Feljegyezték rendre rendre az asszonyok bűneit
S a tönkretett férfi-éltek gyászos bús százezreit.
Ott van mindjárt ősünk: Ádám. Csupa hűség, hit, erény;
Mégis Éva... na de kész is róla a közvélemény.
Hát Xantippe? ugye rémes?... Sokrates mit szenvedett!...
Még szerencse hogy panaszra házról-házra mehetett.
És azóta – tán előbb is -, divatba jött a dolog,
Lám a férfi tollal, szóval, mind ellenünk háborog.
Történelem, irodalom, s bölcselet mind miből áll?...
hogy a női hitványságra mindég új példát talál.
S jól van ez így ha nincs másképp. Ha az a vád: szent igaz,
Ha nem csak a látszat bűnös, de maga a lényeg az.
Ám ki tudja? Ki tudhatja? s éppen itt a bökkenő
Mert eddig csak férfi vádolt, s mélyen hallgatott a nő.
Némán tűrt mert úgy tanítják önzetlen bölcs férfiak
Hogy örök dicsőség vár rá ép’ e némaság miatt.
De a könny – ez áldott átok – (hisz néha csodát művel)
Ha elnyelik, ha elfojtják rémes bosszút követel.
Méreggé lesz minden cseppje -, és szapora mindenik
„Megaerákat” „Xantippeket” mind ily könnyek termelik.
De hát: - muszáj, hogy asszonyszív ily könnyel legyen tele?
Nem lehet, hogy ott tanyázzék a boldogság melege?
Lehet, s lesz is: amely percben belátják a férfiak
Hogy az Ember szülőanyját tárgynak nézni nem szabad
Lehet, s lesz is: amely percben belátják az asszonyok,
Hogy gyermekként éldegélni ma már gyáva, csúf dolog.
(Forrás: A Nő 1914. 1.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése