Buda várán ujra német zászló!
Hova legyek lelkem haragjától?
Arczunk piros, de nem zsarnokvértül,
Hanem saját szivünk szégyenétül!
Egy kezünkön rajt van a’ láncz ismét;
Várjuk-e, hogy amazt is lekössék?
Hogy megint a ’ régi nóta járja,
Én kinunkra, világ csufságára?
Kár azoknak a’ szabadság kardját
Kézbe venni, kik csak azért tartják,
Hogy s’ zsarnok a’ porig alázza,
’S száradjon rá vér helyett gyalázat.
Tedd le azt a’ fegyvert, magyar nemzet,
Téged isten nem arra teremtett,
El onnan a’ csatatérrül, lódulj,
Messziről nézz csak rá, a’ kuczkóbul!
Ha urad jön, térdepelj le szépen,
’S csókold meg a’ korbácsot kezében,
És várd el békén míg reád halált szól,
És kirug a’ nemzetek sorából!
Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép,
Nem döbbent meg, nem riaszt föl e’ kép?
E rettentő gondolatra fel kell
Állanod, habár a’ sirban fekszel.
Azt hiszem, hogy a’ mi most levágott,
Balsorsod volt és nem gyávaságod,
’S ha a’ balsors csüggedést nem hoz rád,
Elszegődik a’ szerencse hozzád.
Új erővel és új bátorsággal
Álljunk szembe ama haramjákkal;
Szent az ügyünk, velünk van az isten,
Vagy velök sincs, ha mi velünk nincsen.
Dobogjatok sziveink kevélyen,
Diadalmunk előérzetében!
Pirulj, arczunk, pirulj zsarnok-vértül,
És ne saját szivünk szégyenétül!
Forrás: Nép barátja 1. sz. Debreczen, 1849.jan. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése