Oh ha hangot tudnék adni
annak, a m i küzd, forr bennem:
Egy chaossá folyna össze
Lélek, sziv az emberekben,
És fölötte ott lebegne
Uj teremtő hatalom,
Más nap a felhőtlen égen,
Más föld a hullámokon!
Oh ha hangot tudnék adni,
A mi sorvaszt, fájdalmamnak:
Minden vig hur megszakadna,
Hol a bűn és gőg dobzódnak.
S dalomra a kegyetlen szív
Megátkozná önmagát,
Elfeledne mosolyogni
Csalfa nő, hűtlen barát!
Oh ha hangot tudnék adni,
Midőn néha szivem örvend:
Élni vágynék az öngyilkos,
S mosolyogva áldna istent;
A szenvedő reménypárnán
Álmodoznék, s a szegény
Örömszigethez evezne
Nyomorának tengerén.
Oh ha hangot tudnék adni
Titkos fájó szerelmemnek,
Mint a tengeren, hol mélység
És magasság ölelkeznek:
A vihar fölvetne minden
Gyöngyöt a sziv mélyirűl
S kiderülne minden csillag
Midőn a vész csöndesül.
Vagyok egy uj Memnon szobra
Melyre napsugár soh’sem száll,
Vagyok a régi Niobe,
Kinek fájdalma kővé vál:
Egy sirkő – ah mennyi eszme,
Mennyi érzés nyugszik ott!
Rajta az sem lesz felirva:
Szenvedett-e a halott?
Forrás: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap - Első félévi folyam. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Emich Gusztáv könyvnyomdája Pest, 1853.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése