Szürke, ködös téli éjjel hidege csontig hatol.
Kihalt utcán félő-bátran éhes patkány szimatol;
Szürke hófelhők az égen, nagy némaság idelent,
Munka, erény, öröm, bánat pár órára elpihent.
Csak a bűn nem. Tolvaj surran. Ott egy korhely tántorog
S messze-messze céda nótát rikogat egy vén torok.
Aztán csend lesz. Lapult patkány megnyugodva bandukol.
De, ha?! Újabb veszély támad. Hangos beszéd valahol:
Tiltakozás, szitkozódás, kacaj, gúny – csúf zagyvaság,
S kávéház ajtaját rázza egy kituszkolt társaság.
Züllött, sápadt, lázas szemű satnya férfi egynehány,
De legtöbb a cifraruhás, festett arcú ifjú lány.
S hogy sikítnak, hogy lázongnak, - pedig tudja mindenik,
Hogy záróra – s nem egyéb ok -, amért őket kiteszik.
Ámde ott bent ég a lámpa s bárkinek jut jó meleg
Míg itt künnt a téli éjben – éji pille didereg.
S hová menjen? Otthonánál tisztább minden utcavég
S embertársak otthonától ő már el van tiltva rég.
„Étlen... szomjan...” „Milyen élet!...” s hangjuk, nincs már jaj de más,
Nincsen abban lázadás, csak félő, fájó zokogás.
„Hé, ti lányok! Nagyon fáztok?” – nevet most egy idegen.
„Jó kedvem van. Szerencsém volt. Melyikőtök jő velem?
Mind?!... Nem bánom. Dínom dánom, kivirradtig s azután!...”
Csodálkozva, összesúgva követi a sok leány.
Fényes lakás. Úri pompa. Terített nagy asztalok,
Melyekre a szolga népség ételt, jó bort halmozott.
Kitárt ajtó páholyában felberren a cimbalom.
„Mi a nótád te szép szőke? Hát neked kis angyalom?”
Széles a kedv, beszéd, kacaj mind lármásabb, szabadabb.
„Igyunk lányok!... Egyszer élünk!... bolond, ki józan marad.
Igyunk!... De hó!... Cigány, ácsi! – eszembe jut
Mondjátok meg – tudni vágyom -, ki-ki mért lett az ami?
Milyen mezsgye volt az, amely az utcára vezetett?
Például te kis piszécske... Gyűlölt „ő”? – vagy szeretett?
Avagy volt egy gonosz asszony, holmi aljas mostoha?
Vagy csupán az ifjú véred volt túlontúl ostoba?...”
A lány némán nézi végig, - majd vállat von s így felel:
„Tudod-e te mi az éhség? te, ki sosem éhezel?”
„De, - nem igaz!” kiált rajta túlsó végről egy leány
- Szeme lángol s haragjában izzón halavány –
Nem az vett rá, hogy éheztünk, - (ki éhes volt, lophatott.)
De hogy e rongy, kerek földön ránk vágyik a – jóllakott.
Millió és millió férfi, ki csak játéknak keres,
S unalomból, dicsekvésből új kalandra lesve les.
Ezeket verje az Isten! Átok-ember mindenik.
Mert szeszélyét, kívánságát világszerte tisztelik.
Törvény védi; szokás védi; szolgálják az államok,
S velünk szemben őt mentik fel bírák, anyák és papok.
Kapzsiság, csalódás, éhség, rábeszélés, szerelem...
Mind-mind igaz – de mégsem az végzett veletek -, elem,
Hanem az, hogy minden férfit – legyen csak ekkora! –
Rátanítják, hogy mihozzánk – mert ő férfi -, van joga.”
- Ejnye, de komoly beszéd ez!... Igyunk lányok!
Húzd cigány!...
De csak bús fejbólintással -, csendes
Fojtott zokogással felel a sok utcalány.
(Forrás: A Nő 1914. 1.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése