2020. jún. 8.

Tóth Endre: A nyír (rege)


I.

Régesrégen vala… akkor még az ország

Csak a jó istenre bizta népe sorsát.

Mikor egy egy pusztán – ha többet nem mondok –

Öt-hat jámbor család alig csengett-bongott;

S ez is ha megunta itten lenni márma –

Vitte sátorát a tizedik határra.

 

Tehát mondom, akkor, ezen a vidéken,

Egyetlenegy pásztor-kunyhó állott épen.

Ez is csak ollyan volt… holmi limból lombol,

Levelet hintett rá a fa irgalomból.

Parányi környékét beszegte a muhar,

Ha le nem etették ezt is a sok juhval…

 

Mert hát a kunyhónak istenfélő népe:

Egy fiatal pásztor, anyja s öreg nénje,

Juhot tenyésztettek, ebből éldegéltek,

Ez tölté be híjját a házi szükségnek;

Otthon a két öreg csetlett-botlott, főzött,

Az ifiu pásztor pedig juhot őrzött.

 

Zöld halom oldalán, sürü apró gyepbe

Legelészett a nyáj, ő meg nézte fekve,

Vagy valami tetőn könyökölt, mélázott,

Mialatt csendesen, busan furulyázott…

S nem volt a ki  hallja, mi szól ollyan szépen,

Ha csak valamellyik kis bokor nem épen.

 

Mikor aztán leszállt az alkony, az este,

És a szikkadt gyepre harmatot ereszte,

Bús furulyázását hagyta gyorsan félbe,

Füttyentett a nyájnak, ez meg vissza bége…

S haza terelgette és a kunyhó mellett

Megfejték a fejőst, esztrenga se kellett.

 

Igy teltek a napok egymásután sorba,

A megszokott rendben sosem esett csorba.

A két öreg (tán mert nem is volt ki másra)

Minden ő dolguknál figyelt csak egymásra.

És tán a pásztor se gondolna egyébre,

Ha a magánosság nem volna terhére.

 

Hogy is ne! az egész tenger napnak folytán,

A ki hozzá szólott, furulyája volt tán;

Ki is lett volna más, a kivel ugy szólva,

A nagy pusztaságon szive szerint szólna?

Még a Tiszának se füttyenthetett mármost:

Megette a farkas szegény hű jószágot! –

 

Egyszer, a többi közt, szomorkodván épen,

Bámulja a távolt tündér szépségében…

S a bokrokon bolygó gyenge szellő szárnya,

Valami hangot hoz… és ott hagyja nála…

Csodálatos hang volt s nem is igen messze,

De a pásztor tán még közelebb érezte…

 

S mintha rontás lenne szegény fején, vagy mi,

Oda kellett neki nyájat, mindent hagyni,

S indult a hang után… nagy erő vihette –

Nem is lélekzete, míg ott nem volt mellette…

Gyönyörü virágos völgynek közepében –

Egy szép leány mellett – ki ott dalolt szépen.

 

Nem is nézett fel sem a közelgő neszre,

Ült a puha fűben s a virágot szedte.

A pásztor elámult s hallgatta a nótát,

Hogy ha jól venni ki, illyen forma szót ád:

„Repülj szellő, repülj, vidd el az én lelkem!

Hogy za én galambom keressen fel engem…”

 

No már ekkor tovább én sem álltam volna,

A fiatal pásztor se tehetett róla…

Hozzáment egyenest – bár azt hitte szentül,

Lesz egy kis hadd el hadd, vagy hogy épen felsül

De im, mi történik álmélkodására:

Rá mosolyg a lányka, és igy szól hozzája:

 

„Ó mi régen várlak, ó mi régen kérlek,

Mégis csak most jösz el, bátortalan lélek!

Gyenge dalaimmal küldtem a szellőket

S nálad nélkül hallám visszatérni őket.

De csak hogy már itt vagy, csakhogy felkerestek,

Ne reszkess, előttem, hiszen én szeretlek…

 

„Láttalak én gyakran, midőn nem is vélted,

Midőn juhaiddal jártad a vidéket;

Furulyád szólásán értettem én lelked,

Hallgattalak váltig, ha nem is sejtetted…

Itt hevülök én már régesrégtől érted,

hogy igaz szivemnek megmentselek téged…

 

„Nézzed, elamoda, tul azon a völgyön,

Ahol a nap piros sátorából feljön,

Arra van egy erdő, annak közepében,

Laknak a tündérek láthatatlan képen…

Engemet azoknak hatalma tart itten,

Te szabadithatsz meg, hogyha segit isten.”

 

„Mert tudjad, ők látják rég, ami szép a nyájad,

Elküldtek engemet, hogy elcsábitnálak…

Édesgesselek el álnok szerelemmel…

S midőn ők ezt látják, jőnek nagy sereggel,

S amig itten véled enyelgek és játszom –

Ők letelepülnek amazon a páston…

 

„És megölik nyájad, mind egytül egy lábig,

Le is nyirják gyapját a legkisebb szálig –

Mert a tündérgyermek a midőn születik,

Bárányvérben fürdik, selyem gyapjun fekszik…

S meglehet, mialatt neked ezt beszélem,

Addig a szép nyájat leölnék egészen;

 

„Hanem: vedd e vérrel harmatozó füvet…

S ott a páston, hová a tündérek gyültek,

Midőn keresztül mégy (nem árt, ne félj, semmi)

Előtted a földön egy kis síp fog lenni…

Vedd fel azon módon, menj, és ne nézz vissza;

Ez a tündéreknek mindenható sipja…

 

„Míg ezt meg nem fúvod, addig minden tündér

Rabod lesz a földön és ártani nem mér;

Én meg szabad leszek, követhetlek téged,

Ugy-e te is szeretsz? szeress engem kérlek!

Hanem most menj, siess, oltamazd a nyájat,

Szivemet utánad ne sokáig fájasd.”

 

A jó pásztor se holt, sem eleven nem lett;

Sietett a nyájhoz, amint tőle tellett,

S amidőn oda ért, látta, hogy valami

Setét árnyék kezd a nyáj fölött szállani…

Hanem oda szólott a Jézus nevében –

Az árny eltünt, a síp ott maradt helyében.

 

II.

Alig ért a hajnal piros selyemszárnya,

Alig ért az égnek setét kárpitjára,

Már a pásztor tul volt völgyön, halmon, éren,

Nem kereste hol megy, csakhogy oda érjen.

Oda is ért végre, holott a völgy-szélen,

Aludt a szép leány csuda szépségében.

 

Mellé ült a fiu, és arczához hajlott,

Azt nézte tán rajta, mi szépen hajnallott…?

S mint az alvó virág a közelgő napra,

Felébredt a lányka, kimosolygott arcza;

Mennyi boldogságot, üdvösséget érzett,

Mikor azt se tudta hogy kezdjen beszédet?...

 

De a pásztor végre szózatossá válott,

Elmondta hogy tennap mit tapasztalt, látott;

Elbeszélte, otthon anyja s nénje voltát,

Elmondta hogy várják, miképen ohajták.

Nem is soká késtek, felkészült a lányka,

S hogy az ifju híjja csupán csak azt várta.

 

El is hitta szépen, kezét is megfogta,

S tudja a jó isten, minek el ne mondta?

Vezette mindenütt a legpuhább réten,

Hogy valamikép a tövisbe ne lépjen.

S hogy a nyáj tennapi szép helyére értek,

A leányka ajkán megszólalt az ének:

 

„Fujjad szellő, fujjad zöld erdő harmatját,

hogy ne lássa senki piros lábom nyomát…”

’Hát kitől félsz lelkem? hiszen csak én látom’ –

Felelt rá a pásztor, - ’ne reszkess gyémántom,

Megoltalmazlak én minden földi bajtól,

A míg engemet látsz, soha se tarts attól!’

 

S mentek mendegéltek, pihenni sem álltak,

Belátszott már füstje a pásztortanyának,

S oda is jutottak. – Bezzeg a két asszony

Hogy loholt elibök át a cseplyén gazon…!

Mit nem mondtak néki, mit miveltek véle,

Tán a tenyerökön is hordozták végre?

 

Nem is volt a földön boldogabb ház soha,

Nem fért se bubánat, se czivódás oda;

A jó öregeknek áldás volt az élet,

Mondta is az anyjok sokszor a menyének:

„Adjon Isten annak ezernyi ezer jót,

Ki a te bölcsődet megrenditette volt!” –

 

Igy éltek keresztül egypár boldog évet,

Mialatt anyjokat ott hagyá az élet!

Az öreg néne is, nem sok idő mulva,

Mint a sárga levél anyjok mellé hulla!

Egymáshoz temették a két jó öreget

Könytől nőtt a virág sirhalmaik felett.

 

III.

A hol a boldogság a sziveket lakja,

Nem soká él ott a bú setét alakja.

A két fiatal is – bár sose feledte, -

A sirt… s virágokat is ápolt felette, -

Napról napra mégis, vidámabbak lettek,

Égett a szerelem szép napja felettek.

 

Hogy soha ne várja egy a másik jöttét,

Azután a nyájat kettecskén őrzötték.

Egyik a másiktól soha se volt távol,

Mint a vad gerlicze nincsen a párjától.

S csendes esthajnalon, vig furulyaszónál,

Rendesen ott voltak ahol a kunyhó áll.

 

Másnap aztán ismét folytatták a régit,

Megálltak a halmon, lementek a rétig,

Ottan a menyecske virágokat tépett,

Fürge báránykáit felczifrázta vélek.

Azután kerestek valami hűs árnyat,

Ahol delelőre jó sort aluvának.

 

Egyszer, egy délután, a mint együtt ülnek,

Szemlélik a nyájat, mint örvend a fűnek;

Nézik a felhúknek ezüst-arany tornyát,

Láthatatlan kezek mint épitik s rontják;

Hallgatják a szellőt, hogy suttog, hogy szalad,

Hogy kiált utána a vidám pitypalatty…

 

Amint igy hallgatnak, amint szemlélődnek,

Elkezdett a szive fájni mindkettőnek…

Egyik se tudta, hogy mi történik véle,

Csak odaborultak egymás kebelére…

Holott a szép asszony szólott illyenképen:

„Furulyázzál egy dalt, azt az igen szépet!”

 

S oda hajtván fejét az ura keblére

„Furulyázz galambom!” ismét szépen kérte.

A mi pásztorunk is, noha vonakodva,

Tarisznyájából a sipot elővonja…

S nagy – elgondolkozva, oda se néz, hogy mi?

Hanem csak elkezdi szivrehatón fujni…

 

Alig adott a síp egykét édes hangot,

A szép pásztorasszony borzasztót sikoltott,

„Ez a tündér síp volt!” s nem szólhatott többet –

A boszus tündérek tüstént odajöttek…

Rögtön „köd előttem, köd utánam” támadt,

Mellyben a jó pásztor egy szikrát se láthat…

 

Volt a levegőben nagy loholás, nagy zaj,

Szálltak a tündérek a pásztor asszonynyal;

Vitték a nyájat is s felhajták egy dombra,

Megnyirták, megölték egytől egyik sorba.

Akkor összeültek s azon vetekedtek:

Mármost az asszonyra mi büntetést vetnek?

 

El is határozták, nem sokáig késtek.

Bűvös erejével három érintésnek

Hol a tündérsereg a juhokat nyirta:

Ott vált az asszonyból egy bánatos nyirfa

Mit későb a pásztor nevezett volt igy el,

Midőn megsejté, hogy kedveséből nőtt fel.

 

Mert midőn eloszlott a tündérsetétség,

S szivén a pásztornak nem ült a nagy kétség;

Bejárt hegyet völgyet, mind hasztalan járva,

Nem akadván sehol szép boldogságára:

A mint ahoz a bús halvány fához ére –

Holmi sugás-bugás hatott a lelkére…

 

Mintha azt susogná: ne menj innen távol,

Szeretődnek árnya sohajt e bus fából…

Mintha minden ága csak felé hajolna…

Mintha valami hang ezt dalolná róla:

„Repülj szellő, repülj, vidd el az én lelkem!

Hogy az én galambom keressen fel engem”…

 

Nem is ment el többé soha onnan távol,

Élt amint élhetett, a föld jó voltából.

Jöttek idő multán jövevény családok,

Szóltak hozzá és ő szives volt hozzájok…

S átvették tartalmát bús történetének –

Innen nevezték el a vidéket Nyír-nek.

 

Forrás: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap -  Első félévi folyam. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Emich Gusztáv könyvnyomdája  Pest, 1853.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése