Balázs Béla (1884-1949): Allegória

Odafent Napországban laktak a Világosság szellemei. Fénymezőkön éltek, piros tűzbokrok és arany lángvirágok között. Árnyékot nem vetettek, nyomot nem hagytak. Fénycsóvát szórtak és a nyomukban szikra pattant. Százezer év óta éltek ott halhatatlan ragyogás mosolygó boldogságában.

Ám egyszer az egyik szellem kezéből kihullott a csillagsugarak hárfája és ragyogó arcáról lehalt a mosoly.

- Óh, jaj!

- Testvér, testvér, mi bajod? – kérdezte döbbenve a másik.

- Nem tudom. Jaj, nem tudom, mit érzek. Még soha ilyet! Itt, itt! – És a szíve tájékára mutatott.

De alighogy kimondta, feljajdult, a másik is: - Jaj, én is! Mi ez? Láthatatlan nyíl nyilall át rajtam. Soha még ilyet! Mi ez?

- Én mintha hívó kiáltást hallanék – mondta az első. – Felriasztja békémet.

- Engem mintha húzna valami messziről – mondta a másik. – Szívja a lelkemet hatalmasan.

- Testvér, mi ez? Gyere kérdezzük meg az Örök Forrást.

És elindultak ketten. Fénymezőkön jártak, piros tűzbokrok és arany lángvirágok között. Árnyékot nem vetettek, nyomot nem hagytak. Fénycsóvát szórtak és nyomukban szikra pattant. De a mosolygó boldogság lesápadt arcukról.

És amint így mentek, szellemtestvérekkel találkoztak.

- Mi járatban vagytok?

- Valami ismeretlen, hatalmas érzés csapott le ránk és nem tudjuk nevét – feleltek mindnyájan. Mintha valami betegség tört volna ki rajtunk. Meg akarjuk kérdezni az Örök Forrást.

Így mentek hát valamennyien és körülállván az Örök Forrást, fölébe hajoltak.

Szorongva szólt a kérdés: - Mi ez?

A tűzből szólt a felelet: - Fájdalom.

Akkor, int az erdő lombján az első gyilkos őszi szél, úgy borzongott végig rajtuk ez a szó. Új szó volt, sohse hallott és félelmetes. De íme, értették.

Döbbenve szólt a kérdés: - Mi fáj? A tűzből szólt a felelet:- Az emberek vágya.

Ámulva szólt a kérdés:- Kicsodák az emberek?

A tűzből szólt a felelet: - Az alsó csillagok között kicsiny földjükön élnek rövid életet.

Rettenve szólt a kérdés: - Hogy fájhat nekünk az ő vágyuk?

A tűzből szólt a felelet:- Mert tiutánatok vágynak. És ők gyengék, de erős a vágyuk. Rövid életűek, de örök a vágyuk. Mint nyilat a cél felé, mint vadászsólymot a galamb elé, mint szigonyt a hal felé, mint kötélhurkot a csikó felé, úgy röpítették ők vágyukat a világosság felé. most íme, elért benneteket. Menjetek és nézzétek.

Akkor mint az erdő lombjára az első téli hó, úgy hullt le rájuk a halovány szomorúság.

És a világosság szellemei elindultak és elmentek a fénymezőknek arany mezsgyéire is kiálltak Napország arany bástyáira és lenéztek az alsó csillagok felé.

Feketén tündökölt az űrnek végtelensége, és rajzott a csillagok tábora. De odalent legmélyen volt egy legkisebb csillag, amelyik sötét vérsugarakat lövellt. .Bíbor izzása felsütött Napország arany bástyájáig, és szívem perzselte a szellemeket.

- Ott, ott a föld! – sóhajtották. Minden csillagnál erősebb fény: az emberek vágya tüzel róla.

- Mintha hívást, hívó segélykiáltást hallanék – szólt az egyik. Felveri békémet.

- Mintha horgon akadt volna a lelkem – szólt a másik. – Lehúz, lehúz az emberek vágya.

- Milyen rettentően szenvednek az emberek – sóhajtott valamennyi.

Akkor újra az Örök Forrás köré gyűltek és fölébe hajoltak.

- Örök tűz, felelj nekünk. Idáig felfáj hozzánk az emberek szenvedése és boldog berkeinket felveri. Erős vágyunknak horga felakadt lelkünkben. MI lesz velünk?

- És a tűzből szólt a felelet: - Fel fognak ide jönni az emberek vágyai és levisznek magukhoz, hogy megszülessetek a földön. Felnyúlnak értetek a vágyak és leszednek, mint gyümölcsöt a magos fáról, hogy valósággá szülessetek az emberek közé.

És reménykedve szólt a kérdés:

- Öröme lesz-e az embernek a mi születésünk?

És a tűzből szólt a felelet: - Kínszenvedés lesz az embernek a ti születéstek.

És elbúsulva szólt a kérdés:- Örök életet hagyunk kitt, ha megszületünk odalent. Meddig fogunk élni a földön?

És a tűzből szólt a felelet: - Amilyen erős a jóságotok, annyi szenvedést bírtok. Amennyi szenvedést bírtok, addig éltek. Menjetek és várjatok.

Akkor a világosság szellemei újra elindultak és elmentek a fénymezőknek arany mezsgyéire és kiálltak Napország arany bástyáira és vártak…

És íme, megjelent előttük egy szép, ifjú asszonyi alak.

- Ki vagy?  - kérdezték tőle.

- Én egy szerelmes asszony vágya vagyok. Oh, jertek le velem és világosítsátok meg a sötét életet.

- Mivé fogok születni, ha a te vágyadból születek meg? – kérdezte az egyik szellem.

- Gyermekemmé fogsz születni. Emberré fogsz születni.

- És mekkora szenvedés lesz születésem ára?

- Csak egy éjszakán át vajúdik az asszony és szenved nagy testi kínt. De aztán világossága leszel az anyának, gyönyörűsége és öröme embertársaidnak.

- És meddig élek? – kérdezte még a szellem.

- Ameddig emberek élnek.

Akkor az első szellem leszállt a földre, a szerelmes asszony vágya lehozta. És megszületett az asszony gyermekének. Csak egy éjszakai kínszenvedés volt az ára. Azután a világossága és öröme lett az anyának és öröme később családjának, barátainak, ám rövid emberélete végére érvén meghalt és elmúlott nyomtalanul. Mert az ő jósága gyenge volt és nem bírta a szenvedést.

De a világosság szellemei ott álltak a fénymezők arany mezsgyéjén és Napország arany bástyáin. És vártak.

És íme, megjelent előttük egy ifjú, szép férfialak.

- Ki vagy? – kérdezték tőle.

- Én egy művésznek vágya vagyok. Oh, jertek le velem és világosítsátok meg a sötét életet.

- Mivé fogok születni, ha a te vágyadból születek meg? – kérdezte a második szellem.

- Az én művemmé, alkotásommá fogsz születni. Szoborrá fogsz születni.

- És mekkora szenvedés lesz születésem ára?

- Sok évig kínlódik vergődve a művész, míg megteremt. Szenvedni fog még a kő is, mert véső vágja majd, és kalapács veri. Kínnal fog kihasadni a sziklából és kínnal a művész lelkéből, aki miattad idegen lesz az emberek között. De ha megszülettél, sok ezer embernek leszel boldogító világossága.

- És meddig élek? – kérdezte meg a szellem.

- Ezer és ezer évig. Ameddig márványuk nem porlik el.

Akkor e második szellem leszállt a földre a művész vágyával, hogy szoborrá szülessen. Sok évi küzdelmes vergődés volt az ára. Szenvedett a kő is, mert véső vágta, és kalapács verte, és kínnal szakadt ki a sziklából, mint ahogy kínnal szakadt ki a művész lelkéből, aki miatta idegen lett az emberek között. De azután sok ezer embernek volt boldogító világossága ezer és ezer évig. Mert az ő jósága erősebb volt és jobban bírta a szenvedést.

De a világosság szellemei ott álltak a fénymezők arany mezsgyéin és Napország arany bástyáin. És vártak.

És íme, megjelent előttük egy halovány, vézna, beesett szomorú alak.

- Te kinek vágya vagy? – kérdezték.

- Én nem egy embernek vágya vagyok. Én minden elnyomott, megkínzott szegénynek vagyok a vágya. Oh, jertek le velem és világítsátok meg sötét életüket.

- Mivé fogok születni – kérdezte a harmadik szellem -, ha belőled születek meg?

- Tetté fogsz születni. Harccá fogsz születni.

- Mekkora szenvedés lesz ára az én születésemnek?

- Kimondhatatlan szenvedés lesz az ára. Városok romlása, országok pusztulása, emberek halála. Üldöztetés, megaláztatás, bűn, átok és vér. Vad erőfeszítés, vadabb kétségbeesés. Emberöltőkön keresztül. Óh, emberöltőkön keresztül! De végül mégis meg fogsz születni és akkor megváltása leszel az egész emberiségnek.

- És meddig élek?

- Minden múlásodban új szellemmé születsz, ameddig ember él a földön.

Akkor a harmadik szellem leszállt a földre az elnyomott szegények vágyával. És megszületett tetté, megszületett harccá. Kimondhatatlan szenvedés volt az ára. Városok romlása, országok puszt7ulása, emberek halála. Üldöztetés, megaláztatás, bűn, átok, vér. Vad erőfeszítés, vadabb kétségbeesés. Emberöltőkön keresztül! Emberöltőkön keresztül!

De végül mégis megszületett. Vágyból harc és harcból megváltó szabadság és a szabadságból új vágyak virágzása. És minden, minden múlásból új szellem született. Ameddig ember élt a földön.

De a világosság szellemei ott álltak a fénymezők arany mezsgyéin és Napország arany bástyáin.

És vártak.

Forrás: Keleti Ujság IV. évf. 60. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. márc. 27. vasárnap