Egy évvel gazdagabb lett a tapasztalás;
És ismét a jövő felé néz a lélek,
Hol délibábjával játszik a reménység.
Oh mi sok változott meg ez idő alatt!
Egyedül az ember maradt hű magához,
Egyedül ő rajta nem fogott az idő,
S még mindig egyiránt érez, gondolkozik.
Az ő szive most is kamatokat számit,
Bölcseségnek tartja a szivtelenséget,
És magát eladja, ha van ki megvegye.
Kettő nem változott, az ember és szivem,
Szivem, melly delejes vonzalommal feléd,
Feléd dobog mindig, édes lelkem anyám.
Oh mi sokszor fog el engemet a bánat,
Mi sokszor peregnek csendesen könyeim,
Ha rád emlékezem és ha elgondolom,
Hogy elmerülve ülsz és nyugszik kezedben
A munka s nyitott könyv, és hogy reám gondolsz,
Hogy gondbaborúló szived el elszorúl,
Midőn gyermekednél mulat gondolatod,
s szemedbe lopózik a köny; ajkaidon,
Mint a futó felhő, vonul fel a mosoly.
Mosolyogj, mosolyogj, hisz eleget sirtál,
ne hadd elröpülni kiesb képeidet,
Miket életre hiv lelkedben a remény.
Oh álmodd a jövőt szebbnek a jelennél,
Ne gondolj a multra; a mult egy temető,
És e temetőben sírokra akadnál.
Oh mi sokszor fog el engemet a bánat,
Ha rád emlékezem édes, édes anyám;
Ha a gyermekévek boldog napjaira
Száll vissza epedve nyughatatlan lelkem.
Mi boldogok valánk! Atyám, testvéreim
Még éltek, még egész volt a családi kép,
Mellyet széttépett a sors szilaj kezekkel;
Egyik sir után, a másik dombúlt fel,
És a nagy családból egyedül maradtunk;
S én is elszakadva élek távol tőled.
Mint a sajka, mellyet elszakaszt a szélvész
S bizonytalan útra ragadja a hullám,
Akként szakadtam el az apai háztól,
Egyedül maradtál, most csendes a hajlék,
Melly egykor az öröm boldog tanyája volt,
S mint a zárt templomban, minden ollyan néma.
E templomban magad, vagy, jó anyám, a hit,
A melly el nem hagyott nagy fájdalmad között,
Nagy fájdalmad között, szent fájdalmad között,
Mi a szeretetnek válhatlan testvére,
Miként testvére a napvilágnak az éj.
E szeretet kisér engem útaimon,
Mint a part a folyam futását kiséri,
És ha omló kövek útját elakasztják
Ha a zuhatagról omlik le hulláma:
A part összeszorúl és közelebb vonúl
A küzdő folyamhoz. Te is, édes anyám,
Illy gonddal kiséred küzdő gyermekedet,
A ki elszakadva él itt távol tőled,
S csak gondolatával mulathat tenálad.
Máskép volt ez egykor. Oh ha rá gondolok,
Ha felvonul lelkem előtt a mult idő,
A fájdalom kél fel szivemben sötéten,
Mint az esti égen emelkedő felleg.
Az asztal fejénél ült jó öreganyánk,
S mint az árnyékában alvó kisdedekre,
Kiterjeszti ágát az öreg diófa,
Akként terjeszté ki áldáshintő kezét.
Jobbján édes atyám; meleg tekintete
Rajtam nyugodott meg, s ábrándos szemében
Édes sejtelemkint ezer remény támadt.
És te édes anyám szemközt ültél vele;
Mennyi szeretettel csüngtél tekintetén,
S magadhoz ölelted kisded testvéremet,
Ki, mint a szelidség, mosolygott fel reád.
És hányszor törte meg vendég a kenyeret,
Mellyet a szivesség tett fel az asztalra,
Hányszor népesült meg rokonoktól a ház?
Hányszor volt a háznak ünnepe, jó napja?
Most csendes a hajlék, elhalt a zsibongás,
Elhagyott az öröm, örökös vendéged
A sohaj s a bánat, melylyel felkeresed
A drága sírokat és távol fiadat.
Az udvaron többé nem seper a galamb,
Elszoktak a háztól, nincs a ki etesse;
S a két eperfa is, mellyet még mint gyermek
Oltottam a kertbe, száradásnak indúl;
Tán könyeid hullnak tövére jó anyám?
Csak a fecskefészkek az eszterha alatt,
Csak ezek maradtak bántatlanzul maig,
Mert e madarakat azért is szereted,
Villámröpülésök minthogy nekem tetszett.
Csendes, ollyan csendes most minden körülted,
Mint a kertben, honnan elröpült a madár,
Nem csattog fel többé dalával az öröm.
Csendes, minden csendes, mint télen a liget,
Midőn hó takarja az alvó vidéket,
Csendes, mint az erdő, ha elvonúlt a vész,
És lágy permeteg húll a fa levelére.
Mint a kert, a mellyben elhervadt a virág,
Olly pusztán áll a ház, hol egyedül lakol,
És emlékeidből szövöd szép képeit
A családi élet boldog napjainak,
Mellyre fájó szivvel tekint vissza fiad. –
Oh de azért még is visszavágyom hozzád,
Visszavágyom csendes magány hajlékodba,
Hogy nyugodalomra hajtsam fáradt fejem.
Oh, mi sokszor fog el engemet a bánat,
Ha reád gondolok édes lelkem anyám;
Ha ugy elgondolom magamban naponta,
Miként elmerülve ülsz az ablak mellett,
S minden kis madárban, melly az ablakra száll
Felismered tüstént vándorló lelkemet,
És ha megrezzen az ablak, azt gondolod,
Be fog köszönteni nálad is a jó hir.
Mit hoz neked a hir? Jót ne várj óh anyám!
Oh te nem ismered az életet, mint én;
Szivtelen a világ, önző minden ember,
Ki az ember becsét forintonkint méri
És bekötéseért veszi meg a könyvet.
Légy nyugodt, h a tudod, miként becsülettel,
Mindig becsülettel küzdök a világgal,
E dicső világgal! ha ha! dicső világ!
Dicső, dicső ember! az isten képmása,
Ki a hiuságnak emelsz enkebledben
Oltárt, hogy feláldozd legjobb érzelmidet,
És egy rövid évnek sivár örömeért,
Csak hogy egykét ember tündökölni lásson,
Lefojtod a szivnek szentebb indulatját,
S eltaszitod tőled a csendes örömet,
A csendes örömet, mi az élet kincse,
Mi csak ott fogamzik, hol nem dúl a méreg,
A hideg számitás emésztő bürökje ;
Hol a nő angyalkint lép be a családba,
Nem hogy tündököljön, de hogy boldogitson,
Hol a nő, mint az est – s a hajnali csillag,
Mindig vigaszképen tünik fel az égen,
A férj hajnalodó s esteledő egén.
Lásd anyám az élet és az ember illyen;
Oh a tapasztalás keserü egy dolog,
Hitét adja azért az ember cserébe,
Főkép a kit érző szivvel vert meg az ég.
Mert a sziv nem forgó pénzt lett most közöttünk,
Senki be nem váltja. De minek is a sziv,
Ott hol szivtelenül elárul az önzés?
Azonban légy nyugodt; oh a küzdésnek is
Meg van saját kéje; száritsd fel a könyüt,
Melly, mint a virágnak kelyhébe a harmat
Reggel este leszáll, minden reggel este
Felfakad szemedben, mert halottaidra
S távol gyermekedre gondolsz édes anyám!
Sürü bánatodban, ritka örömedben
Reám gondolsz mindig; és valamint az ág,
Ha elszakad tőle a gyümölcs, meghajlik,
És sokáig hajlong, ugy rezeg szivedben,
Megszokott vendéged, a csendes fájdalom,
Hogy én leszakadtam anyai kebledről.
Reám gondolsz és mint a hegynek ormait
Megaranyozza a kelő s bucsuzó nap;
Ugy világitod meg; örömben és búban
Az én napjaimat a te szerelmeddel.
Isten veled anyám. Boldogabb esztendőt
Kiván fiad neked. Légy nyúgodt és remélj!
Forrás: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap - Első félévi folyam. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Emich Gusztáv könyvnyomdája Pest, 1853.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése