Aki
a római Capitoliumon bepillant a Maecenas-terembe, néhány csodálatosan szép
márványszoborban lelheti a gyönyörűségét. Csupán végtelenül szerény maradványai
ezek a műkincsek rengetegének, amely ellepte Horatius nagy barátjának kertjét
és palotáját. Szárnyazza fel képzeletét a látogató s talán elébe tündöklik a
hajdani palota, márványtól, elefántcsonttól és aranytól csillogva, - hogy
horatiusi szavakat használjak. A római költő-király mindennapos volt ebben a
palotában s akár soha fel sem kellett volna kelnie a bőkezű barát mindig
terített asztalától. De furcsa az íróember természete: a legragyogóbb kastélyból,
a legdúsabb asztaltól elkívánkozik a maga kis bohém fészkébe, ahol nem kínálnak
ugyan fülemülenyelvből készült pástétomot, de az írópajtások megeredt nyelve
rendez fűszeres szellemi lakomát.
Akkoriban
Coranus kocsmájában mérték a legjobb
caecubumi és falernumi bort. Itt iddogált a kis kövér Horatius; itt kábította
magát bánatborral Propertius Cynthia
gyakori hűtlenkedései miatt; itt mélázott az elégiaíró Tibullus. És itt poharazott a szerelem művészetének költője, Ovidius; nem is álmodott róla, hogy
nemsokára fel kell cserélnie Coranus édes borait a száműzetés éveinek savanyú
karcosával.
Ma
már persze hasztalan keresnők a régi Róma kőtörmelékei között Coranus mester
márvány bormérő-pultját, vagy akár egy másik, Macula nevű korcsmárosnak amphoráit, akit Cicero dicsér meg jó borai
miatt. Be kell érnünk a tanulsággal, hogy a harangzengésű szavak ércveretű
klasszikusai épp úgy összeültek köznapi baráti szóra, akár kései utódaik
kétezer esztendő múltán. A különbség csak annyi, hogy Horatiusék akkor még
borral élénkítették a tereferét, mert nem volt ismeretes a modern elmeserkentő
ital, a kávé.
A
mai Róma legrégibb kávéháza az előkelő Via Condottin van. 1760-ban nyitotta meg
egy levantei görög, erről ragadt rá a neve: Greco.
Azóta ahány író és művészember megfordult Rómában, pihenő óráját a Grecóban
füstölte el. Nagynál nagyobb nevek csillagfénye reszket felénk a századok ködén
keresztül. Köztük a legnagyobb: Goethe,
aki gyalogosan sétált ide a közeli Corso Umberto 20. szám alatti lakásából. De
megállt a kávéház előtt Byron parádés
fogata is; a legendás fényűzés között élő
angol főúr nem restellte, hogy benyisson a kispénzű bohémek tanyájába.
Úgyszólván minden kultúrnemzetből szakadtak ide törzsvendégek. Oroszországból Gogol, Lengyelországból Miskiewicz, Amerikából Mark Twain. A magyar Liszt Ferenc nem volt ugyan törzsvendég,
de többször ellátogathatott a Grecóba, mert emlékét arcmásával örökítették meg.
A zenevilág egyébként előkelően volt képviselve a Grecóban. Krónikásai
feljegyezték Richard Wagner nevét s megemlékeznek olyan mesterekről, mint Rossini, Berlioz, Gounod, Bizet, Mendelsshohn.
Viszont
a vendégek is megemlékeztek a Grecóról. Be kell vallanom, nem a
legelőnyösebben.
Berlioz 1830-ban ír róla,
szóról-szóra ekként:
„A
Grecó a legutálatosabb kávémérés, aminőt csak képzelni lehet; piszkos, nedves
és sötét. Gyalázatosan rossz szivarokat adnak a vendégnek s a kávé méltó a
szivarhoz. Nem is márványasztalon szolgálják fel, hanem keskeny kis
faasztalkán, amely éppúgy ragad a piszoktól, mint az egész helyiség.” Ezt a
kritikát bizony kegyetlen dur-hangnemben
zenélte el a nagy francia muzsikus. De hátha tévedett? Hátha rossz kedve volt
aznap s ilyenkor az érzékeny lelkű művésznek a szeme is bosszankodik!
Hallgassunk meg egy más nemzetbeli zenészt; vajon mit ír a Grecóról ugyanabban
az 1830-ik esztendőben a német Mendelssohn:
„A kávéház kicsi és sötét. A padokon körös-körül német piktorok üldögélnek.
Fejükön széles kürtőkalap, nyakukat és ábrázatukat szőrcsomók lepik el, s ami a
képükből kilátszanék, azt eltakarja a rettentő nagy pápaszem. Lábuk mellett
hatalmas mészároskutyák hevernek. Irgalmatlanul nagy füstöt csinálnak,
gorombaságokat vagdosnak egymás fejéhez s olyan hangon beszélnek Tizianról,
mintha az is köztük ülne, cilinderrel a fején.”
Hogy
Róma bohémjei miért ragadtak meg ebben a ragadós kávéházban, arra nehéz pontos
feleletet adnunk. Talán éppen az ellentét vonzotta őket ide: a szalonok
tükörvényes padlójával, ragyogó csilláraival, de hazug szellemiségével szemben
az egyszerű és őszinte piszok. A szalonban a társadalmi konvenciók
parancsoknak, ott a legunalmasabb frátert is ünnepelni szokás, ha magas a
rangja vagy a hivatala. De a kávéház kétes tisztaságú asztalai körül egy dolog nem
kétes: az, hogy itt csak olyan ember viheti a szót, aki mestere annak. Itt
nincsenek etikett-szabályok, mindenki azt cselekszi és mondja, amit akar. Ha
paradoxképpen hangzik is, a kávéház piszkos miliőjében nem egy nagy eszmét
tisztázott az írók törzsasztala.
Meg
aztán régebben nem voltak az emberek olyan kényesek. Nem messze a Grecótól, a
Piazza Monte Citorio-n még pár évvel ezelőtt megvolt a Café Guardabassi, a politikusok kávéháza.
Ebben sem volt szó kényelemről vagy eleganciáról. Berendezése a múlt század
hatvanas éveiből porosodott át a huszadik századba s még a két öreg pincér is
mintha a Garibaldi korából rekedt volna itt. De, mert a parlament palotájára
nyílt, két kis szobáját képviselők, miniszterek, újságírók lepték el, s bizony
akárhány kormányválságot itt oldottak meg, a Guardabassi kopott plüss
pamlagain. A béke éveiben általános volt a jólét, ennél fogva az igények
szerényebbek voltak. A háború után mindenkire rászakadt a nyomorúság, tehát senki
sem fért a bőrébe az előkelőségtől. A Guardabassi nem óhajtott az előkelőség
versenyében verejtékezni, bezárta a kapuját s a tulajdonos pincéreivel együtt
hazament Nápolyba magánzónak.
A
Greco, úgy-ahogy, modernre hangolta magát s megmenekült az enyészettől. Pedig
amit a réven nyerni lehet, azt könnyű elveszteni a vámon. Például a Corso
Umberto híres irodalmi kávéháza, az Aragno,
akkora mértékben hódolt a divatnak, hogy miután lekaparta a patináját, nem
maradt egyéb belőle, mint egy előkelő, forgalmas bar.
A
most hagyjuk el Rómát és igyekezzünk észak felé. Nem vasúton vagy gépkocsin,
nem is repülőgépen, hanem négylovas postakocsin, mint száz egynéhány éve egy
megtermett, pofaszakállas, minden részletre figyelő szemű francia író: Stendhal. Hányatott élete során akkor Padovába vetődött. Ebben a városban
szerencséje volt: itt hullott ölébe egyik remekművének, a Chartreuse de Parme meseanyaga. Ugyan nem úgy, mint ahogyan néhány
felületes honfitársa írja: nem a Caffé
Pedrocchi-ban mesélték el neki. Maga Stendhal mondja el a regény
előszavában a Caffé Pedrocchi szerepét. Csakis annyi volt ez, hogy innen
hozatták fel a mesélő lakására a kávéház különlegességét, az üdítő zabajonét. De egyébként Stendhal állandó
vendége volt a Caffé Pedrocchinak s meg is írta róla, hogy Párisnak sincs ennél
különb kávéháza.
Pedig
ez még a régi Pedrocchi volt. Az új
kávéházat 1831-ben építtette föl a régi helyén az alapító fia, Antonio
Pedrocchi. Itália egyik legelső építésze csinálta a tervet s az új kávépalota –
akkoriban Európa legnagyobb kávéháza – olyan ámulatba bűvölte a lelkes
padovaiakat, hogy elnevezték Padova hetedik csodájának. Ma már ez az elnevezés
nem közkeletű, mert a közönség igényesebbé lett a csodákkal szemben, de azért
megmaradt egy másik, nem kevésbé büszke neve: Padova akropolisza. Ugyanis lépcsőkön kell felmenni a kávéházba, amely nem
kevesebb, mint 19 méterrel emelkedik a tenger színe fölé s ez a tányérlaposságú
Padovában kiváló teljesítmény.
Furcsa
ember volt Antonio Pedrocchi. Azt mondták róla, hogy egyesíti magában a
takarékosság bölcsességét a bőkezűség költészetével. Saját magától sajnálta a
garast, de mikor a vendégeiről volt szó, nem kímélte az aranyait. Természetes,
hogy az ős egyetemi város rajokban küldte a Pedrocchiba tudósait, íróit,
politizáló diákjait. Tiszteletükre nem csupán olvasótermet rendezett be, hanem
azt jól összeválogatott könyvtárral
is fölszerelte. Íróemberek második otthonává lett a kávéház, olyannyira, hogy
még a fogyasztás sem volt kötelező. A
pincéreknek külön rendelettel parancsolta meg, hogy a törzsvendéget még abban
az esetben sem szabad fogyasztásra ösztönözniök, ha semmi egyebet sem rendel,
mint egy pohár vizet, fogpiszkálót és újságot. Figyelme a hölgyvendégekre is
kiterjedt. A kávéházat telehordatta virágzó délszaki növényekkel s minden
hölgynek joga volt egy neki tetsző virágot a tőről letépnie. Sőt, váratlan
felhőszakadások esetén az esernyők százait tartotta raktáron s nem törődött az
üzleti érdekeikben sértett esernyőcsinálók felháborodásával.
A
béke éveiben az írók társaságának
virágos nyelve versenyzett a délszaki virágok színeivel; amikor pedig a háborúk
vagy forradalmak viharfelhői gyülekeztek, itt lobbantak ki a lelkesedés első
villámai. A meg-megújuló olasz szabadság-mozgalmak során összesen hat olyan újság jelent meg Padovában,
amely magának a kávéháznak a nevét vette
fel címül. „Il Caffé Pedrocchi”
volt a legelsőnek a címe, annak a jeléül, hogy innen szították a gyűlölet tüzét
az osztrák császári elnyomás ellen.
Száz
éven keresztül éjjel-nappal nyitva volt a kávéház, kivéve a világháború alatti
kényszerű zárórákat. 1931-ben Padova városa hivatalosan ünnepelte meg a
kávépalota százéves fennállását: persze, az ünnepségnek más volt a képe, mint a
száz év előtti megnyitásnak. A vendégek gépkocsin érkeztek, a kiszállókra
fényképészek sütötték kíméletlen masinájukat s a szónoklatokat hangszórók
közvetítették a kávéház előtti térre. A nap hőse Giuseppe volt, a 78 éves őspincér, aki 56 éve dolgozott a
kávéházban, s épp olyan friss elevenséggel sürgött az asztalok körül, mint
hajdan pikoló korában.
Ezek
után vegyünk búcsút a padovai akropolisztól s érkezzünk meg abba a városba,
ahol nem kell modern közlekedési eszközre fanyalodnunk, hanem a klasszikus
gondolán ringhatunk a Szent Márk-tér közelébe. A téren a Caffé Florian bolthajtásai alatt kétszáz esztendő óta szól a halk
behízelgő muzsika; ma már csak emléke, de valamikor eleven, zengő cinkosa a
hathónapos velencei karneválnak.
Hogy
ma mit jelent a Florian, azt minden
velencei utas tudja, aki kóborlásai után fáradtan omlik el a szabadtéri
asztalok mellett vagy az oszlopokat körítő bőrpamlagon. Hogy mi volt a Florian, annak leírásához
ezerszer annyi színes szó kellene, ahány tarka galamb repdes a Márk-téren. Balzac, a leírások bőszavú mestere, azt
mondja, hogy a Floriant nem lehet definiálni. „Klub, olvasóterem, színházi
előcsarnok, tőzsde, ügyvédi iroda”, - írja róla; de ezek csak elhullatott
szavak és messze járnak a teljes valóság ábrázolásától. Dúsabban keveri a
színeket Taine, amikor 1864-iki
útleírásában így festi le a Florian életét:
„Esteledik.
Fényfüzérek gyulladnak ki a Prokuráciák árkádjai alatt. Az ember beül a Florian
valamelyik kis helyiségébe, ahol tükrök és kacagó allegorikus alakok díszítik a
falakat; félig lehunyt szemmel idézi vissza a csodás műkincsek között eltöltött
nap álomszerű emlékét; élvezi az illatos szorbet olvadó zamatát; felüdíti magát
Európa legjobb kávéjával és gyönyörűséggel fújja a keleti dohány füstkarikáit.
A tér benépesül. Feketéllik a tömeg, zsongása betölti a teret, hegedűszó és
hárfapengés élénkíti a nyüzsgő emberraj moraját s a Piazza mélyén felrévül a
legcsodálatosabb álomkép. Szent Márk székesegyháza.”
Ha
száz esztendővel mélyebbre szállunk le Velence múltjába, a kép még tarkább
lesz. A 18. század léha és könnyelmű, de örökké kacagó kedvű Velencéje, itt a
Florian előtt tárta ki valódi lelkét. Kelet és Nyugat mindenféle divatjában
pompázó idegenek, aranysújtásos katonatisztek, bíborpalástos patríciusok között
épp olyan derűs ábrázattal sétált vagy loholt dolga után a feketeruhás polgár,
zubbonyos kikötőmunkás, kendős halaskofa. A Márk-tér demokráciája szegényt-gazdagot
összehabart a jókedv közösségében. A Florian előtt versrögtönzők gyöngyöztették
rímeiket; kuruzslók kikiáltói hirdették a vajákos csodaszereket; bűvészek kötekedtek
a bámészkodókkal; vándorkomédiások mókáztak hirtelen összeütött pódiumon. A
Campanile tövében tanyáztak a zugügyvédek s pár soldóért adtak jogi tanácsokat;
ugyanott ütötte fel sátrát az írnok és gyártotta rendelésre a szerelmes
leveleket. Nyáron a nap ellen tarka ernyők és sátorlapok védték a Florian
vendégeit. Egyik alatt talán Jean Jacques Rousseau hűsölt, a másiknak árnyában
Casanova törte a fejét valami új szélhámosságon A karnevál idején úgyszólván
mindenki álarcot öltött s annak szabadalma alatt még féktelenebb erővel robbant
a jókedv, csengett a kacagás.
Nem
ok nélkül kíséreltem meg, hogy vázlatos képet fessek a 18. századbeli
Florianról. Ha nincs Velencének Márk-tere és a Márk-térnek Florianja, talán nem
következik el az olasz színpad nagy újjászületése s továbbra is a Commedia dell’arte
művészietlen rögtönzött színdarabja merevítette volna meg. De a Florian
bolthajtásai alatt egy éles szemű ember figyelte a hullámzó, tarka, valódi
életet: Goldoni. Szinte készen rajzottak
előtte az embertípusok a halaskofától a díszruhás gavallérig, s ő egyforma
gyűjtőszenvedéllyel tűzte őket gombostűre, mint a bogarász akár a rút százlábút,
akár az aranyzöld zománcú rózsabogarat. Róma zárkózott világában talán nem
tárult volna elébe ekkora közvetlenségében az élet valódi színpada, s tehetsége
talán nem bontott volna szárnyat. Soha szobrot jobb helyre nem tettek, mint
Goldoni szobrát a Rialto előtt. Ott áll pálcájára támaszkodva a mindig
emberekkel zsúfolt, mindig zsibongó tér közepén, mintha a szobor is épp úgy
szemlélődnék, ahogyan eredetije jártatta széjjel vizsga tekintetét a Florian
pillérei között.
Nem
csupán az irodalom köszönheti nagy fellendülését a Floriannak. A politika is
hálával tartozik neki. Ami Padovában a Pedrocchi, az volt Velencében a Florian.
Különösen az idegen elnyomás alatt lett az olasz szabadságmozgalmak
középpontja. Itt toborozta híveit a negyvennyolcas idők legnemesebb, kossuthi
alakja: Manin. Innen indultak el
gyászruhában az olasz hazafiak, hogy levett kalappal vonuljanak el Manin
börtöne előtt s itt ujjongott el a tomboló diadalmenet, vállán emelve a
kiszabadult vezért Később, 1866-ban, amikor az osztrák uralok napjai már meg
voltak számlálva, a Márk-tér lelkesedésével nem lehetett bírni. Ám ekkor 1866
július 8-án megjelentek a Florian előtt Allemann császári tábornok emberei s
egy rendkívül érdekes, furcsa körmönfontsággal szerkesztett hirdetményt
szegeztek ki a kávéház kapujára. Megértéséhez a következőket kell tudnunk.
Július 6-án megjött a hír, hogy Olaszország visszakapja Velencét. Erre
megrohanták a kelmés boltokat, összevásároltak minden nemzeti színű posztót s az
ablakban megjelent az olasz lobogó. Mit tegyen ilyenkor a császári tábornok,
aki fél lábbal már kinn van, de viszont nem tűrheti, hogy az orrát olyan szellő
csiklandja, amely nemzeti zászlók erdején suhogott keresztül? Császári tábornok
egyáltalán nem ismerheti el a nemzeti
zászló fogalmát. Tehát bürokrata agyafúrtsággal ekként szövegezte meg a
nevezetes kiáltványt:
„Mindenféle
kósza hírek alkalmat adtak arra, hogy a lakosság fokozottabb mértékben
vásároljon színes posztókat. Ilyen
posztóneműek beszerzésnek önmagában nincs jelentősége; azonban egyesek azokból
bizonyos jelvényt állítanak össze, amely alkalmas bizonyos tüntetések
előidézésére. Figyelmeztetek tehát mindenkit, hogy az efféle tüntetések
rendezőit hadbíróság elé állítom, s a katonai törvények alapján fogom
büntetésüket kiszabni.”
Hadbíróságra
nem került sor. Kufstein és Spielberg étvágya ezúttal kielégítetlen maradt.
November 7-én bevonult Velencébe II. Viktor Emánuel s az újjáéledt Itália
királyát az Adria királynője ama bizonyos színes posztókból varrt köntösében
üdvözölte.
A
Márk-tér kávéházi életét még egy kis irodalmi ízzel kell kiegészítenem.
Olaszország minden számottevő városának volt egy vagy több irodalmi társasága.
Természetes, hogy Velencében, az álarcos karnevál városában, az irodalmi
egyesülés is álarcot viselt. 1740-ben alakult meg a Granelleschi című társaság; legfőbb célja az olasz nyelv tisztaságának
ápolása volt. De hát ilyen komoly céllal hogyan illeszkedjenek be az örökké
kacagó Velence hangulatába, ahol még Aretino is úgy halt meg, hogy halálra
nevette magát? Ötletesen intézték el a kérdést. Kimondták az alapszabályokban,
hogy elnökké mindig a legbutább és legönteltebb írót kell megválasztani.
Találtak is egy Giuseppe Sacchelari
nevű távköltőt, aki ezerszámra ontotta az üresen kongó silány zavaros szonettek
áradatát s meg volt róla győződve, hogy minden szava aranyat ér. Nosza
küldöttséget menesztettek hozzá és felkérték, hogy mint Itália legnagyobb
poétája, vállalja el az elnökséget. Persze, hogy boldogan vállalta. A féktelen
kedvű kompánia az Arcigranellone
címet adományozta neki; elnöki jelvényül két font nehéz ólommedáliát
akasztottak a nyakába s költői nagyságának elismeréséül zöld szilvából fontak
koszorút és a homlokára illesztették. Az ünnepélyes szertartásnál a harsonákat
fatrombiták helyettesítették. Az új
elnököt mindenféle bolond kiváltsággal ruházták fel; többek között törvénybe
iktatták, hogy joga van a Florianban kánikula idején forró tehát innia, télen
pedig fagylaltoznia. Ami voltaképpen csak a 18. században ment tréfaszámba,
mert tudnivaló, hogy ma minden valódi divathölgy télen hord szalmakalapot és
nyáron pompázik a prémjeivel.
Az
Arcigranellone pedig a sok bolondságot végzetes komolysággal fogta fel. Meg
volt róla győződve, hogy a kitüntetéseket ő tökéletesen megérdemli Annyira el
volt a saját nagyságával telve, hogy magas rangú külföldi uraságokat kinevezett
dísztagoknak és oklevelet küldött nekik róla. Első lelkesedésében díszoklevelet
küldött a török szultánnak és a porosz királynak is, de utóbb eszébe jutott,
hogy az egyik pogány, a másik eretnek s a kinevezést visszavonta.
A
granelleschi-írótársaság azonban a móka álarca alatt komoly irodalmi munkát
folytatott s a Florian termei a megtisztított, zengő olasz nyelvtől voltak
visszhangosak.
Bizony,
a mai sokféle mételynek kitett, dilettánsok által kerékbe tört magyar nyelvre
is ráférne efféle társaság. Nem hiszem, hogy az elnökválasztáson múlnék a
dolog.
Forrás: Literatura XIII.
évf. 189. szám Bp. 1938. szeptember 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése