2020. jún. 5.

Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói (vége)


Az eredeti helyesírás megtartásával!

Petőfiné Szendrey Júlia

(1828-1868)

  

Naplótöredék.

(Erdőd, 1846-47.)

 

Te ismersz, kedves barátném, tudod, mily kéj volt nekem azelőtt is a legfellengősb terveket s a legelérhetetlenebb fellegvárakat teremteni. Jól tudám, hogy ez mind lehetlenség, mégis mintegy mohósággal üzém tova képzeletem e csodaszülötteit; ez nekem oly jól esett, oly nélkülözhetlenné vált. Méltán róják meg a higadt ész emberei e hasztalan ábrándozást, mert, tudom, én is annyira bele bonyolódtam ez álmodozásba, hogy a való szinte idegen lett előttem, s bár istenem annyi jóban részeltetett, nem tudám azt eléggé élvezni a kába képzelődés miatt. Az ég látja, keveset igénylek, keveset várok az élettől, és sokszor elgondolom, mily boldog lenne tán más az én helyzetemben, s mi sokat birok boldogságomra, mit annyian nélkülöznek, mi után annyian vágynak koromban. Ezt én sokszor szememre hányom, s megkisértem másképen gondolkodni és érezni; néha-néha sikerül is rövid időre, mintha minden anyagi jólétet úgy bensőképen is éreznék, és nem volnának álmaim, melyek szebbek és kielégitőbbek lelkem előtt, de ez erőltetett helyzet, s mint örülhet a vándor, ha – bár szebb és boldogabb országokból – szegény, de saját hazájába ér hosszú távollét után: úgy örülök én is, ha ujra túlcsapongó gondolatimnak engedem át magamat. De most még ez sem elégíthet ki egészen, mert mintha fájna valami keblemben, s az szét akarna repedni, oly éles kínt érezek ott. Ilyenkor térden könyörgenék Istenhez valamiért, de nem találok szavakat ezt kifejezni, s ez nekem még inkább fáj. És lásd, édes barátném, e nyomasztó érzés többnyire mulatságaim közt lep meg, sok emberek körében keres föl, s ekkor forró könnyeket tudnék sirni s avvali tusakodás szinte égeti, emészti keblemet…

 

**

Nem érti senki, másik szivének életét és történetét, csak a külső, felületes életet látják s mily keményen itélnek fölöttünk; pedig ha sokszor tudnák, mily küzdés van bennünk, midőn előttük vigadni látszunk! s hogy a sziv talán épen akkor tartja legszebb lakója kétségbeesett temetését, midőn az ajkak mosolyogva viszonozzák az üres, puszta bókokat. De ha tudnák sem könnyeznének velünk, noha az ő életök is igy folyt le, míg szivök benn oly hideg, oly kiméletlen lett!

Pedig a szív élete az, mi a külsőt meghatározza. Nézzük a leányt, ki – úgynevezett – világbaléptekor, jó volt, mint Isten angyala, szelid és kegyes, mint ezek tiszta, illetetlen, mint bércztetőre esett hó. De ő szeretni kezd, szeretni igazán és lángolón; ábrándozva csügg egész valója az ifjun, ki szerelmét felkölté, s azt tán csak időtöltésből vagy más mellékes érdekekből éleszti, míg ráunván, könnyelműen elhagyja őt, midőn képe és a szerelem oly erős gyökeret vert a szegény leány szivében, hogy azokat, midőn szent szerelmének kijátszását látja, vérezve kell kiszakitania belőle, mert szive  nem szakadhat meg, inkább összehuzódik, elzsibbad, s mint a jég oly hideg, de nem oly olvadható lesz. Mi csoda, ha, midőn látja, hogy belső tiszta boldogsága tán örökre elenyészet, erővel dönti magát a világ zajába, s mohón és kapkodva kutat föl és élvez minden gyönyört, mit csak helyzetében a világ képes adni, s könnyelmüen hallgatja a csapodár ifjakat szerelmet regélni, s mohósággal fogadja esküjöket; jól tudja azoknak hamisságát, mégis örül, ha legkisebb érdeket érez irántok, mert hisz pillanatra ez is ád neki elszóródást; s nem fél kinos csalódástól, mert érzi, hogy szeretni csak egyszer lehet, csak egyest oly igazán és lélekből, hogy elvesztését nem pótolhatja semmi a világon; s ha az ifjú szavai forróbbak és szemeiből mélyebb szerelem lángol, rövid ideig elámíthatja önmagát, viszonérzésről álmodva, de ekkor csakhamar eszébe jut első szerencsétlen szerelme, s az ifjúó, kinek szintigy vélt örök szerelmet olvashatni lelkéből, s ekkor szive feljajdul, s még inkább összehuzódik, és életét még keserűbb, olthatlan fájdalom kiséri, míg azt fölemésztheti. A világ csodálkozva kárhoztatja a leányt, ki rövid napok előtt oly szende és ártatlan volt, és most kaczér, könnyelmüen vig és szabad, kárhoztatja őt, mert nem ismeri a kínokat, melyek belsejében szétdulták csöndes boldogságát; nem akarja átlátni, hogy szórakozása által csak kábulást keres, mely elföldje multjának emlékeit, melyek vérbetűkkel vannak szivére irva, melyek még sarjadásában elölik örömeit. De csak szánhatjuk ezért a világot, mert míg hideg érzésnélküli biráló lett, tán minden egyese hasonló égő fájdalmat szenvedett és küzdött keresztül.

**

Vannak pillanatok az életben, mikor oly megfoghatatlan csüggedés fogja körül az embert és fűzi össze belső világát, hol nem talál egy reményt, mely kecsegtetné, s multjára is keserüséggel gondol, mert a bánat, mit abban talál, csak azt sejti vele, hogy szinte ily jövő vár reá, s ha boldog pillanatit veszi számba, azt érezi, mily rövidek és ki nem elégitők voltak azok, és csüggedése azt sugja, hogy jövőjében még ilyeneket sem fog találni. Látja, mennyi küzdés, mennyi kin, míg egy vágya kielégittetiek, s aztán mily rövid a kéj, mit nyert, mert többnyire akkor nyerheté azt el, mikor lelke a sok küzdésben elfáradt, elannyira, hogy nem képes azt többé egész erejéből élvezhetni, mi előbb oly boldogságot teremtett volna számára. A világnak csak egy percze teszi az ember néha annyira elátkozott életét; csak egy rövid futó pillanat a roppant mindenség öröktől létező életéhez képest, és mégis mennyi fájdalmat, mennyi keservet foglalhat az magában, és képzelt üdveket, melyeknek elérése csak ujabb kinok kutfejévé válhatik.

**

Nem kell-e minden csepp édesért egy tengert keserüséget innom?... De ha már ennek igy kell lenni, tehát hadd ihatnám ki az élvpohár egész tartalmát egyszerre, hogy aztán, mikor a bú foglalná el özönével lelkemet, legalább gondolhatnék a multra, midőn élveztem és tudnám, mi a tökéletes boldogság. Sötét van lelkemben, oly sötét, hogy ha jövőmbe tekintek, egy napra volna szükségem, mely ott a tárgyakat megvilágosítva; mit ér hát a hold, mit a – bár számtalan – csillagok? Fényök világ helyett, csak árnyakat mutatna; s tán rémes árnyékot a szerény illatos kis virág fölött is, mely ott véletlenül fakadna.

 

**

Mint harmat, mely a virág kelyhéből fölszárad a forró nap hevétől, szintugy tünnek el csöndes tiszta örömeink éltünk tavasza után, midőn a nyár égető szenvedélyei, vagy a zord tél fagyos hidege őket örökre semmivé teszi.

Talán nem egyéb a szél megrepedt szivek végsohajánál?... ha figyelemmel hallgatom, mikor tompa zugása a fák között elhangzik, oly kimondhatatlan ke4serv száll lelkemre, mint titkos rokonszenv hasonlelkek zajló panaszai iránt. Vagy talán a sok csalfa szerelmi sohaj visszhangja, melynek mérges fuvallata már sokaknak boldogságát, hitét kapta el visszahozhatatlanul.

**

Nem olyan-e a leány, mint egy viruló rózsatő, melyre minden mellette elmenő jogot tart, hogy, ha neki megtetszik, magának virágaiból szakithasson; s igy az minél járottabb vidéken van, minél pompásabb, annál előbb megfosztják nyugalomvirágaitól, s aztán pusztán és elhagyatva marad, mint bármely közönséges rut gyom. S mégis mily sokszor elégületlenek vagyunk, ha a sors egy csöndes észrevétlen helyet rendel számunkra, hol nem csodálják ugyan tündöklésünket, de nem is kell félnünk, hogy durva kezek könnyelmű gondatlansággal tépjék le boldogságunk virágait. Az igaz, néha érezik a rózsa töviseit, ha az megvérzik őket, de fájdalmok csak ujabb dulásra ösztönzi őket, mert férfiak a teremtés urai, s mi volna tőlük megtiltva?... Övék az élv, miénk a szenvedés…

**

Vannak zeneművek, melyeknek eljátszása vagy hallása, mint titkos tündérkéz vezeti vissza emlékemet életemnek egy-egy elmult örömére vagy fájdalmára, és varázstükörként tünteti föl multamnak kiváló szakait, vagy egyes pillanatait. Most kedvencz darabom egy Etude Chopintől; a hangok benne ugy folynak, simulnak egymásután, mint egy kis patak csillogó habjai, a vidám nyugalom azon egyhanguságával, mely a fáradt, pihenni vágyó léleknek uj erőt, uj életet ád; de ha soká, folytonosan merengünk el rajta, szintoly kábultságba és kimerültségbe sülyeszti az embert, mint a világ legnagyobb zaja. Ha e darabot játszom, pár évvel ezelőtt Bikszádon töltött napjaim jutnak eszembe, mikor órákig ültem a kis patak – a Túr – mellett, és hallgattam, mint merengett el lassú morajjal a multakban, majd vad zugással akarva elhagyni a tán megunt jelent, egy szebbnek képzelt jövő elé szökdicsélt. Annyira értém a patakot, mikor alacsony, virágos partjain – melyek őt gyöngéd szerelmes karjaiként ölelték át – ültem, s ő lelkemnek még addig nem ismert szózatával beszélgetett. E szózat, mint egy távol levő boldogság sejtése, még soká tartott, midőn a Túr bájos csevegését a világnak kellemetlenebb szilaj lármája rég elhangoztatá mögöttem, de végre, mikor sikertelenül vártam e sejtelem valósultát, mint álom, mint bizonytalan ködkép egészen elenyészett. Ha ez Etudet játszom, mindig oly végtelen vágyat érezek, e vidéket még egyszer láthatni. Mily ismerősként beszélgetnénk e kis folyammal! elmondanám neki, mennyi örömem, mennyi bánatom volt, mióta elváltunk.

**

Most elemben vagyok! Az idő zord, mint a valóság; csak egy van benne, mi  álmaimnak viszhangja, lelkemnek barátja, s ez: a szél. Oly rokonhangon beszéli saját változatos életét; beszéli, ismét mennyi tört léleknek fájdalomsohaját kapá el fuvalmai közé… Oh, mint szeretnék a szél karjain egy világot beutazni! Szibéria jéghideg szivével, a sivatag pusztatenger forró leheletével üzném játékom, míg elfáradva, kedves hazámban pihennék meg. Mily panaszolva regél első ifjuságáról, mikot mint lágy szellő hintázta magát a szerelmes rózsa lángkeblén, míg sorsától üzetve kell most neki vad fájdalommal a földet bejárni, míg kétségbe esve tán a tengerben keres menedéket. Elgondolom, ha a szél, mely most e várat látogatá meg, tán előbb egy égbe nyuló bércz büszke fejét ölelé körül, vagy a világtenger hullámaival űzé szilaj játékát, és kegyetlen szeszélyében emberélteket sodrott ajándékul a sovár hullámok közé, most itt van és látja, hogy szivemben is zug a fájdalom, miként ő, és ujra elhagy, hogy egykor ismét megszerezhesse a viszonlátás kinos örömét.

**

A nő, ki nem ismeri a szerelmet, méltán kérdheti a végzettől: miért teremtél engem? A nő élete csak szerelem által lehet becses; csak szerelem adhatja meg ő neki azon dicső kört, melyben élnie boldogság és öröm. Az érzéketlen élete kárhozat; szintugy, mint kinek kebelében az érzelem szelid jóltevő sugarai helyett, annak túlsága által előidézett vad láng él: ilyennek nem lehet valódi boldogsága. Küzdjön ő bár e szenvedélyessége ellen, veszteni fog, és lelkét az egymást űző indulatok mámora fogja rövid és tökéletlen örömekkel kábitani, míg végre kimerülve és elkeseredve látja, hogy sebesebben tüntek az érzelem árjai lelkén keresztül, semhogy azoknak mélyéről gyöngyöket halászhatott volna; és fájdalommal tapasztalja, hogy szilaj rohamaikkal észrevétlenül szaggaták föl lelkének nyugalmát. Nincs jobb az egyszerű, csöndes kedélynél, nem tépi össze önszivét, míg mást boldogit; szenvedély nélkül, de állhatatosabban karolja szivének választottját magához. Nem ismeri az élet gyönyörmámorát, de annak kárhozatát sem.

 

Ábránd. (1847.)

 

Mindinkább távoztak az emberek eredeti ártatlan erkölcseiktől, tiszta romlatlanságukat elfásultsággal cserélék föl és elbizottságukban kihivák eddig csak áldó isteneik haragját, mely nem is késik soká és hatalmának egész sulyával nehezedik reájok.

Mind elhagyák az istenségek a büntetendő földet, melynek halandó lakosai saját kezeikkel tépték el egyszerű zavartalan boldogságuk lánczát, melynek szemeit nem voltak képese4k többé összeforrasztani.

Azelőtt a legparányibb falevélig mindent isteni szellemek őriztek és ékesitettek; mint égen a csillagok, úgy laktak ők mindenhol, mindenben és minden fölött, hogy éden legyen a föld és rajta az emberek élete gyönyör. De most egymásután pusztulnak ki a berkek, kegyek, völgyek, erdők és tengerek, egymásután hagyták őket oda az istenségek és szálltak fel égi lakhelyeikre; velök együtt ment a föld költészete is. A tenger nektárja sósvizzé változott, mert elveszté a szellemeket, melyek benne lakta és illatos hullámaikból ringatva tánczoltak és idézték föl vagy csendesitették le a vészt, csábitó énekeikkel. Az embereket, kik ott találták sirjokat, nem várták többé aranyhajú tündérek, nem vitték őket karjaikban átlátszó kristálypalotákban, hol kéj és szerelem közt tölték napjaikat; mindezek eltüntek és helyettök nem maradt egyéb, mint éhes prédát váró tengeri szörnyek, jéghideg pikkelyű halak és kigyók, vagy a tenger iszapos, mocsaras feneke. – Hegyek és völgyek elveszték tündéreiket és velök szépségöket; kopár puszták tüntek fel, hol elébb csodaszépségű virágok, csillogó tavak fürösztötték a nap sugarait. Kopasz kősziklák meredtek viruló berkek helyett az ég felé, hova azon lakosai távoztak, kik őket oltalmazták a vihar ellen, kik titokteljes pompával ékesiték és ős regék székhelyévé szentelék föl. Magas felhőktől csókolt bérczekről letüntek az isteneknek szentelt lakok, tüzes haraggal nyilt meg a hegy kebele és elsülyeszté kifürkészhetlen rejtekébe királyi székét az isteneknek és megsemmisité annak még nyomát is, nehogy az emberek vakmerő kezekkel illethessék utósó szikráját ama fénynek, mely földre hozta az eget és istenekkel köté össze az embereket. A virágok elveszték ragyogó szineiket, kilehelték illatkelyheiket és eltörülve, illat nélkül halványan folytaták életöket; hisz nem fakadtak többé istenek nyomain, nem hervadhattak többé az ő fejeiken, oltáraikon, mint előbb.

Csak egy szellem nem engedelmeskedett a főhatalom mennydörgő szózatának; ő szebbnek találta a kipusztult földet, mint a számára rendelt fényes égi lakot. Nem követte társait, nem hagyhatta el a földet, mert ő az isteni szellem, fenségének állhatatosságával szeretett, egy porban született és oda visszatérő halandót. Ő nem vette észre, mint veszti el szépségét a föld, mint hidegül a nap, halványulnak a csillagok és hervadnak a virágok. Mind ezek most is olyan szinben tüntek föl előtte, mert most is oly forrón szeretett, mint mikor szépségben, boldogságban egyaránt gazdagon először vonzá őt a föld magához. Halandóságért esdett, hogy örökre egyesülhessen szesrettével, ha már tiltva volt tőle avval halhatatlanságát megoszthatni. Kérelme nem teljesittetett, helyette „légy átkozott” hangzott a magasságból és lett üldözője. „Légy átkozott, - szólt az istenek kara, - sujtson kába szerlemed a föld porához, légy kinzó kisérője azoknak, kik maguk köré vonták hozzánk hasonló szellemedet, légy tántorithatlan hűséggel társuk, míg csak az utósó ember ki nem vesz a föld szinéről. Száműzve maradj az égből örökre és ne legyen nyugtod a földön soha. Ismerjen meg minden ember; de ne legyen állandó maradásod egynél sem. Akinek szivébe szállsz, az tépje szivét és körmeivel ássa ki önvérét, hogy: tőled szabadulhasson; kit átölelsz érezze a pokol kinját és áldozza föl lelkét, életét, hogy tőled szabadulhasson; kinek fejére hajtod homlokod, gyujtsa őrült kétségbeesés agyvelejét és zuzza szét azt, átkozva téged és magát: hogy tőled szabadulhasson. Fényes és fehér gyémántokkal behintett fekete szárnyad röpitsen minden ember felé és ha könnyítni akarsz terheden, nehéz égő sugarú gyémántaidat lerázod, kire azok hullanak, égessék szemeiket lelköknek véres könnyei, melyek megkövülve szálljanak ismét gyémántként szárnyaidra és nehezitsék röptödet. Ne maradj ismeretlen senki előtt, ne kerülhessen ki senki! Végre az emberek nyelvén legyen a te neved: „fájdalom!”

Fájdalomnak hivják az emberek ama szellemet, mely ha sziveinkbe költözik, elűzi belőle a nyugalmat; s ha boldogságot vesztenek, ő foglalja el annak helyét. Egyaránt kivánná megsemmisiteni mindenki és imádkozik, hogy vele többé soha ne találkozzék. Én is ismerlek, oh, elátkozott szelleme a fájdalomnak; engemet is meglátogattál, nálam is kerestél könyört és reményeddel, hogy szeretni foglak, jöttél hozzám; e remény, mely ezer és ezer évek óta egyetlen kincsed, nálam is csalt, mert én is éreztem közellétednek minden kínját és bár szántalak, de szabadulni kivántam tőled. Láttalak fölém repülni, éjsötét szárnyaiddal, láttam hullni róla a ragyogó gyémántokat és éreztem arczomra folyni kinos könnyeimet. Felfogtam szellemed óriási iszonyait és megkisérték minden módon, hogy elüzhesselek. De ki ugy megért téged, ki szellemedet ugy látja, mint én, az nem válhat el tőled egészen; panaszaid, melyekkel lelkemet átkulcsolád, nem hangozhattak el egészen; emléked, mint szellemednek egy része nálam maradt és homályával elboritja lelkemet. Mikor meglátogattál, mikor szivemben laktál, fölvertél szárnyaid szomorú csattogásával álmaimból és helyettök elregélted ama szavakat, melyektől elátkozva bujdosol, keresve menedéket mindenütt, de nem találva azt sehol. Fájdalom a te neved és a fájdalomtól retteg és futni vágyna mindenki, őt kikerülni; mert hol ő van, ott nincs öröm, nincs boldogság. Most is szivemben csengenek ama szavak, melylyel téged űznek; följegyezted azokat nálam, hogy ezentúl bármerre menj, élő emléked nálam madajon; és magad is visszaszállsz hozzám, rám nyomod kínteli csókodat és megsimogatod nyugvó lelkemet, mire föl-fölzajong az ismét és hullámain fölveti a te nevedet: fájdalom!...

**

Hát te mivagy tulajdonkép, te óhajtott, esdekelt vendég, te ezer alakú tünemény, kit örömnek nevezünk? Másképen jelensz te meg a gyermeknek, másképen az ifjú arany álmaiban és másképen az agg hanyatló napjaiban. Gyermekkoromban az volt az örömöm, ha elfoghatám a tarka pillangót, melynek birására kis szivem egész hevével vágytam; vagy ha kis fürge madárkát, vagy piros bábot hoztak s én azokat ajkaimhoz nyomva, kitörő kedvemben tánczoltam velök föl és alá; ez volt akkor az öröm! Később hiába kerestem őt ezen alakok alatt s én bánatos, szomorú lettem, mert nem vettem észre, hogy más kort értem el, nem tudtam, hogy e kornak örömét hol találhatom föl. Azt gondoltam, örökre elvesztettem őt előlem és bár nem voltam boldogtalan, de szivemet kitolhatatlan űr kinozta és nyugtalan sóvárgás kényszeritett elfutott örömeimet keresnem. Meg-megkaptam később, de ködképe szüntelen eloszlott, amint szivemhez szoritottam; és ujra feltünt… ujra csalt maga után… Majd mint fényes napvilágot, mely virágillatot és madáréneket teremt, - majd meg mint tündöklő csillagtengert, - halvány holdsugarat, - felhőtlen kék eget láttalak; és kéjittasan felkiáltottam: ez az öröm! De ez sem tartott soká! Bekalandoztam képzetemmel már eget, földet és ismét öröm nélkül, ismét egyedül álltam. Belévetettem magam a szórakozások csillámló tengerébe, de csolnakom rajta czél helyett örvény felé ragadtatott. Fölkerestem a dicsőség égig nyuló oszlopát; reményeim, mint eleven zöld repkénykarok fonódtak körüle és futottak föl legmagasabb pontjáig, de csakhamar fonnyadtan, száraz levelekkel foszlottak le róla, mert ott sem volt az, mit kerestem. Sok vágy, sok csalódás után elértem a díjt fáradtlan küzdéseimért: sorsom megáldott boldog szerelemmel, ez állandó örömek egyetlen, kifogyhatlan forrásával. Mind magába rejti azt, mit ember élvezett és legtitkosabb álmaimban sejtett; minden alakban feltünik benne az öröm, minden szineken keresztül játszik, mint a szivárvány. Mint szellőtől elkapott ivrágillat borit el, mint oltár lángjából lepattant szikra gyujt áldásként és fölmelegiti szivünknek az évek és a világ érintései alatt elhidegülő dobbanásait.

Nem sovárog-e örömet élvezni mindenki? Nem azért küzdenek-e az emberek, hogy föltalálhassák és megszerezhessék a módokat, mik á ltal ők sajátukká tehessék? nem fáradnak-e éjjel-nappal, hogy fáradságuk diján magoknak örömet vehessenek? Ki jólét, ki fény vagy pompa, ki hír vagy rang által akarja őt magához lánczolni; és hány van köztük, ki nem csalódik?... Hányan hagyják eltiporni szerelmöket, mert ennek sirhalmán keresztül kincshalomhoz juthatnak, mely mindent megszerezhet nekik, benső örömen és boldogságon kívül, mit épen reméltek. Hányan veetik el önkényt, könnyelmüen szerelmöket, mert azt fényes állásukkal, magas rangjukkal össze nem egyeztethetik! És mégis mernek panaszkodni, ha az öröm ölelései helyett, kétségbeesés szoritja össze szivöket!... Pedig nem vált-e már annyira szokássá az ily tett, hogy törvénynek tekintik, hogy kinek szerelme és anyagi hasznok közt kell választani, amazt mellőzve, ez utóbbi után nyujtsa ki kezét. Ha valaki bátor e kőbálványként imádott törvény ellen cselekedni, mint csodás kivételt tekintik, kinek példáját nem merik, nincs erejök követni, mert mélyen alatta vannak, hol a gyávaság mint zsarnok nyomja le őket lánczaival.

És ezért van oly kevés valódi öröm; azért festik annyian arczokra, míg szivök pusztaságában egy szinére sem találhatnak. Föl tehát a szerelem mennyországába! Ha szerelmünk tiszta, fölröpit szárnyaival a magasságba, hova nem juthat föl a nyerészkedő sereg istentelen zaja; honnan nincs hatalom lerántani bennünket, ha állandóak vagyunk, mert ez biztos védünk a lebukhatás ellen. S ha egyszer itt állunk, ha szenvedélyünk győzedelmeskedve hatolt keresztül a próbák tisztitó tüzén: ekkor szomjunk csillapitására megleljük azon forrást, melynek tiszta, átlátszó csepjei örömkönnyek. Miként mi a virágokat egy koszorúnak, úgy fűzi össze a szerelem örömeinket: boldogságnak.

 

Halhatatlanság (1848.)

 

Nem törpül oly szánandó nyomoruvá az emberi ész, mint mikor saját erejéből akarja kifürkészni a lélek halhatatlanságát és a jövő élet minőségét. A kebel legszentebbjében kell lenni érzésnek, mely egyedül mondhatja meg, hogy van élet a siron túl; de ha a hangot elnémitjuk, vagy nem akarjuk hallani, - mert büszkébbek vagyunk arra, mit fejünk által tudunk, mint mire a sziv tanit – akkor hiába folyamodunk az észhez, nem ad ő nyugtató felvilágositást, nincs az ő hatalmában nyugalmat, békét és megelégedést nyujthatni; sőt ha makacsul ragaszkodunk hozzá, fut előlünk, hogy vakmerő kérdéseinktől menekülhessen és akkor elhagy, vagy sötét zavart tömkelegbe vezet, melybe ha tévedünk, előbb találhatunk föl bármit, mint boldogitó bizonyságot. Ebben tévelygünk aztán, míg élünk, várva és rettegve a halált, mely megadja a világosságot, miután hasztalan vágyunk és fáradunk az életben. Én hiszem s hogy nyugodt lehessek, szentül hinnem kell azt, hogy nem enyészet, hanem uj életet cserélünk föl a mostani helyett; hogy nem vagyunk vak eszközei a természetnek, mely csak azért teremt, mert túláradó erejéből ösztönöztetve teremtenie kell s ha végre áthurczolt egy, sokszor oly kinzó, oly fárasztó életen, akkor aztán nyugalmat ad, melynek neve: enyészet; és talán ezt is azért, hogy uj teremtményeinek helyet csináljunk; vagy mert szüksége van porunkra, hogy férgeit táplálhassa, vagy hogy kifogyott erejét vele újra táplálja. És ezért kellene nekünk egy-egy életet átviselnünk, azért tűrni, szenvedni, hogy aztán örökre elenyészszünk, szintugy, mintha örömek között gyönyörtől, boldogságtól kisréve futjuk át rövid napjainkat, melyek ellenben a szerencsétlennek egy-egy örökké-valóságig nyulnak?... Ez nem lehet! Van halhatatlan lélek a testben, van el nem mulható lélek, mely úgy költözik át a földről a másik szebb világba, mint átutazik az ember vadon erdőkön, meredek kősziklákon, eléri utjának czélját, hol egyedülve kedveseivel, kipihenve karjai között, beszéli el nekik a veszélyeket, melyeken át, melyeket legyőzve jutott6 csak hozzájuk. De hogy milyen e más világ? azt szinte oly hiába kérdezi a keresztyén megváltójától, mint a mohammedán prófétájától; mindegyik úgy felel, mint azt a tőle kérdezők állapotja és kedélye várja. De azt, hogy van  más élet, mondja mindegyik: az ó-kor leghomályosabb hajnaláig visszatekintve mindig látjuk a népeket hinni egy más világot, melynek nem létezését, csak minőségét tagadják a különböző fajok s éghajlatok lakosai, kiföstve azt mindegyik maga fogalma és vágya szerint. És ez bizonyitja leginkább, hogy van egy a testnél nemesebb részünk, mit mi léleknek nevezünk, mely Istentől származik, hova bármily hüvely alatt sem változtatható őshiténél fogva visszavágy és vissza fog szállani. Csak egyesek, kik nem tudják fékentartnai szilaj képződéseiket és nem birják más, az emberek és emberiség javát előmozditható kérdések megfejtésére forditani elméjöket, fordulnak önmaguk ellen, tépik ki sziveik meggyőződését, hogy bonczolhassák azt s ha avatlan, istentelen kezeikkel meggyilkolták, szánó mosolylyal ajkaikon, fagyos kétségbeeséssel szivökben kiáltják a mellettök haladóknak, harsány diadalképen: ti szegények! minden mit tesztek, mit hisztek, csalódás, nincs semmi, amit kerestke, nincs… semmi!... semmi!...

Mi vigasztalja hát azt, ki kedvesét elveszti? mi a nőt, ki a férjét eltemeti? kivel egybeolvadnak hitte saját életét, kiért saját boldogságát, mindenét oly örömest feláldozta volna, mert több volt az előtte magában, mint a mindenség nélküle. Mi vigasztalja az anyát, ha sirba teszi gyermekét? a gyermeket, ki iéletének egy része, mert ő adá néki az életet, kihez jövőjének minden perczét köté. Mit tegyen, ha elgondolja, hogy az ott fog fekünni, lenn a sir hideg éjszakájában, egyedül; undok kigyók és férgek martaléka, ki azelőtt édes anyja meleg karjain aludt és ott ébredt föl; kit még a légnek durvább leheletétől is megóvott az édes anyai aggalom. Mit tegyen, ha elgondolja, mi lesz a kis gömbölyű karokból, melyek az előtt oly édesen kulcsolódtak öntudatlan szerelemmel nyaka körül, vagy simultak el arcza fölött? – mi a vidám, nevető szemekből, melyekbe, ha tekintett, föltalálta az élet minden boldogságát? – mi a kis piros szájból, mely oly lágyan tapadt csókoló ajkaihoz? Mit tegyen, ha azt kell hinnie, hogy mind e drága, szent szépségnek csak azért kelle születnie, hogy a föld férgeinek legyen eledele, mik rövid idő alatt, tán mielőtt az enyészet hozzámerne nyulni a gyöngéd tagokhoz, szájaikkal fölemésztik azokat? Tán vigasztalja magát a gondolattal, hogy a természet változhatlan törvénye úgy parancsolja azt s hogy azon változtathatni nem lehet? Szép és megnyugtató vigasztalás!! Nem lázithatná-e föl az embert e hatalom, nem törölhetne-e ki kebeléből mindent, mi ott tűrni és lemondani birná őt? Ti, kik nem tagadjátok, hogy van Isten, miért tagadjátok, hogy halhatatlan lelket és ennek számára egy szebb, jobb életet teremtett? Ha igy lenne, úgy nem imádni való Isten, de átkozni való ördög teremtette volna az embert, hogy legyenek öntudatos lények, kikkel vad szeszélye és kénye szerint játszhassék. sookszor od’adnók életünket kedveseinkért vagy más embertársainkért, föláldoznánk értök mindent, hogy boldoggá tehessük őket vagy bánatjokat enyhithessük. Mi teheti ezt velünk? Legmagasztosabb, legdicsőbb birtoka az emberi kebelnek: a szeretet; s igy van-e szebb, mint az istent úgy képzelni, mint a legfőbb, a legtökéletesebb szeretet, kinek egyedüli czélja minket egykori érdemeink szerint boldogitani? Nem legtermészetesebb, legvilágosabb okoskodás-e az, mely fölülmulja egyenes következtetéseivel a sok hamis tanokat, melyeket alkotnak az emberek, hogy magokat szerencsétlenekké tegyék; habár azt hiszik is, hogy a világ és mindenek fölött egyedül ő birtokukban van a kulcs, mely fölnyitotta előttük a jövőt, hol találtak: semmit… Én hiszem, hogy Isten a szeretet, kitől jövünk és kihez egykor visszamegyünk, ha szivünkben őt mint szentséget megőriztük. És úgy ő, a szeretet, teremthetne-e embert, hogy aztán elhagyja veszni, visszaesni a semmiségbe, honnan őt előhitta? Még is vannak, kik ezt el nem ismerve, mások hitét is ledöntik hitetlenségökkel.

Míg fiatal vagyok, míg minden pillanat uj-uj életet csepegtet belém, addig hza nem ejt is kétségbe e hit, fölszólal, hogy ha másért nem, daczból is ellenálljak kisértő befolyásának és élvekbe folytsam e rémeket, melyeket szült s melyek lerázhatlanul ragaszkodnak eszméletemhez. De majd agg leszek, ha fejem sötét fürtjei megőszültek, ha szivem melegitő tüze kialudt s én, miként sebesen futva elhagytak éveim, oly lassan vánszorogva távozom az élettől, nem birva egyebet belőle, mint puszta emlékeimet! Mit tennék akkor, midőn minden pillanatban közelebb érezném a megsemmisülés sötét jövőjét?Kétségbeesve ragaszkodnám mégis inkább az élethez, ha nem várhatnék is tőle semmit, mi örömet nyujthatna; szebbnek találnám a napot, habár gyönge elhomályosult szemeim nem birnák is el ragyogó fényét, mint amaz örök sötétséget lenn a sirban, csak egy órai fájdalom is iszonyúbb lenne, mint a mennyit két életboldogságért elszenvednék.

 

Ti, kik magatok elüztétek lelkeitekből a boldogitó hitet a jövő élet felől, hagyjátok azt meg másoknak; ha ölni akartok, öljetek meg inkább életet, mintsem ezt kimélve, örökre elöljétek belőle a nyugalmat.

 

Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez (1849.)

 

         Hazám hölgyei! Testvéreim!

         Rövid idő mulva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk. És ha a közelbő elhatározó perczben megóv bennünket a magyarok Istene az elcsüggedéstől, azt ezereknek örömrivalgása fogja követni, amellett tudatja a világgal, hogy közös egyetértéssel harczoló népünknek sikerült szabadságát kivívnia. Drága árt kell bár adnunk, vért és életet áldozunk érette, de ha végre győzünk, győzelmünk nagyszerüsége sokkal felül fogja mulni szenvedéseink nagyságát. Igen, mi nők is, kik ha nem is harczolhatunk a csatatéren, annál többet tehetünk saját körünkben, mi is szilárd lélekkel tudunk most nélkülözni mindent, minek feláldozásával a közös erőt szaporithatjuk; családunkat, vagyonunkat tudjuk önként hozzátenni a nagy árhoz, melyet hazánknak szabadsága kiván.

Elég sokáig maradtunk érzéketlenek hazánk szenvedései iránt; elég sokáig mellőztük honleányi kötelességeinket, most már kétszeresen kell lerónunk tartozásunkat: bünhődnünk az elveszett multért és méltókká tenni magunkat a jövőre.

Nyujtsunk segédkezet lelkes honfiainknak, kik megvetve a halált, békével türve minden nélkülözéseket, őseinkhez méltólag: lelkükben öldöklő fegyverrel léptek ki a sikra, megszerezni honunknak a szabadságot, mi neki szükségesebb, mint nekünk a lég, hogy élhessünk, s a virágnak a napsugár, hogy virágozhassék.

S e nagy czél kivivására szükség van mindnyájunkra, mindazon áldozatokra, melyekre képesek vagyunk! S ezt nem szabad most egy pillanatig sem felednünk, lelkiismeretesen csak igy teremthetjük össze a megkivánt egészet. Ha valaha, úgy bizonynyal most van azon kor, midőn női lelkek s női kezek használhatnak hazánknak. S nem dicső eszme-e ez? használhatni hazánknak, a szép, a dicső Magyarországnak!

Ti sokan, kik már elvesztettétek mindenteket, kik nem birtok egyébbel szenvedésteknél, ti özvegyek és árvák, még ti is áldozhattok hazánknak: áldozzátok föl tétlen kétségbeesésteket, szüntessétek meg keserű könnyeiteket, szünjetek meg lelketrázó panaszaitokkal, nehogy visszarettentsetek másokat, kiknek majd nem leend erejük megvívni az áldozatot, mely tőlük is kivántatik, mert keserveitekben önön jövőjüket vélik látni. Ne tegyétek ily kárhozatossá elhunyt kedveseitek emlékezetét! Sőt szenteljétek meg emlékeiket az által, hogy szeressétek az ügyet, melyet ők mindenek felett szerettek, hogy szerezzetek ez ügynek, melyet ők éltükkel védelmeztek, minél több bajnokot.

Hiszen ti nemcsak magatok gyászoljátok felejthetetlen kedveseiteket, mi mindnyájan, az egész haza, mindazokért, kik e szabadságharczban elestek, minden egyesért, a tietekkel egyesitjük imánkat és könnyeinket, de egyszersmind átkot is mondunk gyilkosaikra. Igen! Ti is mondjatok átkot és esküdjetek boszut, álljatok boszut a szabadság ellenségein, mert ezek voltak annyi dicső honfinak, siratott tieiteknek gyilkosa. Mennyire csak hatáskörötök terjed, mindenfelé buzditsatok, lelkesitsetek, hogy minden egyes ember halála száz uj harczost teremtsen, hogy minden egyes embereinkért százankint lakoljanak elleneink. Ez, ez hozzátok, meggyilkolt honfiak özvegyeihez és árváihoz méltó bánat és boszú! hozzátok, a büszke Magyarország büszke leányaihoz!

Elesett kedveseitek szelleme egyesüljön lelketekkel, tartson föl szenvedéstekben és erősitsen meg benneteket, hogy hazátokhoz méltóan viselhessétek fájdalmaitokat s ösztönözzön veszteségteket iszonyuan, de méltóan megboszulni. E boszura áldását adja a magyarok Istene és biztosit sikerülése felől.

Mi lenne belőlünk, mi gyermekeinkből, ha hazánkat veszni hagynónk!? Mily irtóztató sorsunk lenne, ha mint idegen elveszett árva gyermekek bujdosnánk idegen országban! Vagy, ha rabszolgákként kellene fejünket ellenségeink – majdan kényuraink – előtt meghajtnai, kik fejünkre és gyermekeink fejére tennék lábaikat, hogy porig alázzanak bennünket s arczulcsapnák azoknak maradékit, kiknek előbb apját, rokonait meggyilkolták. Hiszen hazánkban csak enmagunkat szeretjük, hazánk sorsa a mienk s mieinké!

Nemünk nem használ karjával, testi erejével hazájának, de annál többet használhat befolyása és lelkesitése által. Mi halhatunk kedvesünk, férjünk vagy gyermekeink által, ha őket buzditjuk, ha kétszeres szerelemmel vagyunk övék, miután hazájuk iránti kötelességüket hiven teljesiték. Szóljon a leány igy kedveséhez:

„Mutasd meg irántam való szerelmedet hazádat most jobban feleségednél, hagyd el most őt, mondj le a családos élet édes örömeiről, míg a haza szenved, míg ez véres könnyeket hullat, mert megakarják őt szabadságától fosztani s ha segitetted kivivni az ő szabadságát, akkor jőjj epedő szivemre, jőjj forró karjaimba, ölelésem akkor gyönyörteljesebb, szerelmem üdvözitőbb leend.”

S az anya, a boldog anya, ki most egy erőteljes ifjat nevezhet fiának, szóljon igy hozzá:

„Menj most, menj szeretett gyermekem, anyád áldása száll reád, ha intését, ha forró könyörgését meghallgatod: hazádban engem oltalmazz, küzdj a hazáért, mintha érettem küzdenél, érettem, ki neked az életet adtam, ki szivem alatt hordoztalak, ki enéletemmel, szivem vérével tápláltalak. Menj én édes gyermekem, anyád szelleme, szerető lelke lesz veled; menj segits megmenteni a hazát, boldoggá tenni anyádat, mert ő nem örülhet, nem ismerheti a nyugalmat addig, míg a haza nem örül, míg a haza nem szabad. Ha azok közt léssz, kik a hazának megváltásában részt vesznek, nemcsak anyai szeretettel, de honleányi büszkeséggel foglak szivemhez ölelni és fiamnak nevezhetni; de ha szavamat nem követed, akkor többé sem hazád, mert ezt meg nem érdemelted, sem anyád, mert ez nem ismer el fiának.”

igen, testvéreim! A hon megmentése legyen most a czél, mit szerelmünk megnyerésére vagy megtartására kedveseinknek kitüzünk; csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé.

De még ezenkivül más teendőink is vannak: ápolni a megsebesitett, a beteg hazafiakat, ruházni a szegényebbeket s azoknak családját segiteni, kik a hazát védelmezvén egyetlen keresetmódjukat, melyből övéiket tartották, voltak kénytelenek elhagyni. Ne engedjük őket honszeretetüknek áldozatul esni. Ily nép, mint a magyar köznép, megérdemli, hogy tehetségünk szerint könnyitsük állását, midőn a közös szabadságért küzd. Ha eddig durva és tudatlan maradt népünk, annak nem ő maga, hanem elnyomói, szabadságunk ellenségei voltak okozói; s e nép minden durvaságában és tudatlanságában is nagy és hatalmas volt, mert hosszú századokon át megbirta őrizni romlatlan lelkében a hon és szabadság szeretetét, mitől őt ellenségei nem tudták megfosztani, bár erre minden ördögi mesterséget felhasználtak.

Elég világos példa erre, hogy a szabadságnak első szikrája is mindjárt felvilágosodottabbá tevé népünket; miről meggyőződhetünk, ha elgondoljuk, hogy előbb a magyar csak kétségbeesésből csapott föl katonának, most pedig némely kis faluban nem maradt más honn, csak az örege és apraja. S ezek azok, akikre most gondol kell viselni, ezeket segiteni, mert sem az öreg, sem a gyermek nem végezheti kellőleg a mezei s egyéb munkát, minek következtében aztán a szegénysorsuak inséget szenvednek, hogy honszeretetüket az övéiknek nyomoruságával, tán éhhalálával kell megfizetniök, mintha bünt követnének el s ennek következtében csoda lenne-e, ha ellankadnának, mielőtt a nagy munkát bevégezték volna? ha elkeserednének, mielőtt fáradtságuknak gyümölcsét, az aranyszabadságot élvezhették volna? Ezeket szinte segithetjük, ezekre szinte kiterjeszthetjük gondoskodásunkat. Némileg enyhithetnők a bajt az által, hogy minden helységben, minden városban alakulnának női társulatok, melyek czéljokul, a harczban levő szegénysorsuaknak családjait segiteni tüznék ki. Nem adakozhatnánk-e erre a legnagyobb, legtisztább örömmel? nem válnék-e e körül tett fáradtságunk valóságos gyönyörré, ha a könnyebbségre, az inség enyhitésére gondolunk, melyet ez által eszközölhetnénk!

 

*) Ajánljuk a t. olvasónak, hogy A Naplót a könyv végén levő kommentáló és kiegészitő jegyzetekkel együtt olvassa.)


Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán VII. füzet 1909. – Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói. Összegyűjtötte és bevezetéssel, jegyzetekkel ellátta Bihari Mór. – Szendrey Júlia arczképével. Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése