I.
Régesrégen vala… akkor még az ország
Csak a jó istenre bizta népe sorsát.
Mikor egy egy pusztán – ha többet nem mondok –
Öt-hat jámbor család alig csengett-bongott;
S ez is ha megunta itten lenni márma –
Vitte sátorát a tizedik határra.
Tehát mondom, akkor, ezen a vidéken,
Egyetlenegy pásztor-kunyhó állott épen.
Ez is csak ollyan volt… holmi limból lombol,
Levelet hintett rá a fa irgalomból.
Parányi környékét beszegte a muhar,
Ha le nem etették ezt is a sok juhval…
Mert hát a kunyhónak istenfélő népe:
Egy fiatal pásztor, anyja s öreg nénje,
Juhot tenyésztettek, ebből éldegéltek,
Ez tölté be híjját a házi szükségnek;
Otthon a két öreg csetlett-botlott, főzött,
Az ifiu pásztor pedig juhot őrzött.
Zöld halom oldalán, sürü apró gyepbe
Legelészett a nyáj, ő meg nézte fekve,
Vagy valami tetőn könyökölt, mélázott,
Mialatt csendesen, busan furulyázott…
S nem volt a ki hallja, mi szól ollyan szépen,
Ha csak valamellyik kis bokor nem épen.
Mikor aztán leszállt az alkony, az este,
És a szikkadt gyepre harmatot ereszte,
Bús furulyázását hagyta gyorsan félbe,
Füttyentett a nyájnak, ez meg vissza bége…
S haza terelgette és a kunyhó mellett
Megfejték a fejőst, esztrenga se kellett.
Igy teltek a napok egymásután sorba,
A megszokott rendben sosem esett csorba.
A két öreg (tán mert nem is volt ki másra)
Minden ő dolguknál figyelt csak egymásra.
És tán a pásztor se gondolna egyébre,
Ha a magánosság nem volna terhére.
Hogy is ne! az egész tenger napnak folytán,
A ki hozzá szólott, furulyája volt tán;
Ki is lett volna más, a kivel ugy szólva,
A nagy pusztaságon szive szerint szólna?
Még a Tiszának se füttyenthetett mármost:
Megette a farkas szegény hű jószágot! –
Egyszer, a többi közt, szomorkodván épen,
Bámulja a távolt tündér szépségében…
S a bokrokon bolygó gyenge szellő szárnya,
Valami hangot hoz… és ott hagyja nála…
Csodálatos hang volt s nem is igen messze,
De a pásztor tán még közelebb érezte…
S mintha rontás lenne szegény fején, vagy mi,
Oda kellett neki nyájat, mindent hagyni,
S indult a hang után… nagy erő vihette –
Nem is lélekzete, míg ott nem volt mellette…
Gyönyörü virágos völgynek közepében –
Egy szép leány mellett – ki ott dalolt szépen.
Nem is nézett fel sem a közelgő neszre,
Ült a puha fűben s a virágot szedte.
A pásztor elámult s hallgatta a nótát,
Hogy ha jól venni ki, illyen forma szót ád:
„Repülj szellő, repülj, vidd el az én lelkem!
Hogy za én galambom keressen fel engem…”
No már ekkor tovább én sem álltam volna,
A fiatal pásztor se tehetett róla…
Hozzáment egyenest – bár azt hitte szentül,
Lesz egy kis hadd el hadd, vagy hogy épen felsül
De im, mi történik álmélkodására:
Rá mosolyg a lányka, és igy szól hozzája:
„Ó mi régen várlak, ó mi régen kérlek,
Mégis csak most jösz el, bátortalan lélek!
Gyenge dalaimmal küldtem a szellőket
S nálad nélkül hallám visszatérni őket.
De csak hogy már itt vagy, csakhogy felkerestek,
Ne reszkess, előttem, hiszen én szeretlek…
„Láttalak én gyakran, midőn nem is vélted,
Midőn juhaiddal jártad a vidéket;
Furulyád szólásán értettem én lelked,
Hallgattalak váltig, ha nem is sejtetted…
Itt hevülök én már régesrégtől érted,
hogy igaz szivemnek megmentselek téged…
„Nézzed, elamoda, tul azon a völgyön,
Ahol a nap piros sátorából feljön,
Arra van egy erdő, annak közepében,
Laknak a tündérek láthatatlan képen…
Engemet azoknak hatalma tart itten,
Te szabadithatsz meg, hogyha segit isten.”
„Mert tudjad, ők látják rég, ami szép a nyájad,
Elküldtek engemet, hogy elcsábitnálak…
Édesgesselek el álnok szerelemmel…
S midőn ők ezt látják, jőnek nagy sereggel,
S amig itten véled enyelgek és játszom –
Ők letelepülnek amazon a páston…
„És megölik nyájad, mind egytül egy lábig,
Le is nyirják gyapját a legkisebb szálig –
Mert a tündérgyermek a midőn születik,
Bárányvérben fürdik, selyem gyapjun fekszik…
S meglehet, mialatt neked ezt beszélem,
Addig a szép nyájat leölnék egészen;
„Hanem: vedd e vérrel harmatozó füvet…
S ott a páston, hová a tündérek gyültek,
Midőn keresztül mégy (nem árt, ne félj, semmi)
Előtted a földön egy kis síp fog lenni…
Vedd fel azon módon, menj, és ne nézz vissza;
Ez a tündéreknek mindenható sipja…
„Míg ezt meg nem fúvod, addig minden tündér
Rabod lesz a földön és ártani nem mér;
Én meg szabad leszek, követhetlek téged,
Ugy-e te is szeretsz? szeress engem kérlek!
Hanem most menj, siess, oltamazd a nyájat,
Szivemet utánad ne sokáig fájasd.”
A jó pásztor se holt, sem eleven nem lett;
Sietett a nyájhoz, amint tőle tellett,
S amidőn oda ért, látta, hogy valami
Setét árnyék kezd a nyáj fölött szállani…
Hanem oda szólott a Jézus nevében –
Az árny eltünt, a síp ott maradt helyében.
II.
Alig ért a hajnal piros selyemszárnya,
Alig ért az égnek setét kárpitjára,
Már a pásztor tul volt völgyön, halmon, éren,
Nem kereste hol megy, csakhogy oda érjen.
Oda is ért végre, holott a völgy-szélen,
Aludt a szép leány csuda szépségében.
Mellé ült a fiu, és arczához hajlott,
Azt nézte tán rajta, mi szépen hajnallott…?
S mint az alvó virág a közelgő napra,
Felébredt a lányka, kimosolygott arcza;
Mennyi boldogságot, üdvösséget érzett,
Mikor azt se tudta hogy kezdjen beszédet?...
De a pásztor végre szózatossá válott,
Elmondta hogy tennap mit tapasztalt, látott;
Elbeszélte, otthon anyja s nénje voltát,
Elmondta hogy várják, miképen ohajták.
Nem is soká késtek, felkészült a lányka,
S hogy az ifju híjja csupán csak azt várta.
El is hitta szépen, kezét is megfogta,
S tudja a jó isten, minek el ne mondta?
Vezette mindenütt a legpuhább réten,
Hogy valamikép a tövisbe ne lépjen.
S hogy a nyáj tennapi szép helyére értek,
A leányka ajkán megszólalt az ének:
„Fujjad szellő, fujjad zöld erdő harmatját,
hogy ne lássa senki piros lábom nyomát…”
’Hát kitől félsz lelkem? hiszen csak én látom’ –
Felelt rá a pásztor, - ’ne reszkess gyémántom,
Megoltalmazlak én minden földi bajtól,
A míg engemet látsz, soha se tarts attól!’
S mentek mendegéltek, pihenni sem álltak,
Belátszott már füstje a pásztortanyának,
S oda is jutottak. – Bezzeg a két asszony
Hogy loholt elibök át a cseplyén gazon…!
Mit nem mondtak néki, mit miveltek véle,
Tán a tenyerökön is hordozták végre?
Nem is volt a földön boldogabb ház soha,
Nem fért se bubánat, se czivódás oda;
A jó öregeknek áldás volt az élet,
Mondta is az anyjok sokszor a menyének:
„Adjon Isten annak ezernyi ezer jót,
Ki a te bölcsődet megrenditette volt!” –
Igy éltek keresztül egypár boldog évet,
Mialatt anyjokat ott hagyá az élet!
Az öreg néne is, nem sok idő mulva,
Mint a sárga levél anyjok mellé hulla!
Egymáshoz temették a két jó öreget
Könytől nőtt a virág sirhalmaik felett.
III.
A hol a boldogság a sziveket lakja,
Nem soká él ott a bú setét alakja.
A két fiatal is – bár sose feledte, -
A sirt… s virágokat is ápolt felette, -
Napról napra mégis, vidámabbak lettek,
Égett a szerelem szép napja felettek.
Hogy soha ne várja egy a másik jöttét,
Azután a nyájat kettecskén őrzötték.
Egyik a másiktól soha se volt távol,
Mint a vad gerlicze nincsen a párjától.
S csendes esthajnalon, vig furulyaszónál,
Rendesen ott voltak ahol a kunyhó áll.
Másnap aztán ismét folytatták a régit,
Megálltak a halmon, lementek a rétig,
Ottan a menyecske virágokat tépett,
Fürge báránykáit felczifrázta vélek.
Azután kerestek valami hűs árnyat,
Ahol delelőre jó sort aluvának.
Egyszer, egy délután, a mint együtt ülnek,
Szemlélik a nyájat, mint örvend a fűnek;
Nézik a felhúknek ezüst-arany tornyát,
Láthatatlan kezek mint épitik s rontják;
Hallgatják a szellőt, hogy suttog, hogy szalad,
Hogy kiált utána a vidám pitypalatty…
Amint igy hallgatnak, amint szemlélődnek,
Elkezdett a szive fájni mindkettőnek…
Egyik se tudta, hogy mi történik véle,
Csak odaborultak egymás kebelére…
Holott a szép asszony szólott illyenképen:
„Furulyázzál egy dalt, azt az igen szépet!”
S oda hajtván fejét az ura keblére
„Furulyázz galambom!” ismét szépen kérte.
A mi pásztorunk is, noha vonakodva,
Tarisznyájából a sipot elővonja…
S nagy – elgondolkozva, oda se néz, hogy mi?
Hanem csak elkezdi szivrehatón fujni…
Alig adott a síp egykét édes hangot,
A szép pásztorasszony borzasztót sikoltott,
„Ez a tündér síp volt!” s nem szólhatott többet –
A boszus tündérek tüstént odajöttek…
Rögtön „köd előttem, köd utánam” támadt,
Mellyben a jó pásztor egy szikrát se láthat…
Volt a levegőben nagy loholás, nagy zaj,
Szálltak a tündérek a pásztor asszonynyal;
Vitték a nyájat is s felhajták egy dombra,
Megnyirták, megölték egytől egyik sorba.
Akkor összeültek s azon vetekedtek:
Mármost az asszonyra mi büntetést vetnek?
El is határozták, nem sokáig késtek.
Bűvös erejével három érintésnek
Hol a tündérsereg a juhokat nyirta:
Ott vált az asszonyból egy bánatos nyirfa…
Mit későb a pásztor nevezett volt igy el,
Midőn megsejté, hogy kedveséből nőtt fel.
Mert midőn eloszlott a tündérsetétség,
S szivén a pásztornak nem ült a nagy kétség;
Bejárt hegyet völgyet, mind hasztalan járva,
Nem akadván sehol szép boldogságára:
A mint ahoz a bús halvány fához ére –
Holmi sugás-bugás hatott a lelkére…
Mintha azt susogná: ne menj innen távol,
Szeretődnek árnya sohajt e bus fából…
Mintha minden ága csak felé hajolna…
Mintha valami hang ezt dalolná róla:
„Repülj szellő, repülj, vidd el az én lelkem!
Hogy az én galambom keressen fel engem”…
Nem is ment el többé soha onnan távol,
Élt amint élhetett, a föld jó voltából.
Jöttek idő multán jövevény családok,
Szóltak hozzá és ő szives volt hozzájok…
S átvették tartalmát bús történetének –
Innen nevezték el a vidéket Nyír-nek.
Forrás: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap - Első félévi folyam. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Emich Gusztáv könyvnyomdája Pest, 1853.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése