Fény hazája, szép Olaszhon!
Napnál szebbek éjszakáid
Élet és gond ha elalszik,
Szellő- s patak-zene hallszik,
S hogy az álmadón viraszszon:
Csillag és holdfény világit.
Ember, állat nincsen ébren,
Ébren vannak a virágok.
A balzsamos illat kincsét
Mit a narancs fája hint szét,
A fuvalom fogja szépen,
Szerte hordja, s mámorkéjben
Elkábitja a világot.
Ah az éjnek édes titka,
Ah e titok fátyla foszlik!
Bele szól a méla zajba
Távol tengerek morajja…
Behatolok titkaidba;
A mult köde szerte oszlik.
Látom kelni nagy özönben
A tábort a látkör szélén.
Nyugszik a nyíl és tegezze,
Tüzek körül gyülekezve
Ülnek a hadak előttem,
Harczaik felől mesélvén.
Ereszkedik néma éj, a
Harmatszomja föld fölébe.
Fehér sátrak közt az árnyak
Szótlanul kószálva járnak.
A háttérben Aquiléja
Tornyainak büszke képe.
Három éve vesztegel már
Itt a szörnyü Isten-ostor
Le le csap, mint ég villáma,
Zúdul, mint tenger hulláma:
Ellen áll dühének a vár,
Vad szivében vad harag forr.
Ő, ki akármerre lépett,
Egy egy országot tiport el,
Súlya alatt lábnyomának
Törtek népek, tartományok
Mint tölgy, mit a vész kitépett,
S aztán a tenger sodort el:
Ő is gátra lele végre, -
Mint bérczeken a zuhatag:
Őt e falak feltarthatják!
Nem! felkölti vad haragját,
S megesküszik a nagy égre:
Hogy e falak leomlanak.
„Ez legyen végső éjjelem,
Ne viradjak a holnapra!
Süvölts bagoly! jajgass héja!
Reszkess büszke Aquiléja,
Jő a végső veszedelem
Tornyaidra, vén faladra!”
Fölkél s táborát bejárja,
Vele jár a bőszült harag.
A táborban szilaj ének
Közt a hősök ott mesélnek,
A bor aranyos nektárja
Lelket indit, szivet ragad!
Tűz körül a bősz királyra
A hadak nem is figyelnek.
Táltosok beszédes nyelvén
A multak regéi kelvén,
Megy az ének szájról szájra,
Hurjain lantnak kebelnek.
„Mit! riad fel most az Isten-
Ostorának szörnyü hangja. –
Ti a lantot verve ültök,
Tárogatók s méla kürtök
Hangjain merengve itten!
Verjen meg Hadur haradja!
„Édes a dal, szép az ének,
Harcz után a diadalban.
De epedni hanga mellett
Míg nem nyertél győzedelmet:
Csak a gyávák lágy szivének
Van gyönyör az illyen dalban.
„Föl csatára, vég csatára!
Gyávaságnak vége már most.
Türtem… de nem akarom már,
Még ma vár, holnapra romvár,
Megrendül a föld határa,
Ugy eltiprom ezt a várost!”
S osztja a király parancsát,
Nyelve némul lantnak, kürtnek.
Felugornak a vitézek,
Csörgenek a kelevézek.
Fenik a kardot, a lándzsát,
Pajzsaikra rárá ütnek.
egyik mázsás buzogányt hoz,
S megforgatja mint a pelyhet.
Ez kopjákat hoz kezében,
Az száz nyilat tegezében,
És mind menynyet-földet átkoz,
Ha ma nem nyer győzedelmet.
Eloldják a dárdanyélre
Megkötözött paripákat.
Megharson a harcz-trombita,
Nyihog, prüszköl a paripa,
Ágaskodva ugrik félre,
Majd megint előre vágtat.
Szekerek jőnek zörögve,
Faltörő kost tol a sok nép.
Füttyengetnek a parittyák,
A hogy a léget hasitják,
És a tábor nagy körökbe
Oszlik és gyül öszve sokkép.
De a halmon,m elly keletnek
Fordul, magas tiszta helyen:
Áll a táltosok csoportja
Körben máglya összehordva;
Barmok, lovak megöletnek
Hogy Hadurnak kedve teljen.
Bősz bikának széles szügye
Sötét-piros vért patakzik.
S melly sokáig ellen állott:
Öszve rogy a nemes állat;
Vad rivalgás le a völgybe
Hirdeti a szörnyü lakzit.
Hoznak fejedelmi mént, a
Mit fehérbre hó se moshat.
Leng serénye, tombol lába –
Be hat a vas oldalába,
S mint levert bárány: aként a
Szilaj csődör öszve-roskad.
Ropog a tűz, zeng az ének,
Felcsapongva, fel az égig.
A leölt mén s tulok testét
(Jósolgatva vészt, szerencsét)
Nézik a bölcsek, a vének!
A jövendő tárva nékik.
Sok epéje a bikának:
A harcz nagy dühét jelenti.
A ménben nagy szivre lelnek,
Jó értelme van e jelnek:
Bátor sergét Atilának
Meg nem győzi senki, senki!
S kél a nap, keletnek ormán,
És a földi láng ki alszik.
A tűz örök istenének
Zeng a hangos hála-ének;
De alant harcz vágya forrván,
Vadabb ének szava hallszik.
Jő a királyhoz vezére,
Lova porból felleget ver:
„Készen állunk a csatára,
Reszket már a föld határa,
Mintha a part fövenyére
Zúgva ráfekszik a tenger!”
„Várjatok még!” – Jő a táltos
Ősz szakállal, görbe bottal:
2Uram! a jelek nem csalnak,
Ellenségid mind meghalnak
Porba omlik az a város,
S romja telve lesz halottal!”
„Hallgass ember! – a király mond
Nem hiszek csalárd szavadnak.
Mindig jóslod, három éve,
Hogy a város be lesz véve,
S mindig csal jóslásod, álmod.
Magam jóslok már a hadnak!”
S elnémulnak ijedségben
A dühhel mondott szavakra.
S a király alig hogy szóla:
I megy hosszu lábu gólya
Nagy keleppel jő a légben,
A várostól erre tartva.
Alig pelyhes két magzatját
Hozza orrában sietve,
Azok ott bámulva nézték:
Mért hagyá el régi fészkét?
Mért repült el? találgatják,
Gyanitgatva, kételkedve.
E madár jó hir hozója.
A király merengve nézi.
„A szent kardra! ez a jó jel!
Aquiléja ormiról el
Tudjátok mért száll a gólya?
Mert annak végvesztit érzi!
„Fel nyomomban! szörnyü harcra!
A kelevéz, a parittya
Süvöltsön a légen által.
Omló nyilak záporával
Boruljon el a nap arcza,
Mint ha sürü köd boritja.”
Szólt s nyomában felzudulva
Vérszomjazva ment a tábor.
Megmászszák a tömör falat,
Ropog csapásaik alatt,
s minden nyomon véres hulla
Feketéllik ki porából.
Kemény homloku kosoknak
Érczteknő tart biztos védet.
A hunn győzedelmet ordit,
Leesik a felvonó híd,
Diadal a harczosoknak,
Aquiléja, véged, véged!
És egyszerre, mintha vulkán
Nyitná meg pokoli öblét:
Láng tör elő vad haraggal
Fedélről fedélre nyargal,
S mint egy tüzfolyam kinyulván,
Mérge pusztitón ömöl szét.
Egy rémdallá forrt haláljajt
Hallani csupán a légben.
Tüztől, fegyvertől találva,
Egy halálból más halálba
Fut kit a kétségbesés hajt,
A gyilkoló vég inségben.
S a romok felett megáll a
Hunnok iszonyú királya,
S eltekint sergére büszkén.
Bagoly jajgat, sir a héja,
Enyészet leng Aquiléja
Puszta romján, hamvas üszkén.
Forrás: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap - Első félévi folyam. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Emich Gusztáv könyvnyomdája Pest, 1853.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése