ennek a hőse II. Lajos, „rettentő sorsú királyunk”, aki éppúgy született meg –
az édesanyja halála árán – és éppúgy halt meg – fiatalon -, akár Kisfaludy
Károly. Valószínűleg ezért azonosította magát a boldogtalan királlyal. Milyen
bálványozó szeretettel rajzolja ezt a „kegyalakot”:
Hasztalanul terjeszti
kezét; nincs, nincs, ki segítse!
Bajnoki elhulltak, nincs
ki feloldja szegényt.
Tátogat a mélység,
aranyos páncélja fakó lesz.
S összezuzott testét hab
fedi, barna iszap.
Úgy rémlik, Hogy II. Lajos élete és halála az ő
élete és halála. A lélek semmiféle rázkódtatása nem vész el, csak átalakul,
rejtélyesen.
Azt hiszem, az irodalomtörténet anyagát ilyen
módon lehetne fölhasználnunk. Minthogy maga az alkotás is tudattalan, a
lélektani tudattalan mozzanataira kell vetnünk súlyt, amikor egy költemény
közelébe igyekszünk férkőzni. De ez csak az egyik eszköz. A másik, a fontosabb
eszköz a szövegmagyarázat, mégpedig magából a szövegből, a szöveg elemeinek
fölbontása, a szöveg legkisebb egységeinek, a szöveg molekuláinak és
atomjainak, a szöveg nyelvtani kapcsolatainak, szórendjének, betűinek tüzetes
elemzése. Eddig is magyarázták a verseket. De inkább csak félremagyarázták.
Tartalmukat vették elő, eszméjüket méltányolták, érzéseiket hüvelyezték ki, s ha
valamelyik vers például az anyai szeretetről szólt, akkor az anyai szeretetet
ünnepelték, fölhígított szavakkal. Ez meddő bíbelődés. A tartalom nem a vers
tartalma. Eszme és érzés pusztán anyaga a versnek. A vers mivolta az a mód,
ahogy megalkotódott, a kifejezés csodája. Ezen a téren a figyelmes vizsgálódás
még mindig sok olyan szerény, talán kicsinek és kicsinyesnek tetsző jelenségre
bukkanhat, mely sokkal inkább föltárja nekünk a vers titkát, mint a nagy hangú
általánosságok. Legközelebb megkísérlek majd ilyen elemzést, s talán sikerül
majd bebizonyítanom olvasóimnak, hogy egy művészi alkotásban minden
szükségszerűen a helyén van, akár az égbolton a csillagok, s a szavak
változhatatlan csillagászati törvényeknek engedelmeskedve keringenek és
tündöklenek.
Forrás: Irodalmi alkotások elemzése 50-453 old.,
Szépirodalmi Könyvkiadó 1976.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése