- Tanköltemény a szinmüvészetről –
Első óra.
Ifjú müvészi nemzedék!
Meglátogatlak téged ismét,
Miként a sirnak vándor szelleme,
Ki félben hagyta dolgát itt a földön:
Azért nincs ott alant nyugalma.
S az éjfélnek csendes óráiban
Elhagyja mély titku honát,
Hogy szeretteit fölkeresse,
és álomképeikbe szőjje
Gyötrelmeit, tudalmait,
Föltárva lelkének baját.
„Oldozzátok fel e csomót,” – sohajt, -
„Melly e sötét csillaghoz kötve tart!
Mi éltemnek is volt feladva:
A szépmű végre lesz-e hajtva?
Ó ne jártam legyen hiában
A szép, jó és igaz honában?”…
-
Idő, te vén boszorkány! mondsza csak:
Nem a pusztának tartok én beszédet?
Sors, te sziklakeblü szörnyeteg!
Hadd lássam rémes arczodat,
Hogy nincs-e rajta gúnymosoly,
Mellyből ezt olvashatni ki:
„Azért vagytok bolygótüzek:
Mert kedvem telik bennetek,
S ha nem tetszik színjátékotok:
Lehelletemtől kialszotok.”…
De valjon e kétségek húmora
Nem több-e puszta sejtelemnél?
És ugy áll a dolog:
Hogy a sors és idő
Nem más, mint két szörnyü fegyencz
Az ősvilági tartarusból:
Amaz a régi Sisiphus,
S ez a vén Ixion maga.
És iszonyu rendeltetésök:
Hogy az forogjon, mint ördögszekér,
Mindörökké.
S emez görditsen sziklát a magasra,
Honnan szalassza vissza ismét,
hogy feltolhassa mindörökké.
S e szikla nem más volna, mint az élet,
Népek, világ, emberiség.
S a hányszor mindezek tetőre jutnak:
Mélységbe gördülnek ismét alá.
S ez igy tart véghetetlenül…
Hát igy mulatnak fent, vagy ott alant?
Ez már vérfagylaló mulatság!
No sors, te vén gonosztevő!
Nem cserélek hát én veled.
Mert mégis türhetőbb dolog
Sziklának lenni öntudatlanul,
Mint a ki tolja, ollyan öntudattal,
Hogy a bolondját járja mindörökké.
De tán hagynók el e vidéket,
Mert itt soká mulatni nem tanácsos.
A nemtudásnak mély tudása:
Bölcseknek megbolondulása.
Kétségbesés tája ez,
pokolsötét tömkeleg,
Még Fauszt sem járja meg.
Forduljunk nyájasabb tájak felé.
A nagy természet szintugy megbetegszik,
Miként az egyes emberek.
De megtevén az apró műszerek
Hű napszámosként szolgálatjukat:
A vér rendes forgása visszatér,
S ujjá születve lép elő
Az óriási szenvedő.
Tehát mi, apró műszerek,
A természet testének fájó része:
Lássunk dolgunk után
Benső törvényeink szerint.
A csillagoknak futniok kell,
Mint a kilőtt golyónak;
Az élőknek pedig mozogniok,
Mert mozgás az élet föltétele.
Milly kábaság önkényt a sirba dölni!
Aludni menni fényes nappal!
Ne féljünk, mert az éj ki nem marad,
S elég hosszú leend, különben is.
-
Veled kivánok társalogni
Jövő szinészi nemzedék,
Mellyet jó kedvében adand az ég
A búskomoly földieknek!
S melly vérünknek levén szülötte:
Pályád e hon határi közt
Leend kimérve, természet szerint.
Szeráfok hangszerével jösz világra,
Hogy égi hangokon hirdessed itt
Igéit a jónak, szépnek s igaznak.
Talán itt is vagy már közöttünk
Mint egy szebb kornak embryója?...
És ez eszmék, és e képek,
Mellyek itten irva lesznek:
Szellemed halvány sugára,
Hangja titkos érzetednek,
Melly még mélyen szendereg
Ösztönök pályáiban;
Az eszmélet szemvilága
Pilláit nem nyitva föl még.
S a mit itt fogsz hallani:
Szükséged sem lesz talán rá
Majd ha szellemed kifejlik,
S fölnyitandja sasszemét.
Ámde ismeretlen uton,
Mellyre lépsz, ha kalauz van:
Mint meglátod, még sem árt.
-
Majd időd beteljesedvén:
Mesterek karába lépsz,
Kik a hangoknak hatalmát
Birják bűvös műszerül.
És a kiknek életében
Megjelennek a nagy órák,
Midőn a lélek szemét
Világosság szállja meg,
S látszanak mult és jövő,
Tulvilági tájaikkal…
Honnan a midőn előjön
A hangoknak mestere,
Gondolatnak képiben,
Tarka látványok mezében,
Átváltozva mindenestől,
S hozva bűbájnak hatalmát:
Szép történetet regél
A halandó embereknek,
Játszva égi dallamot
A kebelnek húrjain;
Dallamában bölcseség
S boldogságnak titka szól…
E sajátszerű zenének,
Mint minő a színmüvészet,
Itt a földön párja nincs.
Szebb az és dicsőbb hatásu
Mint mesés varázsu lantja
Orpheusnak, Amphionnak,
Mint Szirének csábdala.
Egy kis alkatrésze annak
Nagy Homérnek Ossziánnak
Égi báju zengeménye.
Gyöngédebb az, mint madárdal,
Mint a szellő lágy fuvalma.
zordonabb s irtóztatóbb
Mint üvöltő fergeteg,
Mint a tengerke zugása,
És csatáknak harsonája.
Ám e hangegyéniségek
A világ orchestrumában
Mind csak egyes hangszerek:
Míg a szinpad nagy müvésze
Mind e hangok összesége,
Egy egész kar ő magában,
Mert az ember keble, mellyen
Játszik, egy egész világ…
És a hány világ van illyen,
És a hány volt kezdet óta,
Nem, faj és egyén szerint:
Szellemébe zárja mind.
Hogy ne volna hát zenéje
Változatban véghetetlen,
És bűbájban mérhetetlen?
Ifju bajtárs a múzsák istenében!
Valóság látszatának lészsz müvésze,
Mivel foglalkozásod lényege
Általában emberábrázolás lesz.
Ez abban álland, hogy személyedet
Levetkezed, s alkotandasz belőle
Különböző egyéniségeket,
Mellyekhez eszmét a költészet ád.
Ekkép, a hányszor majd művet teremtesz:
A mű mindannyiszor magad leszesz.
A lélek e csodás nyilatkozása
Épen azért, mert olly sajátszerü:
Annál vadabb fogalmak tárgya mindig,
Minél nagyobb a távolság, e látvány
Eszményi fensősége, s a közönség
Mélységes erkölcsi állása közt.
Azonban ez rád nézve mit se’ tesz.
Te, mint müvészetünk igaz jelöltje,
Fel fogsz emelkedni e szép cselekvény
Öntudalmának legfensőbb fokára.
Magas pontjáról műeszméletednek
Belátod a czél s eszközök mivoltát,
Saját képességed határait,
S a jellemalkotás műtételének
Egész benső élettörténetét.
Ugy találandod e szerint, mikép
Munkád anyagja ollyan költemény, melly
Egyének keblének történetét
Rajzolja, s olly alakban, melly szerint
Az emberek lelkéből a cselekvést
A jelen pillanat fejleszti ki.
A költemények illyen alkatán
Előadás szüksége van kinyomva,
S mint más akármelly cselekvési terv:
A végrehajtás mesterére vár.*
A mesternek viszont szüksége van
A költő műtervére, mint anyagra.
Egyik a másiknak feltétele.
A szinmüvészet jónak és gonosznak
Tudásának fája.
A virág rajta: szinköltészet,
Ennek gyümölcse: a szinészet.
Miként a szerelem,
Egysége kétnemü sziv érzetének:
Szintugy a szinmüvészet,
Egysége a költőnek és szinésznek.
Személyében kettő, fényében egy.
Ez azt mutatja, hogy nem a közvetlen
Természet az, mit vissza tükrözendesz,
Hanem müvészi természet, a melly
A költészetnek rendező kezén
Ment keresztül, s ez olvasztó mühelyből
Salak nélkül, aranytisztán kerül ki.
Földi természetünkből a mit elvesz:
Azt visszapótolja eszményivel,
A mulandó részt örökkévalóval.
Az igy alkotott emberek tehát
Ollyan növényhez hasonlitanak,
Melly gyökével földhöz ragaszkodik,
De égi tájakon nyílik virága. –
Hanem tekintsük a dolgot közelről.
A szinmű egy élet történetéből
A jellemnek nyilatkozványait
Fővonásokban pontositja össze.
Rövid, bevégzett egészet alkot
Azon sajátságoknak öszletéből,
Mellyek különben részenként, esetleg,
S évek folytán szoktak kifejleni.
Egész emberfaj’ s társadalmi osztály’
Közös benső tulajdonságait
Egy kis külön világban vonja össze.
E kis világ saját nevén: egyén,
S ez nem egyéb, mint összes emberi
Természetünknek uj vegyülete.
Ez gyökerét jelenti a növénynek,
Melly a természet kebléhez fogózván:
Innen szí életnedvet, táperőt.
És ebben áll müvészetünk alapja,
Természethűsége, életvalósága.
Azonban az igy elkészült alak,
- Bármilly tökéletes képmása lesz
A természetnek és valóságnak: -
Csak akkor bir müvészi értelemmel
S erkölcsi becscsel, hogy ha elvet, avvagy
Közérdekü ügyet fog képviselni.
Im ez jelenti a növény virágát:
Mert ebben áll a jó, szép és nemes.
Mint a gyökér amott a földi részt,
Az érzékit, a mulandót jelenté:
Ugy emitt a virág, a földfeletti
És halhatatlan részt jelképezi,
Az összeolvadt két elem pedig:
Az eszményivé magasbult valót,
Az érzékihez kötött istenit,
S a különségbe foglalt általánost.
Egységét a természethűn igaznak,
S az erkölcsileg jónak és nemesnek.
Ekként fogván fel a szinkölteményt:
Ekként valósitandod azt. Tehát
Azon alak, mellyet magadra öltesz,
Míg egyfelől a legnagyobb tökélylyel
Képmásolandja a természetet:
Addig másfelől elvet képvisel,
S a társadalomnak egyik szent ügyét:
Szintolly tökélylyel testesíti meg.
És igy egyenlő lépést tartanak
Müvedben az eszményi és való.
Áthatják egymást a szép és igaz.
Találkozandol költőkkel, kik vagy egyik
Vagy a másik sulypont felé hajolnak.
Kiknek szinpadra irt személyeik:
Vagy puszta szellemek, vagy állatok.
Az az, vagy husok és vérök hiányzik,
Vagy ép testükből az erkölcsi rész.
Teremtő hatalmadnak lesz feladva:
Az illy tized-huszadrész emberekből
Kellő egészeket teremteni.
Az állatot szellemmel látni el,
A légi káprázatot testalakkal.
Az lesz tehát erődnek mérlege:
Teremthetsz-e majd a költő helyett is?
Fogsz-e alkothatni ott jellemet,
Hol nincs anyag, hol még csak egy vonás sincs
Az afféléből, a mi emberi?
Egyes mammutbordák, avagy fogakból
Miként növesztesz óriásokat?
Magasb értelmet birsz-e kölcsönözni
Aljas, müvészietlen állatoknak?
Avagy viszont: nem lesz-e majd erősebb
Szellemednél a költő gyengesége?
S mint a kit egy vad lóvá változott
Ördög hátára felkötöttenek:
E kisértet nem hurczoland-e téged
Hegyen, völgyön és operenczián tul?
Igy e pályára nézve veszve vagy.
Mert az illy általános tájakon,
Az ég és föld között függő müvek,
Hol mindenütt a költő szónokol,
S üres hordóként kong a szenvedély:
Természeteddé változtatandják
Az éneklő, siró, szinfaltörő,
Üres, dagályos, egyhangu modort.
És hogy megteljék a méregpohár:
Korcsmák büzét gözölgő szimüvében
Rosz szellemed mezitláb kergetend
Minden mocsáron keresztül kasul,
S lealjasitand a végső fokiglan.
Nemtőd azonban őrködik feletted,
Ifju bajtárs a múzsák istenében,
S korán megtéve azt, mit tenni kell:
Megóv az illyetén elsüllyedéstől.
Mint esőt a szomju föld:
Ifju kebled ugy eliszsza
Környező világa minden
Érintéseit, s az élet
Sokszinü nyilatkozását.
Olly fogékony ifju lelked
Mint a kagyló kis lakának
Liliomszin keble, mellyre
Harmat száll a hüvös éjben,
És felfogja tükörében
A szülemlő fénynek és
Gyöngén elhaló homálynak
Szinjátékában szereplő
Hajnalpir szép tünde lényét.
S feljövén az úri nap,
S ott találván a csigának
Kis lakában édelegni
Ím e tünde színeket:
Benn szárasztja képöket,
Égö szégyenpir gyanánt…
Nem kerülik ki lesben őrködő
Figyelmedet, sem egyes emberek,
sem a család, sem a különböző
Fajcsoportok s osztályok életének
Rejtelmei. S miként e részletek,
Egészében a társadalmi létnek:
Szintugy berajzolandja majd magát
Szellemednek müvészi albumába
Az élet általános oldalának
Fönséges arcza: nemzet, társadalom,
Az álladalmi lét s a nagy világ:
A föld minden népének társadalma,
És ezeknek élettörténete.
De szellemednek dús képcsarnoka,
E tarka fényű zsibongó csoportok,
Még eddig csak sötétben rejlenek,
a léleknek benső kamráiban,
Mint szikláihoz lánczolt Prometheus,
Tenger mélyében rejlő drága gyöngy,
Örök világ, melly a kriptában ég,
Puszta szigetben istenek zenéje,
Hozzáférhetlen bérczek bájvirága,
És túlvilági kerteknek gyümölcse.
Hanem ki fogja most napfényre hozni
Rejtekükből e szellemkincseket?
„Itt a göcs!”……….
Bár költő és itész valál e pontig:
Ám a szinésznek csak kelméje voltál.
E pont az, mellyen meg fog válni majd:
Minő kegyében állsz az isteneknek.
Itt az elválasztó határvonal
A szinmüvészet tulvilága és
Az élet innenső világa közt.
Hol a tulsó partokról ezt kiáltják:
„Jöjj és teremts élő embert, ha tudsz!
Ha nem’ távozz’ isten hirével!
Itt üdvösség számodra nincs.”
Hol van toll, véső, ecset,
Szellemed leirhatatlan
Képeit papirra tenni,
Vászonlapra, vagy szoborba?
S minden perczet életökből
Napvilágra hozni, és hogy
El ne szálljanak, lekötni?...
E mester: rajtad kívül senki más.
Élő betű, kép és szobor: magad vagy;
Gondolatidnak teste, vére, hangja;
A végtelennek megkötött alakja.
„Mint az alvilági szellemekkel
Homér hőse tön: ugy teszesz te is.
Sötét árnyait képzelmeidnek
Szintugy vérrel kell itatnod:
Hogy láthatókká legyenek,
És velünk beszélhessenek.”
Itt a kérdés, melly előállt,
Az, hogy a kellő szerek mind
Birtokodban vannak-e,
S engedelmeskednek-e
Szellemed parancsinak:
Hogy saját mivoltukat
Megtagadva, más egyének’
Képmásává váljanak,
S a teremtés nagy müvét
Végrehajtsák emberül?
S mivel minden kérdések kérdése
A tehetségek engedelmessége:
Tehát bármilly roppant erőkkel
Lennél megáldva istenek kegyétől,
Nem kell felednek, mikép a szellem,
Bár végtelen, magában czélt nem érhet,
Hogy csak gyarló és véges eszközökkel
Van kapcsolatban, és ez eszközök,
Épen mivel gyarlók és végesek:
Tökéletesbülést igénylenek.
S minél nagyobb s istenibb a szellem:
Annál nagyobb a hézag, melly közötte
S a testi gyarló műszerek között van.
Annál hosszabb és terhesebb az út,
Mit az érzéki résznek tenni kell,
Hogy méltó közlönyévé képesüljön,
S arány legyen mű és mester között.
Ugy találandod tehát, hogy
A tökélynek utja hosszu,
Míg az élet olly rövid!
És hogy ifju napjainknak
Van feladva, megszerezni
A tudalmakat, miket
Nem hoz a világra senki
Önmagával, mint Minerva.
A fogékonyságnak és
Fejleménynek e korában
Vajmi megbecsülhetetlen
Minden pillanat, s viszont
Vajmi helyrehozhatatlan
A tilalmas útakon
Könnyelmüen elpazarlott
Testi lelki léterő.
Mert ha megjövend a nyár, hogy
Számon kérje mit müveltél
Ifjuságod májusában:
Vajmi szánalmas dolog
Száraz ágakkal felelni,
Lombok és gyümölcs helyett!
Fáradatlan szorgalom
Kell ahhoz hogy méz legyen
a tavasz viráginak
Összegyüjtött himporából.
Igy Tokaj nemes borának
Napsugár és ápolás kell:
Hogy megérvén és kiforrván,
Ollyan kellemes zamattal
Birjon, és olly lelkesitő
Lánggal, melly világra szóljon.
Hogy tehát minden tehetség,
Minden érzék, és a lélek
Minden egyes müszere,
és a testnek minden ize
Illető szolgálatát
Megtehesse, s müködésök
Összehasson: mindeniknek
Külön képezési pálya
Nyittatik, s az iskolázás
Ábéczéjén kezdetik;
Egy természetes fokát sem
Szökve át a fejleménynek.
A különböző tagok
s műszerek müveltetése
Egy irány felé vezessen,
S összehangzólag haladjon.
Egyik rész a másikat
Tul ne nyomja, el ne hagyja.
Mert legyen kiképezett bár
Minden testi lelki műszer
Egyen kívül: e miatt
Béna lesz a szép egész.
Lássuk tehát mik lesznek a szinésznek
Természettől kapott kellékei?
Müvészetünknkk fő kelléke bennünk:
A képzelő erőnek s érzelemnek
Saját, csodálatos vegyülete.
Az érzelem s a képzelet között
Ollyan benső rokonság létezik,
A melly inkább egységnek mondható.
Egyik a másikkal tapasztalását,
Vagy szabad cselekvési szándokát
Egyszerre közli. Elősegitik ők
Egymás müvét, szintugy a lelki ábrák
Alkotásában, mint a végrehajtás
Gyakorlatában. Sajátságaik:
Találékonyság a képalkotásban.
Fogékonyság a kültapasztalásban,
S érzéki tárgyak benyomásinál.
Ugyszólván: képekben gondolkozás,
Melly alaktehetségnek mondható,
S melly igen közlékeny természetü.
Ezen sajátságok nyilatkozása
A hivatásnak mérfokát mutatja
Az emberalkotás művészetéhez.
E sajátságos lelki szerkezet
Nagyrészt magához illő eszközökkel
Kerül ki a természetnek kezéből.
Rendkivüli hajlandósága van
Mind saját szellemének képeit,
Mind a látott egyéniségeket,
s ezeknek lelki állapotjait
Képmásolni. És minthogy ösztönétől
Ellenállhatlanul unszoltatik rá:
Természetévé válik e cselekvés.
Minthogy müvészetünk testhordozással
S beszéddel fejti meg föladatát:
A következő kérdés az, ha valjon
Hang és testalkat képesíthetök-e
Ábrázolni eszményi lényeket?
A hang, az első tolmács és csatorna,
Mellyen lélek és sziv kiömlenek:
Hajlékony, csengő, s nem otromba-e?
Az arcz, mellyen a szellem átsugárzik
Kifejezékeny- és mozgékony-e?
Végre egyenként ugy, mint összesen:
Termet, arcz és hang, alkalmasok-e
Nemes személyiséget képviselni?
-
A gyakorlat pályája megnyilik,
S a szimmüvésznek, fejlődése közben,
Két fő pontot kell tulhaladnia
Míg a czélponthoz ér, hol lenni óhajt.
A költemény nyomán képzelt alak
Gyakorlatunk terén elsőben is
Érzelmeinkkel jön érintkezésbe.
Az ifjuság természetében áll,
Hogy a tárgyat, mi keblét megragadja,
Hévvel karolja föl. A műnövendék
Lelke szintolly szerelmi átadással
Ömlik tárgyába szimmüvészetének.
A kit személyesit, azon alaknak
Éltével egyesül válhatlanul.
Azonban e ponton még csak magát
Ábrázolja felhangolt állapotban,
Nem ismervén más vezércsillagot
Saját egyéni érzelmén kívül.
S ez a természet műve, nem müvészet.
Itt a szinész még az indulatoknak
Rabja levén, s nem úr azok fölött:
Nem alkothat belőlük más egyént.
Azon szinész, ki e ponton megállott,
Kinek saját érzelme ád irányt:
Csak olly szerepkörben lesz otthonos,
Mellyben saját keble hangulatával
Találkozik, s mellyben eszményvilágát
Kinyomva látja. Illyen a szerelmet,
Barátságot, szép önfeláldozást,
Vallásos vagy honfilelkületet,
Szenvedő erényt és dicső türelmet
Tartalmazó szerepszak.
Ez álláspont, műszótárunk szerint
Bár szakügyességnek* neveztetik.
Voltaképen szín- és jellemtelenség,
S épen azért minden kabátba illik,
De életet nem ád csak egynek is.
Általános elvek szólnak belőle,
De miknek nincs alakja, jelleme.
Itt Posa marquis, Hamlet, Mortimer,
Corvinus és Brutus közt nincs különbség,
Csupán jellemmezök színe és szabása,
Legtürhetetlenebb az illy legény:
Ha tükre lángésznak mutatja őt.
Mert akkor, ugy szólván, istent sem ismer.
Bitor kezekkel, s tiszteletlenül nyúl
A legfönségesebb műjellemekhez.
Kizárólag sajátjának tekinti
Minden jeles műben a főszemélyt.
Mind átalános kaptájára vonja,
És mindeniknek a torkára hág.
„Kényuralmát még is mi tartja fenn?”
Nemde ifju bajtárs, ezt kérdezed?...
Nem más mint a szinpad varázsa, és
Ez olly igen háládatos szerepszak,
Az értelmetlen néptől támogatva,
Melly minden szép elvet, nemes tulajdont,
Mit a szerep tartalmaz, a szinésznek
Tulajdonit, ki azt csak fölszavalván,
Minden érdem nélkül arat sükert.
Tehát e ponton meg ne állapodjunk,
Nemde bajtárs a hivek istenében?
E kiskoruság, ez állatszerüség
Helyzetéből emelkedjünk ki, mint
Érett, önálló szellemekhez illik,
Kik tudják, mit, s miért cselekszenek?
Az érzelemtől, mellyhez kötve voltunk,
A melly bilincsben tartá szellemünket,
Oldozzuk fel, válasszuk el magunkat,
- S legyen szellemünk urrá ő felette!
Ez átmenet hasonlitand ahhoz,
Midőn a gyermekember férfivá lesz,
S az ösztönszerüség vak éjjeléből
Az öntudat szép reggelére ébred.
- - - - - - -
Az értelem, melly most felül került
Magántermészetünknek féktelen
Árját mederbe kényszeriti, s annak
Irányt jelöl ki, gondoskodva róla,
Hogy szenvedélyünk bősz hullámai
Az illemesnek, szépnek és nemesnek
Partjain tul ne csapjanak soha.
A természet teréről, mellyen álltunk
Igy lépünk át a müvészet terére.
A műalaktól, - melly egy volt velünk, -
Külön válván: tárgyul tekintjük azt.
Nem érjük be most azzal, hogy csupán
Magunkat játszuk minden szép szerepben,
De mintha nézői volnánk magunkank:
Hang- és testhordozásunknak mivoltát
Szoros birálatunk alá helyezzük.
Belátjuk ekkor, hogy teljes hatalmat
Kell nyernünk a szerep, mint műanyag
Fölött, egészben ugy, mint részletenkint.
És uralmat kell nyernünk másfelől
A végrehajtó eszközök felett is,
Hogy igy a költő minden czélzatának
Eleget tenni képesek legyünk.
Belátjuk, hogy nem bizhatjuk magunkat
Egy perczig sem pusztán sugalmainkra
A nélkül, hogy érzelmeink fölött
Éber eszméletünk ne állna őrt.
Hanem belátjuk azt is, hogy minálunk
Az önszemlének hideg működése
Csak ellenőrködő természetű.
S bár e szemlének tiszte, észrevenni
A műalaknak béna, ferde voltát,
És számot adni arról, a mi benne
Való, szép és helyes; sőt megmutatni
Miért kell ennek igy lenni, s nem úgy:
De birkafő, s madárlábak helyett
Emberiekkel látni el müvünket,
S bármelly hiányzó tagját emberünknek
Ujból alkotni, nem rá bizatott.
A milly kevessé adhat ifjuságot
A tudomány, az élet őszkorának:
Szinmüvészetben szintugy nem vezethet
Czélhoz az észtehetség egymagában.
Vállalatunkhoz mindenik tehetség,
Mi birtokunkban van, egyiránt adózik.
Tehát az emberalkotás körül
Az észnek is nagy munkarésze van:
De többet árthat, mint használni képes:
Ha többet tesz, mint illetéke volna.
A képzelet s az érzelem müvén
Szépit, javit és esztergályoz ő:
Hanem kiesztergályozhat belőle
Minden ifju erőt és életet,
Ha buzgalmában mértéket nem ismer.
Hol a müvészet szerfelett tudós,
Hol tulnyomó az észnek működése,
Melly legparányibb részét emberének
Fukar pontossággal csiszolja ki:
Ott csak értelemhez beszél a mű,
S a szív számára nincsen élvezet.
Mert a milly hangot ád a művitel:
A nézőben szintolly hangulatat költ.
Hol ajátéknak minden csínja bínja
Figyelmeztet, hogy az csinálva van;
Hol a számitgató, mesterkedő
Ész nem képes takarni czélzatát,
S a szándékosság mindenből kirí;
Hol hátul áll az első tényező:
Az ifju szívnek hangos dobbanása,
S az életnek forró lehellete,
Melly, midőn a keblet felvillanyoz6za,
Egyuttal édes ámulatban ringat:
Valóban ott mankón jár a müvészet.
Ez eljárás az emberalkotásban
Értelmileg szintolly egyoldalu,
Mint öntudatlan ellentéte:
ama vakszenvedély játéka volt,
Melly meg nem tisztulván az ész kohában,
Erkölcs, jóizlet, józanértelem
Hátrányával hat a tömeg szivére.
-
Eme két szélső pont között tehát
Középen kell igazságot keresnünk.
Azért ifju szinész atyámfia,
Ha benned a különböző erők
Müvészi czélra egyesültenek:
Buzgalmukban ne verjék földhöz egymást,
De gyámolitsák bölcsen egyetértve.
A képzelőerő, s az érzelem,
Műteremtvényöket vessék alá
Az észnek, hogy ez bölcs elvek szerint
Szabályozhassa azt. Viszont az ész
Ismerjen szükséges határokat,
Tudván, mikép ezen határokon tul
a géniusznak kezdődik biralma,
Hol ő járatlan utas, hol tanácsot
Nem adhat, sőt arra szüksége van;
Hol más hatalmak beszélnek, hol ő csak
Tanuló és bámulva hallgató.
Eként világos, hogy müvészetünkben
A tényezők teljes öszhangzata:
Életföltétel. Ennél fogva bennünk,
Emberalkotó játékunk alatt,
Legmagasb öntudat, s hő érzelem
Mélyen keresztül fogják hatni egymást,
S a legbensőbb életben forrnak össze.
A mellett, hogy műszereink fölött
A szépnek és nemesnek öntudalma,
S higgadt itéletünk uralkodik;
A mellett, hogy műjellemünk alakját
A jónak és dicsőnek szelleme,
Elvéhez illőleg dolgozza ki:
E kép, egyuttal viritó szinekben
Kell hogy ragyogjon, mint életjelenség,
Mellyről az észnek óvatos keze
Rendezés közben nem törlötte le
A még ifju természet himporát,
S az önkénytelenség fris harmatát.
Eként, míg az ember, kit alkotunk,
Szelleméhez szólván a hallgatónak, -
A legmagasb eszményi életet,
Jellemekké fagyasztott elveket
Léptet bámulattal ez ész elé:
Addig másfelől az eszményi kép
Itészetünknek edző műhelyéből
Egy szabad képzelet szabad müvének
Könnyüségével jön ismét elő;
S a legvalóbb természet látszatával
Bűbájos élvet ád az érzelemnek,
S a hallgatót, ki e varázstükörben
Természetünknek képein mereng:
A szivnek utján részegiti meg.
-
Im most vagyunk pontján a szép s igaznak,
Hol a természet a müvészethez
Emelkedett, s ez visszatért ahhoz,
Az ellentételek kibékülének.
S ezen kibékülés ép olly csodás
Mint szép talánya szinmüvészetünknek.
A műjellemet, mint tárgyat kezeljük:
Midőn e tárgy épen magunk vagyunk.
Egyszerre érzünk és nem érezünk.
Az indulat legvégső tájain
Háborgunk, s míg ez történik velünk:
Hidegnyugodtan nézzük minmagunkat.
Ez a teremtés álláspontja, hol
Minden érzéki képességeink,
S egész szellemünket lakó erők
Kellő egyensuly pontján állanak,
S mint egy szép dallam, összehangzanak.
-
A hölgy egyéniség általában
Az érzelmek honába tartozik.
A sziv uralma nála tulnyomó,
Míg az értelmiség, mondhatjuk, inkább
Férfinemü elem, mint nőnemű.
Igy, a költészet nőalakjai
Rendesen mind érz6elmileg teremtvék,
S az értelmi sulypont felé csupán
Kivételképen látszanak hajolni.
Tehát a hölgyek szinmüvészetében
Gyakran az érzelmek önkénytelen
Játéka is képes czélhoz vezetni:
Minthogy nőnél a puszta indulat,
Legtermészetibb mivoltában is
Tisztább s müvészibb, mint a férfinál.
Ő a természettel bensőbb viszonyban
És rokonságban élvén, mint a férfi:
Nem szükség magát megtagadnia,
S müvészetben újjá sz6ületnie
Ollyan mértékben, mint a férfinak.
Mind e mellett tapasztalás mutatja,
Miként a hölgy magas müvészetében
A tényező nem pusztán érzelem.
De náluk a gondolkozás helyét
Fensőbb sugalmak pótolják; s ezért van,
Hogy játékukban a gondolkozásnak
ŰS magas értelmiségnek látszata
Inkább ezen sugalmak jellemét
Hordozza, mint egy lelki ellenőrét,
Ki mindent lát, hall s tud világosan.
Sőt a végső íziglen átható
Önszemlélet talán levonna ég
E női képek életet sugárzó
Természetéből, és letörlené
Érzelmeikről ama fris zománczot,
Mellyet a pillanat lehell reájok.
Tehát a hölgyek vezércsillaga
Müvészetben: a genius maga.
Birtokukban levén az eszközök,
És teljesen uralkodván felettök,
- S ez nálok is csak küzdelem gyümölcse, -
Minden érzelmet biztosan kezelnek
A nőiség körében. Ismeretlen
Magasságu tájakra szállanak
Nemtőjük szárnyain, s képzelmeiknek
Bűbájos alkatu szülötteit
Megtestesülve hozzák vissza onnan.
-
Müvészetben az első és utolsó
Törvény: az eredetiség.
Mi nem sajátszerü, egyetlen és uj:
Az nem müvészi. És épen ezért
A hány a teremtő müvészi szellem:
Annyifélekép ábrázolható
Azonegy jellem a szinkölteményben.
Saját szempontjából hat mindenik
Jeles szinész a jellem életébe.
Saját müvészi természetéből
Ád annak uj termetet mindenik.
Innen van, hogy minden nagy szinmüvész
Uj oldalára vet fényt a szerepnek.
Uj viszonyt, uj vonatkozásokat
Fedez fel abban; szóval oly tulajdont,
Mit a többiek vagy mellőztenek,
Vagy nem helyezték azt kellő világba.
Egy szép vidéknek annyi képe van
A hányféle pontról tekintetik.
A táj mindig egy, csak erdő, patak,
Szirt és völgy állanak máskép szemünkben.
-
Még egy korcsot szükség
megbélyegeznünk,
Rettentő példájára a jövőnek.
Ez egy kórállapot müvészetünkben,
És nem más, mint a fertelmes modor.
Saját kifejezésmódjában áll ez
Némelly szinésznek, s az, nem a müvészet
Elveivel nem egyeztethető meg,
Sem a jellem tárgyi természetével.
Ez a modor sajátszerü ugyan,
S eredetinek mondható, hanem csak
Abban, a mi rosz, törvényellenes,
Idétlen, ferde és jellemtelen.
S mi több, e szenvelgő mód, e czikornya
A hanglejtésbne és testhordozásban,
Koránsem a természetnek hibája,
Hanem csinálva van szándékosan,
S lassan válik természetes szokássá.
A modorban nincs élet és valóság,
Nincs jellem, nincs egéyni változat;
Ez egy üres,kirivó torzminőség,
Mely a szinész müvén végig vonul.
Az ill yszinész az ábrázolni kellett
Jellem elébe tolja önszemélyét,
s azzal folyvást ellenmondásban áll.
És igy megsemisit minden csalódást,
Mert a különbséget ujjal mutatja,
Melly közte és a jellem képe közt van:
Holott ez az, mit feledtetni kell.
A modor, mint müvészek majmolása.
Hasonlit a kölcsönzött vérezethez,
Mellyből a hős tulajdonos hiányzik;
Mert a modor külsőségekben áll.
De míg a nagy müvész külső alakja
Egy mély benső élet szükséges arcza:
Addig e lopott külső, a modorban,
Mint benső lényeg van rendes divatban.
-
Most viradj fel boldogul
A müvészet reggelére
Szép reményü nemzedék!
El kell hagynom tégedet.
Elrepült a bűvös óra,
És a hajnal hirhozója
Szóllal onnan messziről.
Ámde vissaztérek ismét
Gondolatban, érzelemben,
Majd ha szépet álmodandsz
A müvészet ihletében.
Eljövök regélni hozzád
Arról, a mi meg van irva,
Tarka, csilogó betükkel,
És tündéri hangjegyekkel,
Egy mesés, talányos élet
Lapjain, hol irva van:
Merre visz pályád ezentul.
Forrás: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap - Első félévi folyam. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Emich Gusztáv könyvnyomdája Pest, 1853.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése