Vas Gereben: A nép (1809.)

Ugy fekszik ott az a Tihany a Balatonban, mintha a Bakony a vizbe tartaná a lábát, csakhogy ez már régen ott van, be is gyöpösödött, a  hol fülverhette a fű; mert biz ott ollyan keménye is akad, hogy a szikrát is a taplóba üthetnénk.

Régi már a hire a tihanyi révnek, s akkor is megvolt már, mikor ez a mi dolgunk kezdődött, s a tihanyi parton egy szükes tanyában épen annyi helye maradt a révésznek, hogy ő maga leányával beleféri a házba. Nem mondom, ha a leány feleség lett volna, hogy a falat kijebb nem tolná; mert van ollyan asszony is elég, kinek nem hogy a sz6ájában férne meg a nyelve, de sőt a házkeritésen is tul ér; de igy, a hogy mondám, az öreg révész leányával meglelte a helyét.

A konyhaajtó kitátogatott a vizre, s azon átul belátunk a tüzhelyig, mellyen egy háromlábu serpenyő alatt vigan durrogott a venyigeszél, s a lefödött serpenyőben serczegett a forró lé, mellybe bizonyosan halat dobált a szakácsné, mert a pikkelyek és halbolyagok még azon nedvesen hevertek a ház előtti gyöpön.

A tüzhely mellett állt a révész leánya, kitekint a tulsó partra talán, s a millyen nagyot néz az a két öreg szem, azt hinné az ember, hogy a tulsó parton is van tán egy bogrács azon tévedtek el. Olly mozdulatlan áll, mintha oda ásták volna, a két kar egybefonva, míg az arcz igy elmélázgatva is ollyan kipirulva, hogy valami fakó városi leánykának igy nézése is orvosságkép lenne; szépnek pedig épen olly szép, mint mikor az ember szépségnek okáért, a millyen magának legjobban tetszenék, el elgondol egyet.

A tóban messziről látszik egy sötét pont; az a városi szem persze majd kapkodna a messzelátó után, de a szegény ember gyalog szemmel is meglátá a kompot, s a mint a menését partról a másikhoz veti szemmel, - látja, hogy az Tihany felé evez.

Arra nézett a leány, talán tovább is azt nézné, de a gőz a serpenyőben összegyülekezvén, a födőnek rátett tálat böfögtetni kezdé, - s erre a lány a halat megkeverte, mellynek az illata szétcsapott a konyhán.

A ház előtt megvásott malomkő duczba illesztve megteritve állott, három tulipányos tányér szokott rendben osztozkodott meg a helyen, s egy szüknyaku kulacs bizonyosan csordultig van borral, különben a szegen lógna, s nem szégyenkednék a tányérak közé.

A komp vitorlájában megfeküdt az alszél, - s az egész terével könnyen uszott Tihany oldalának.

A serpenyőt lehuzta a lány a tüzről, - csak ugy félszakról csapott feléje a meleg, s igy a halnak megmaradt a leve, - a lány pedig kiállt várakozni.

Kék szemével benézett a vízközépre, ollyan váróra áll a képe, - szinte látszik rajt, ha még ugy is idább segithetné a kompot, oda kiáltana: jöjjenek kelmetek! Odább odább lépett, mint a kit tudtán kívül küld odább az indulatja – várni;  maga sem hiszi, hogy lép a lába; keresztül futott ereiben a vér, mellynek a legmelegebb csöppje kiül orczájára, - most gyónja meg önmagának, minő kín a legény után várni, s ha most ott kapnád e gondolatnál, mikor az árulkodó vér is ott ül még az arczon? ne kérdezd meg, miért pirult ugy el? megéhezted a természet titkát? s gyönyörüséged az, hogy az a lány felelet helyett riva fakadjon?

A parthoz zökkent a komp, messziről hallik az öreg révész hangja, - öreg ember szájából érthetően van  mondva, s a mit megmond, a többit nem is mondja, hogy hiszi, hanem teszi a megtennivalót; mert az öreg nem azért szokott valamit megmondani, hogy arra visszafeleljenek; s a ki kötekedni merne vele, hátán vinné el az evező lapátnak a helyét.

A mint dirigálta, helyreálliták a kompot. A többi közöl kilobogott egy pörge kalap tolla, mellyet midőn meglátott a leány, mintha haza kiáltanék, visszafutott a serpenyőhöz, mellynek a födelét egy tokos macska régen karmolgatta.

Hadd szaladjon, - tudom megbánta, hogy a ház elejbe kiállt; de ha ki nem állt volna egy kicsit, azt is csak sajnálni.

Messze volt még a part, nincsen olly hosszu nyelv, melly a pletykájával idáig elérne, s ez nem ollyan virág, melly a mag alábán harmadik szomszédba szalad; az illyennek látásáért a szerető legények szivesen megmásszák a tüskekeritést is.

Az öreg után ballagott a többi, - a mi czipelnivalója volt az öregnek, azt a tollas kalapu legény félvállon emelte, s mikor mindannyian a révész  házhoz értek, egy torokkal az öregnek jó estét kivántak.

’Fogadj isten!’ válaszolt az öreg, lehuzódván a teritett asztalhoz, a többi pedig körülbelől tizen, fiatalok, vének a gyöpre heveredtek.

Miska öcsénk – a tollas kalapos – tarisznyákat, szüröket beaggatott a konyhába, s ezen neszszel közelebb került a lányhoz, s míg az a serpenyőt lefödötten kézre fogta, hogy az asztalra kiviszi, egy „jó este” után futtában is összenéztek egyszer.

Tudom könnyebb volna mondott szóbol egyetmást érteni, de minthogy a nyelve nehezebben fordul az illy embernek, a szó helyett látással beéri, s ha nem mondja, - látja.

„Fogjunk hozzá – szólt az öreg, körül nézvén Miska és a leány után – együnk, míg melegében érjük.”

Elhelyezkedett a három ember, az öreg tudnivaló elől, jobbról balról a lány és Miska, kiről annyi mondani valóm van még, hogy az fogadott fia volt az öregnek, csikós a somogyi oldalon, s ha ideje akadt, az öreggel egyszer egy hetiben átuljött a kompon.

Az öreg jó szemmel nézte a gyereket ,… ha egy pár nap nem láthatta, volt már akkor küldözgetés: izend meg, mikor jösz,… hiában ne várjak!’ igy beszélt az öreg, de a leány akkor is várt reá, mikor nem izente.

Minden falatjuknál átnéznek egymásra, mintha a levest egyik a másiknak tányérából meregetné; de  ha jól vigyáznánk, azt is észrevennénk, hogy Miska egy izromban ugy átbámult, hogy a kanalával nem a tányérából,  hanem az abroszon kotorászott, mit az öreg csakugy messziről sanditott, - nem mondta, hogy látta, - nem is busult érte.

’Hinánk kelmetek – sz6ólt azon közben az öreg a közel heverészőkhöz  - de a hányan vagyunk, kóstolóra is kevés lenne ennyi!

„Köszönjük a kelmed kinálását – feleltek vissza a gyöpről – van a tarisznyában.”

„’Csakhogy áthozott bennünket révész bácsi – vágott közbe egy bajusztalan legény – mert ha kelmed odát nincs a komppal, ehetnénk most sótalan kenyeret; eddig kötélre szedtek volna bennünket a pandurok.”’

„”Az ám! – kiált ismét egy másik legény, - engem kötözött is ma reggel egy pandur, hanem neki szántam magam, s míg a madzagra veszett az esze, addig a lovak alá löktem, … futottam is a kompig, - most már akar szomjan-éhen kitartom a napot.

’Nálatok is hirdette a pap, hogy a franczia országunkba ront?” kérdé rá az öreg.

„Hirdette ám – hisz az volt a legnagyobb szerencse – mert még a prédikácziót sem várta a szegény legény, hanem addig szoronkodott a sok vén asszony közt, hogy a tágasra érhetett. A pandurok az egyik faluvégen épen jöttek, mikor mi a másikon kimentünk, - s talán a tisztelendő urat még benn is kapták a templomba; de hisz az maradhatott, papot ugy sem visznek katonának, sem a gazdag ember fiát; hanem a szegényét, ha elérik” mondá egy szuszszal az első.

„’Most is a fülemben a hangja, mikor azt prédikálta ki a pap:  hogy a francziák mindenünk föleszik.”’

„Az urak pedig azt mondák, hogy igaz!” tódá meg a másik.

„Hát azt nem mondta a tisztelendő úr – jegyzé meg az egyik beszélgető – hogy kiki fontolja meg a dolgot, s a magáét védelmezni menjen.

„”Jól van, jól – mondja a harmadik – a kinek van, védelmezze, … mit bánom én? nekem nincsen,az apámnak sem volt.

„Hát az enyimnek volt? vagy hogy nekem van-e? kérdezé most amaz.

„”De azt mond meg – rivalkodék az utolsó – nem vagyok én zsellér édes apámmal együtt,… mi?

„Tudom, tudom,” szólt rá a kérdezett.

„’ No ha tudod, - hát mit védelmezzek én? talán azt a rosz malaczot, a mit beteg édes apám madzagon legeltet, hogy az őszig nőjön annyit csontra, a mennyire egy kis bilingerezett kukoriczán ráférjen a télire való zsiradék; - azt védelmezzem ugy-e? Hiszen ha észre veszszük, hogy Tihanyban a franczia, míg elérne mihozzánk, egy körömig ugy megeszszük, hogy a francziának a szagát sem hagyjuk.””

„Jól van jól, - szólt ismét az első – de én mit szóljak? édes anyám vak létére télen nyáron csak abból keresgél, hogy a rokka talpát rugja; ha én nem vagyok kenyérkeresője, kivülem annyi ivadéka sincsen, hogy valamellyik koldulni vezesse; hát én mit védelmezzem a másét?”

„’ Mind igaz az, - ki tagadja – szólt valahára az is, a kihez a többi beszélt, … hát én nem-e hét árvának vagyok kenyérkeresője? – s utánam a legnagyobbik gyerek is akkora, hogy ugyan a többi közől legnagyobb kenyeret kér, meg is teszi; de dolgosnak csak annyi, hogy a szekérre fölül, s ha a két ló huzni akar, csettegetni tud már; - s ha engem most katonának visznek, ki hallgattatja el azt a szörnyű sirást, a mit hét gyermek tesz?”’

Lassankint egymásra bámult valamennyi, az öreg révész könyökére dölve egy helyre nézve piszkálgatott a villával, míg a heverészők közől később egy öregebb szólamlott meg.

„Hát én mit beszéljek? – mondja panaszos hangjával, ennek a falábnak csak nem volt édes anyja az anyám, s ha szegény volt, kincset nem köthetett a nyakamba, de mikor születésemkor meghalt ép kéz-lábbal hagyott, - tettem, vettem velük a mit tudtam, meg is házasodtam, s alig voltunk két hónapig együtt, katonának foglaltak el az elöljárók, - gyütt-ment vagyok,azt lármázták, csak az a rongyom van, a mit magamon viselek, - nesze fogd meg, el vele fegyver alá, minthogy el is vittek; mire haza kerültem, fiam ugyan volt egy tiz esztendős, de az egyik lábam a törököknél maradt: lábat aztán faragtam fából, fiam is megnőtt, most meg azt akarják elczipelni, de abból szent, hogy semmi sem lesz, készebb agyon verem ezzel a falábbal, mintsem azt tudjam, hogy a szegény a helyett szenvedjen, a kinek annyija van, hogy nem is birhat vele. Ha a koldus imádkozik jóttevőiért, sem kezét sem lábát nem adja, a szája pedig egy kurta imádságban ugy sem fájdul ám meg.

Elhallgatott az öreg, falábára az igazit rátette, s a többi félszemmel nézegette szegényt.

„Hát az urak fiát most nem kötözik meg?” kezdé rá az egyik ismét.

„Azok nemes emberek ám – felelt rá a másik – azok egytől egyik fölállnak most, a mint mondják – insurgesek lesznek.”

„Hány meg hány akad most, a ki kinjában zsidóvá is lenne, ha a nemességet tagadhatná, csakhogy itthon maradhatna.”

„”A szomszédunk az öregapja kardjából dohányvágót csinált, az is elesküdte magát, hogy soha sem volt nemes, és mikor a szomszédok rávallottak, hogy a kardot az öreg apja még a háboruból hozta: arra azt hazudta, hogy mikor a katonák masiroztak, az öreg apja szénát vitt a katonák után, s az uton találta.

„””Az én szomszédom fia pedig – kezdé rá a falábas is – a mint szelét vette, hogy katonának kell felállni – pandurrá lett ijedtében, s az a pogány legistentelenebb, - az ösmer minálunk minden szeget lyukat,… most is az hozta ránk a pandurokat,… ugy is volt kicsinálva a dolog, hogy a gazdák előre megdugták, azok a fiaikat hétszámra is most a pinczénél tartották; de a szegény  hová fusson; hogy véletlenbe találják a szegény  legényt, meg is várták, hogy az isten házába takarodjatok, ott akarták elállni az utat; illyen pogány ám ez!

- Mi a neve? – kérdé most a révész.

„”Törzsök Andrisnak vallotta eddig magát; de talán idővel a nemességgel ezt is eltagadja, ha a háboru soká tart.””

Elhallgatott  a szó, mindenik tovább tünődött a maga baján, szemük egy irányba veszett, némellyik ültében a mag a könyökén dülleszkedett, s nézett ollyan keserveset, mint mikor az elkeseredett ember még az isten boszúját is fogát csikorgatva kéri.

Az alkonyodó nap összeszedé sugarait, s mintha még a szél is kifogyott volna a világból, egy galy nem mozdult meg a fákon, s a megszomorodott emberke lelkén ugy megnehezedett a baj, hogy némellyik sóhajtani sem birt.

Hátuk mögött hasalt rongyos kék köpenyeg alatt egy alak, melly a gyöpön saját könyökeire támasztja borzas fejét, mellyet legeslegujabban az a szél fésült meg, melly a vizen kapta őket. Kalapja majd egy dobásnyira hevert tőle, mert aligha volt szándékában hamarjában köszöntgetni vele. Fekete szemei m merőre kidagadtak, azt hinné ugyan az ember, hogy az előtte heverő hegedüt szemléli; hanem a mint fehér fogai egymáson csattognak, ott lehet az a hegedü; hacsak arra nem tudná használni, hogy káromkodjék vele.

Az öreg révész busultában elfáradt az egyik könyökére, megfordul, hogy a másikon majd odább-odább busul; egyszerre látta meg a tálban a maradék halat, meg a czigányt, - oda kiált hozzá:

’Tanti!’

De a czigány fület sem mozditott, - azt gondolja, nem adná most száz forintért, ha nem ő volna épen az az ember, a kit azon a neven kergetnek katonának, hogy Tanti!

Míg itt méláz, két darab tehén kullogott elő a hegyoldalból, utánuk pedig egy jó kedvü csöngős bornyu ficzánkolt. Örzse szakasztóval jött elibök a kedves állatoknak; de a bornyu előbb körül szökte a ház elejét, s a czigánynak kalapja valahogy a lába alá kerülvén, a levegőbe rugta.

„Lássán bornyu, lássán, megérem míg, hogy valami bakáncsosnak a hátán glédában is látlak;” dörmögé a czigány, utána nyulva a kalapnak, melly majdnem az orra elé pottyant.

’Egy regementbe lesztek akkor Tanti!’ jegyzé meg a révész, bujában is elnevetve magát.

„Dejsz – gazdurám; nem komponálták ki azt a marsot, a mellyiken engem bakancsba huznának.”

’Hát a francziát ki fogja meg Tanti?’ folytatá a révész.

„Elákárnak futni?” kérdé a czigány.

-’Dehogy akarnak, - mondja rá az öreg – inkább azok jöttek ide.’

„Azs irgalmát – pattant föl a czigány – mirt mondják hát azs emberek, hogy most ván a francsia futás?”

’Majd csak ezután lesz, - toldá meg az öreg – hanem előbb felét agyon kell ám verni.’

„Van-e azsoknál valami?”

’Kinél ágyu, kinél puska! felelé az öreg – de azt el kell tőlük venni.’

„Csak beszilni tudna azs ember a nyelvin ánnák a francsiának, - egyitmását majd csak elcserilnink!”

’Nem cserélsz ott Tanti – riadt föl az öreg, - h anem ha jót akarsz, ütöd, a hol érted őket.’

„Soha se bántum én! azsok se bántuttak engim.”

’De azok ütnek ám!’ biztató az öreg.

„Hadd üssék azt, a ki uda megy; mit dugjá uda ázs úrát.” okoskodék Tanti.

’Ha küldik; - a katona oda megy, a hová a generális vezeti; még te is lehetsz az.’

„Márádok én czigány; generalis ollyan is lehet, - aki hegedilni nem tud.”

’Nem sok bátorság van te benned Tanti.’

„Ki tudja!” felelé fektében a czigány.

’Ezt a maradék halat sem mernéd megenni.’

„Azsért is megeszem!” rugta föl magát Tanti, s a tál fenekéből vigan falatozott.

A tihanyi toronyból lehangzott az estéli harangszó, a vizfenékből kibujkálni látszó hold elömlött az arczokon, s míg az ifjak hanyatt fekve nézték az eget, addig az elkeseredett apák födetlen arcza imádkozva hajlott le a mellre, - talán a bajok terhét nem birva már, vagy ha mindenütt van az isten, - a hol ennyi baj érte a legszegényebb embert, - azt hitték szegények, minek nézzenek föl a magasba, bizonyosan közöttük van itt most.

Az öreg nagy szuszt véve kelt föl az asztaltól; - mert bizon volt mit emelni azon a gondon, melly rá is nehezkedett.

Az öreg embert kifelé hivják a világból; jól tudta az öreg is, hogy mindene itt marad utána, még a kenyérkeresője, az evező lapát is: de kettő volt, a mi  még jobban erre, a világ felé huzta: Miska és a leány.

Bement az öreg a hajlékába; Örzse utána vitte a mécset, Miska pedig elgondolta, hogy az öreg nem hiába ment be annyi ember közöl, szinite bekisérte.

Az öreg az asztal mellé vette magát, - pipáját zsebre dugta, a mit rendesen akkor szokott tenni, mikor nem akart mesélni.

’Miska!’ szólt az öreg ünnepies hangon, hogy a gyerek ennyiből is értsen már valamit.

„Hallom apám uram!” szólt a gyerek a szobaközépről, Örzse pedig a kályha mellől várta a beszédet.

’De csak ne huzódjál messze – édes lányom – szólt ahhoz is – neked is beszélek! A lány előbbre jött, - érezvén ollyant, mint mikor az ember a jótól is fél; s mikor az illyen kis lány egy kédő szóra szörnyü hamar megvallana mindent.

„Kedves gyerekeim – szólt az öreg – érzem én már, hogy ezt a világot nagyon zsöllérképen lakom…”

Ezen szónál Örzse meg vala rikatva, s a mécs világánál, mint valami csillogó barázda folyta le magát a könyü mind a két orczáján.

„… Az illyen megviselt ember, mint én, vajmi  könnyen szakad – folytatá még odább – háborus világ is van, ki tudja merre vetődünk el, - de mivel most együtt vagyunk, leginkább pedig, hogy míg én köztetek vagyok; azt szeretném tudni, ha el kell is mennem a más világra,  hogy egymástól hogyan maradunk el?”…

„Ha eddig van, - szólt Miska a  bámuló öregnek,… ha kelmed akarja, van Tihanyban elég pap, ne bucsuzzék kelmed, h anem Örzsét adja nekem!”

Örzse nem mert a legényre nézni, könyüi ugyan pörgének alá, hanem ez az utolja még sem ollyan keserü volt mint az eleje.

’Örzse leányom! – szólt az öreg, - magad vagy itt köztünk a lány, téged kérnek itten.’

„”Ugy kihegedilem a lakodalmat hugám – szólt bele a czigány, - hogy a fogas hal is kifekszik a partra!””

’Szólj leányom!... rajtad áll a lodog;’ biztató az apa.

„’Sz én nem parancsolhatok kednek édes apám, - mondja Örzse – hogy adjon kelmed oda.”

’Hol az a hegedü: czigány? – derült fel az öreg – itt ma kézfogó van!’

 

Forrás: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap -  Első félévi folyam. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Emich Gusztáv könyvnyomdája  Pest, 1853.