Melly arczát a csendes Dunába fürdeti,
Az ősz Gellérthegyet ágyuszó rengeti…
Egymás után dörög, soha ki nem fárad…
Add fel török basa, add fel azt a várat!
Még most kivonulhatsz belőle békével;
Menekvésed nem kell megfizetni vérrel,
De ha ellenállasz, nem tarthatd sokáig,
Kardra fog hányatni sereged egy lábig…
Látod-e körülted a rettentő tábort,
Melly a Duna partján ütött vala sátort?!
Látod-e a harczra szomjuhozó népet.
Melly elzárt előtted minden menedéket?!
Jól látja a basa, dobog is a szive,
Reszketnek tagjai… változik a színe,
Egyik perczben lángol, másikban elsápad,
Azért még sem fogja feladni a várat…
„Halljátok törökök, hires Budavára
Fenmaradását most titőletek várja,
Mi uralkodtunk itt százötvenév óta…
Kimenni belőle becstelenség volna.
Nem távozunk innen, ugy-e nem vitézek!?
Szóljanak, hadd lássam, kik távozni készek!
A vezér itt marad… szeretném meglátni
Parancsolatjának ki mer ellenállni!?”
Ezt mondta a basa… s parancsolatjára,
vérszinű zászlókat tűztek a bástyára:
Azt jelenték ezzel, hogy a várat védik
Utolsó emberig, utolsó csepp vérig.
Ez alatt ott len az ostromló seregnek
Riadót fuvattak, lármadobot vertek
Talpon volt egyszerre az egész nagy tábor,
Várván a rohanást a vezér szavától.
Elővonták a sok feltörő szerszámot
Minőket Budavár még soha sem látott.
Kirendelt helyökre álltak a tüzérek,
Kezeikben már a kanóczok is égtek.
S mint mikor felindul az isten haragja,
Eget földet megráz mennydörgő szózatja:
Ég és föld reszketett az ágyuk hangjától
Nagy messzeségben az ostromlott Budától.
A vár belsejébe tüzes golyót hánytak
Olthatlan tüze volt minden kis szikrának…
Egy szerencsés golyó a sok közül végre
A lőporos tornyot repitette légbe.
S mintha tűzhányó hegy pattant volna szélyel
Irtózatos lőn a zavar szerteszélyel.
Sokan fiaivá lettek a halálnak,
Kik ekkor a torony közelében álltak.
A nagy rázkodástól egy pillantás alatt,
A földbástya falán tizölnyi rés hasadt;
És a Duna, mintha szaladni akarna,
Kiöntött medréből a pesti oldulra.
„Előre fiaim! rajta most előre
- Igy szólt Károly herczeg, a tábor vezére –
Ha betehetjük a lábunkat Budára,
Nem lesz többé török szép Magyarországba.”
Rohant is előre az ostromló tábor,
De a golyó ugy hullt rája, mint a zápor.
Száz halál köszönté a feltörekvőket,
Olvadt ónnal, s vizzel forrázták le őket.
Hátrálniok kellett kifogyott erővel,
a visszaveretés égő szégyenével.
A vezér szivében forrva forrt a méreg
S új rohanást rendelt fáradt seregének.
„Rajta jó vitézek! még egyszer előre!
Egy aranyat teszek minden törökfőre!”
Hiában tett volna akárhány aranyat,
Megvert népe folyvást hátrafelé szaladt.
**
Mért vagy ollyan levert, vitéz Petneházi,
Ki egy tigrissel is szembe merne szállni?!
Haragos pillantást szórsz a nagy seregre,
Lelkednek mélyében el vagy keseredve.
„Három hónapja lesz, hogy e várat víjuk
Vérünk omlik és még sánczait sem birjuk.
Itt áll Eszterházi húsz ezer magyarral,
Közös henyeségben, közös gyalázattal.
Itt állnak a frankok, itt áll bajor, német,
Összecsőditettek mindenféle népet,
Van fegyver, van ember, csak vitézség nincsen,
Abba biznak, hogy majd megsegít az isten.
Megsegít az isten, ámde a csatába
Tiszturaimék ne huzódjanak hátra…
Hadd lásson jó példát a küzdő legénység,
s arra menjen, merre inti a dicsőség.
Mért is vagyok én itt? mért, hogy el nem hulltam,
Míg Tökölivel a szabadságért vivtam,
Jégre vitt a török hamis barátsága,
Nemzetem szent ügye igy maradt magára.
Mit nyer Magyarország, hogyha utoljára
Leszakad is róla a törökök járma?...
A mije megmarad a harczok zajában,
Töröknél is rosszabb osztrák kézre szálland.
De ha már itt vagyok, ha ide vetődtem,
Megmutatom, hogy nem sutban nevelődtem…
Nem dugom kardomat vissza hüvelyébe
Hanem bátran nézek a halál szemébe.”
Igy beszélgetett, igy tünődött magába
A vitéz hajdúknak vitéz kapitánya.
Aztán csapatjának eleibe lépett
S mondott hirtelen egy tüzelő beszédet.
A hogy elvégezte, az ágyúk mér bőgtek
S a vár falán itt-ott uj réseket lőttek.
Petneházi zászlót ragadott kezébe
S kivont karddal rohant a fal közelébe.
Mint az árviz, mellynek elsodorva gátja,
A vitéz legénység akkép tört utána
S kiüté zászlóját a véres bástyára,
Az egész tábornak csudálkozására.
Uj lelket kap tőle a lankadó sereg,
Ordit, száguld, mint a pusztitó fergeteg.
Látva, hogy a bástyán győzelmi zászló van,
Előre dúl mindig mindig pusztitóbban.
Hullnak a törökök, egy sem kér kegyelmet,
Harczol míg fegyvert bir, míg követ emelhet.
Vérpatak foly belől az ostromlott várban
A budai várnak minden utczájában.
Vérzik Petneházi sebek vannak rajta,
De azért kezében villog éles kardja,
Pedig míg azt birja, minden mozdulása,
Egy egy töröknek lesz érdemlett halála.
S mit bánja ő sebét, midőn annak ára
A pogányok veszte, s maga Buda vára.
Minden őt emliti, minden őt dicséri,
Süveget emelnek előtte vezéri.
„Zászlóval és karddal a falakra hágván,
Ugy harczoltál mintegy megdühödt oroszlán.”
Ekképen köszönté őt száz meg száz ajak,
Midőn Budavárában áldomást ittanak.
**
A kivivott fényes diadalnak hire
Bécsbe a remegő fejedelemhez ére.
Mindjárt derültebb lett halovány orczája
S jutalmakat küldött a sereg számára.
Igazságot kívánt mindenki, de azért
Sok érdemetlennek odadták a babért.
a ki a csatában hátul járt és fázott,
Bezzeg most a legislegelső közt állott.
Hát Petneházinak, a legvitézebbnek,
Mit adtak jutalmul, mimódon fizettek!
Meg lett jutalmazva, meg lett igen szépen,
hallgassatok reám, mindjárt elbeszélem.
Petneházi hirét, hires vitéz tettét
Az osztrák főtisztek már rég irigylették
S bár szemében minden szépet és jót mondtak,
Egymás közt ellene titkon agyarkodtak.
„Mért türjük azt békén, hogy egy sehonnai
Fogja közöttünk a legszebbet játszani?
Mit jár itt olly büszkén fel s alá, mit akar,
E pártütő fajzat, e nyomorult magyar?!
Hisz ez a ronda nép, mellynek nincs hatalma,
Az osztráknak lesz már igavonó barma,
Ereje hatalma rég elpártolt tőle,
Gőgjét pedig majd kitapossuk belőle.
Érdemes vitézünk, derék Petneházi!
A király grófságot készül rád ruházni;
Gróffá tesz a király… nosza csak te várjad
Tisztelkedni fogunk okvetetlen nálad.”
Igy beszéltek s titkon mesterkedtek rajta,
Hogy Petneházit mint keritsék hurokra
Addig mesterkedtek az áruló fajták,
Míg nem az oroszlánt végre tőrbe csalták.
Nézzétek, ott bolyong a mezőn egyedül
Paripája vele mint a szél, ugy repül…
Irány nélkül vágtat tüskén bokron által,
Nem sokat törődik már ő a világgal.
Kékül az ajaka, az arcza elsápad,
Vére majd megáll, majd fölhabzik, föllázad,
Beszélget magában, csakhogy most beszéde
A haragos égnek végső mennydörgése.
„Kutya voltál osztrák s az maradsz örökre,
Oh, hogy minden átok szálljon a fejedre,
Ha csak a magyarért büntet is meg az ég,
Számodra a pokol kinja sem lesz elég.
El vagyon az veszve, a ki benned bízik,
Mert véréből a te gonoszságod hízik.
A török szájából a konczot kihúzod,
S imé az országot most már magad nyúzod.
Mély börtönben sinlik minden igaz magyar,
Ki rablánczaidba hajlani nem akar…
Elfogyott a nemzet bátorsága, lelke,
Nincs a ki ellened karját felemelje…
Budavár falánál, ama véres harczon,
Nem kialkudt bérért forgattam én kardom,
Inkább éhen vesztem volna én el százszor,
Mintsem nagy úr legyek osztrák irgalmából.
Szálka voltam a főtiszt urak szemében
El kellett láb alól tenni bármiképen,
Minden bűnöm az volt – jól tudja azt az ég –
Hogy ennyi gaz osztrák közt hív magyar valék.
S a gyalázatosak! tervöket végtére
Titkon kevert méreg által hajtják végre,
Gyönyörű lovagok, szép hirü vitézek,
Utczatolvajoknak jobban illenétek!
Repülj édes lovam, leghívebb barátom,
Te rajtad akartam elérni halálom.
Érzem, érzem immár… ah milly bágyadt vagyok!
Ég föld reámszakadt… nem birom… meghalok.”
Ezt mondván, a kantár kiesett kezéből
S halva rogyott a zöld pázsitra nyergéből
Eloltá életét az irigyek mérge
Kik irigyelve néztek a ragyogó nevére.
Megállott fölötte szürke paripája
S egy darabig meredt szemmel bámult rája,
Azután meg fület hegyezett egyszerre
S nyeritve vágtatott, isten tudja merre.
Az osztrák főtisztek megüzenték Bécsbe,
Hogy a grófságot a király már ne küldje,
Mivel Petneházi szerencsétlenségre
Lováról lebukott s rögtön véget ére.
A király pedig nem sokat járt utána,
Hogy miképen történt a vitéz halála,
Sőt még örült neki gonosz örvendéssel,
Hogy kevesebb van egy jó magyar vitézzel.
Kutya voltál osztrák s az maradsz örökre,
Oh, hogy minden átok szálljon a fejedre!
Ha csak a magyarért büntet is meg az ég,
Számodra a pokol kínja sem lesz elég.
Forrás: Nép barátja 12. sz. Debreczen, 1849. ápr. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése