Tragédia 3 felvonásban. Írta: Rákosi Jenő. Bemutatta a Nemzeti Színház 1902. január 15-én
Meg
is néztük, el is olvastuk a Nemzeti Színház ez évi első újdonságát. ítéletünkön,
amelyet a darab előadása alakított ki bennünk, nem sokat módosított elolvasása.
Így
is, úgy is kielégítetlenül maradtunk.
A
függöny fölgördülésétől az utolsó szóig vártuk, de hiába vártuk azt a
fölindulást, amely egy-egy kitűnően előadott drámai remekmű láttára
kimaradhatatlanul erőt szokott rajtunk venni. Vérünk fölmelegedését, pezsdülését,
idegeink megfeszülését, szívünk elszorulását, lélegzetünk megszakadását, a
megrázkódtatást, mely gyönyör és fájdalom elegyes villamáramaként keresztülfut
egész testünkön, a könnyet, mely édes-bús megkönnyebbülésünk nyomán, emóciónk
utolsó tanújeleként szemünkben csillog. Ismerjük, érdekeseknek is tartjuk
tanulmányozni azt a sok eldöntetlen tudós vitát, ami már a tragédia
kellékeiről, a tragikum lényegéről, a tragikus hatás föltételeiről
Aristotelestől napjainkig egymás ellen hadakozott, de amikor tragédiát nézünk
végig, feledjük a metaphysikai és dogmatikus elméleteket, s ítéletünk egyedüli
próbakövéül nem használ mást, mint az értelem természetes fogékonyságát, s az
egészséges emberi érzést.
Rákosi
darabja hidegen hagyott bennünket, érdeklődésünket csak kevéssé bilincselte le.
Fájdalmas gyönyör és gyönyörtelen fájdalom nem töltött el, csupán hűvös
elismerés a szerző ügyeskedése és pompázó nyelve iránt, meg egy adag csömör,
rosszullét a vér, a fejetlen test, a testetlen fej, halálfej és egyéb
rémességek látványától és emlegetésétől. Bizonyos zavar fogott el, amelyet
növelt az, amit először kellett volna említenünk, hogy nem csak igaz érzésünket
nem tudta rabjává ejteni a darab illúziója, hanem értelmünket sem, mert a
logikai kapcsok, amelyek a mű épületét összetartják, több helyt gyöngéknek
tetszenek. Prológ nyitja meg a darabot. Hogy egy csapásra belehelyezzen a mesés
ősidők hangulatába: az utolsó divat szerint öltözött, redingote-os, selyemplastronos
úr lép a függöny elé, elmondandó a darab rövid foglalatját. Mellesleg jegyezzük
meg, hogy a prológ nem födi egészen a mű tartalmát és irányát. Más a hőse; egy
kicsit más a tárgya is, mint amit annak jelez. S hogy értsük e szavait:
„... Most arra kérünk
Nemes közönség, hogy ez új darab
Szokatlan formájára hunyj szemet.
Nem az író különködő szeszélye
Választá önként. Sőt inkább a tárgya
Borzalmas volta parancsolta rá,
Mivelhogy egymást forma s tartalom
Mindég föltétlenül követelik.
Selyem tömlőbe vért ki öntene?
S nádsípon vaj’ ki fúna riadót, stb.”
Márpedig
a mű formája a legkevésbé sem szokatlan. Ugyanolyan, aminőt a hivatalos
aesthetika a verses drámát illetőleg kanonizált. Gördülékeny, csiszolt,
kihegyezett, görög példa szerint antithetikus és sok helyt mesterkélt, hogy
okvetlenül föltűnne a Teleky-pályázat vesszőfutásán is. A szónoklása vieux jeu. A vért bizony sokszor
selyemtömlőbe látjuk ömleni: az igazi szenvedélynek, valóban életbevágó
perceknek más a beszédjük, amint más a cselekvésük.
Nem
mondjuk el részleteiben a mesét, hisz az, ha máshonnan nem, napilapjainkból
ismeretes. Csak azt mondjuk el, hol ötlött kérdőjel elénk. Hogyan, egy hatalmas
király húsz évig jégre teszi szerelmi szenvedélyét, hogy húsz év múlva, mely „mint
éhes csoda felfalta fejedelmi nagy türelmét”, ugyanazt határozza el, amit húsz
év előtt épp úgy megtehetett volna: rabnőjeként elhurcolni a leigázott Tágma
királynét? Vagy igaz, az ősidőkben vagyunk s itt talán az volt a logika, hogy a
szenvedélyek ereje az idő távolságának négyzetével nem fogy, hanem szertelenbe
nő, a szerelem nem az ifjú vért, hanem azt teszi féktelenné, amely húsz évvel
öregebb lett. De hát, ha nem telik el húsz év, Tágma bosszúlójának, Elláknak
nincs ideje felnőni, s a darabnak nincs mi körül forogni. Különben hamarosan
kisül, hogy Kuvráth királyt nemcsak szerelme bántja – ami nem gátolta, hogy
Tagmát és népét vérig zsarolja -, hanem az is, hogy nincs ivadéka mostani
feleségétől:
„Királyi ágya meddőséginek
Okát e végzetes szerelmiben
Gyanítja. És elméjét vágy s gyanú
Szorongatván menekülőt keres,
S reméli, hogy talál, ha tégedet
Ölelhet hitveséül.”
Ám
Tágma nem vállalkozik e feladatra. Ha Kuvráth megőrizte szerelmét, ő is
megőrizte gyűlöletét és bosszúvágyát férje megölője s lefejezője iránt. Mégis
megkérdi a főpapot, mitévő legyen? Menjen hozzá, feleli Vendrő, mert így szól a
jóslat:
„Halálfejet szül a királyi méh
Futó idő ha majd megéri elé,
Halálfej bosszút áll a holt fejért
S a szolgaságtok aznap véget ért.”
A
főpap, joggal,másképp nem képzelheti, hogy a jóslat betelik, t. i. a királyi
méh halálfejet szül, mintha az özvegy királyné újból férjhez megy. Ám Tágma ámulva
hallja a jóslatot, s örömmel tudatja, hogy hisz első része már betelt: mikor
férje Kuvráthtal harcolt, reményteljes állapotban volt, s amikor Kuvráth férje
levágott fejét küldte neki diadalmi jelül, ez a látvány annyira hatott rá, hogy
magzatát halálfejjel szülte. De hát miért fedi fel Vendrő csak most a jóslatot,
s tanácsolja a férjhez menést, hisz Kuvráth már többször megkérte Tágmát? Miért
jut a királynénak csak most eszébe a halálfejű fia, akit holtnak híresztelt, s
bizonyosan aesthetikai érzésből, magától húsz évig távol tartott?
Csak
utalni akartunk arra, hogy az illusio kezdettől fogva nem tud megragadni, mert
a kiinduló pont nem természetes. Már a drámai érdekfeszítésnek megfelelőbb,
hogy a bosszúálló csakugyan visszatér. De holtan, fej nélkül. Mi mindjárt
sejtjük, hogy ez Ellák, de a darab háromnegyed része annak felfedésében telik
el, hogy ki a színen fekvő letakart csonka hulla, s ki megcsonkító gyilkosa.
Tágma Sziráktól, Ellák gyilkosától tudja meg, hogy a halott fia s nem nagy
épüléssel látjuk, hogy anyai fájdalma, s a vágy fiát megtorolni csakhamar helyt
ad annak a gondolatnak, hogy a jóslatot, ha csalással is be kell tölteni.
Elfogadja hát Szirák ajánlatát:
„Én álarczával elkötöm fejem
S csatába indulok helyette én.
A népeink nem tudják a cserét,
Csupán a jóslatot, Halálfejet
Fog látni ellenség és jó barát
Az álarczban s bennem királyfit.”
Szirák
elmegy a harcba a nép élén, legyőzi a kazárokat, s Kuvráth fejét küldi
Tágmának. Ez aztán az aesthetikai gyönyör netovábbja, mikor Tágma a fejjel
ujjong előttünk:
„Egy fejjel tartoztál nekünk,
Hej Kuvráth! Itt van. Jó, hogy a tied.
Markomban érzem hát csontos fejed
Tudom, oh, nem így gondoltad te azt,
Hogy a kezemben nyugodjék fejed,
Hogy ujjaim fürtiddel játszanak,
Tudom, hogy másképp gondoltad te ezt.
Ez a szemed. Ez itt a homlokod,
Ez orczád: érzem ujjaim alatt,
Mit gondolsz, mit teszek veled?
Holla, nem gondolsz semmit. Már hideg
Az agyvelőd, nem izzik a szemed
Szilaj kivánkozásban, ajkadat
Lezárta a halál.
.... Itt kezembe vagy.
Ha tetszik, elgurítom a fejed,
Ha tetszik az ebek elé vetem,
Ha tetszik hát tálczára tétetem,
S bármit teszek, nem mondhatsz rá nemet.
Gyötrelmes húsz évet róttál reám,
De elfelejtem: Itt van a fejed.”
Ez
nem szülhet mást, mint utálatot. Gyönyört csak a perverz lelkeknek. S ez
nőalakba szökött vadállat az, aki röviddel utóbb oly gyönyörűen dikciózik a
szerelemről, amelynek nevében a holt Kuvráthtal is megbékül? Érezhetünk e
iránta rokonszenvet?
De
ki iránt tápláljuk rokonérzést, ki érdekeljen? Szirák? Ez oly lehetetlen alak.
Minthogy Ellák arca nem volt alkalmas a hódításra, ő ejté szerelembe csupa jó
barátságból a cédrusvölgy virágát, Arszilt, s a kötés úgy szólt, hogy a nászéj
sötétjében Ellák lépjen jogaiba. Ámde Szirák maga is szerelemre gyúlt a leány
iránt, s a kritikus éjszakán megölte Ellákot. Mi biztosítja itt neki
rokonszenvünket? Ez a gyalázatos és lehetetlen kötés, vagy testvérgyilkosság? Mert ő testvérének hiszi Ellákot.
Igaz, hogy Siegfried is megszerzi Brunhildot Gunthernek, s Toldi is Piroskát
Tar Lőrincnek, de egy-egy bravúros tettel, nem szerelem tettetésével, s
kerítőmunkával.
Mit
szóljunk végre az utolsó borzalomhoz? Szirák, a darab tulajdonképpeni tragikai
hőse, bűnhődik. Győz; Arsziljával egyesülhetne, de íme arcára tapadt az álarc,
s alatta, hogy, hogy nem halálfejűvé vált a feje, úgy, hogy az rém mindenkinek,
s Arszil borzalmában megöli magát. A kiengesztelő momentum pedig abban
jelentkeznék, hogy az egyének bukásán föltámadt egy nemzet. A vég méltó a
kezdethez.
A
rémületest borzadályost egyedül fejletlen vagy tévedt ízlés veti össze a
tragikussal. Volt idő, hogy mindnyájan rejtegettünk fiókunkban egy tragédiát
ilyen tárgyról, pl. Rosamundáról, akit férje atyja koponyájából inni
kényszerít, aki ezért véres bosszút áll stb. Azt hittük, hogy ez a világ
legtragikusabb tárgya. Az angol tragédia Sturm und Drang-kora is mutat fel ily
példákat. Shakespeare előzői: Greene, Lodge, Marlowe, Massinger, Beumont – és Fletcher
is azt hitték -, (a „Titus Andronicus” Shakespeare-jével együtt), hogy elég a
színpadból közvágóhidat vagy kínpadot csinálni s a munka tragikus hatást szül.
Annyira
volna ma a magyar tragédia is, hogy ilyen nyers eszközökkel már nem dolgozik.
Ilyen kevéssé nemes hatásért kár volt föltámasztani az ősidőket, amelyektől, ha
csakugyan ilyenek voltak, hála istennek távol estünk már.
A
darab kétes benyomásához hozzájárul még, hogy hármas hangulat barokk alkotása:
van benne görög, ultraromantikus és modern sejtelmes hangulat. A görög levegő
volna benne a leghatásosabb, de egy elem sem jut teljes uralomra, egyik zavarja
a másikat.
Az
elhibázott darabot mégis mentette szemünkben hangzatos, helyenkint költői
nyelve, s az előadók szép igyekezete. Jászai
Mari Tágma hideg méltóságát épp oly jól adta vissza, mint hatalmasan
bosszúszomjának perverz kitöréseit. Ha ő a fenséges kontúrokban remekel Márkus Emma a részletek rafinált
kidolgozásában. Arszilja, a darab legrokonszenvesebb alakja rendkívül finom,
bájos és megindító volt. Beregi mint
Szirák nem tetszett nekünk. Szenvedélyében színfalat hasogat fejhangjaival,
kezén-lábán nem tud uralkodni s alakjával, mint besenyő vezér sem tett vezéri
benyomást. Ivánfi a döntő csatát
nagyon jól recitálta. Gál, mint öreg
paraszt (Szirák atyja) alakítása igazságával messze kivált a többi szereplő
közül, akik még mindig a Burgtheater régi szónoki iskolájának hívei. A jelmezek
igen szépek.
Forrás:
Huszadik Század 1902. 2. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése