Karácsony Benő (1888-1944): Elszivják a szivaromat

Azon az uton vagyok, hogy az életet szépnek találjam. Az ebédlőben bágyadt füstölthússzag üti fel a sátorfáját, ami a vacsorai paszulyból keletkezett. Nagyon szeretem a vastagételt, a feleségem délről direkt félretett nekem egy kis ecetes paszulyt, kisütött hozzá egy darab kolbászt, befűttetett a hálóban, megvetette az ágyamat, tudja, hogy ilyen lucskos, strapás decemberi napon olyan vagyok, mint egy buta itatóspapir, felszívom mindazt a fanyar, fekete pacnit, amit az élet rosszul szuperáló töltőtolla elpotyogtat és különösen ilyen hóleves, csapadékos napon szinte borússá iszom magam az idő ködös lucskával, miért is egy családiasan megrendezett műsorral kell a bennemi dolgokat ellensúlyozni. Ezt a célt szolgálta a vacsorára kitűzött ecetes paszuly, sőt mondhatnám az a célzatosan beleapritott füstölthús is, amely az otthon kibékitő aromáját volt hivatva megalapitani. Pláné, hogy jeleztem egy szivar jelenlétét is, amit az a Jócsák Döme nevü tett zsebembe, ez aztán megadta az alapgondolatát az est műsorának. A szivar nagy jelentőségre tett szert, eköré csoportosult centripetális erővel az élvezet minden alkateleme: hazajövök, jól megvacsorázom, egy pindurkát fáradt leszek, aztán jön a lefekvés, megragadom a szivart, belenyomok csücsörödő végébe, a szivar utána enged, egy kellemeset nyekkenik. Aztán még egyet nyomok rajta, mert ez a nyekkenés, amit kiad magából, egy szerfelett értékes inponderábilia, azt mondhatnám szerves tartozéka a szivar által előidézett gyönyörök láncolatának. Mikor minden oldalról megfelelő nyomásban részesült és felszinre hozta az összes benne lappangó nyekkenéseket, jön a csúcs lemetélése a zsebkés kisebbik pengéjével és utána a rágyujtás. Odaadó intenziv szivások lesznek. A kolbász következtében a gyomromban némi zsírtöbbletek jelentkeznek és a jószagú, kövér szivar lebocsátja a gyomromban és a zsírtöbbleteket egy kissé rendreutasitja. Aztán ott van a regény, amit ősszel kezdtem meg, amikor kificamodott a bokám, emlékszem, annál a szép mondatnál hagytam el, hogy Tök Péter ragyás ideologiájába reszkető vonaglások döbbentek bele, mint azúr vékonyságok szervetlen konglomerátumok agyaglényegében. Nagyon szeretem az ilyen regényeket, ezek legalább megmondják, ugy ahogy van és amellett a lelket is felüditik.

Javában mondom a feleségemnek, hogy ez a paszuly jó volt és most bevonulok a hálószobába és készitse oda azt a regényt az éjjeli szekrényemre, mert itt van az a lélektani pillanat, amikor lefekszem és meggyujtom a szivaromat, amikor hirtelen valami gyanus dolog jelentkezik és belenyomul közérzetem harmóniájába. A következő pillanatban ránknyilik az ajtó, kezek nyujtódnak felém, egy tömzsi széles, egy hisztérikus vékony és hogy jóestét, jóestét, képzeljék eljöttünk egy kicsit, nagyon untuk magunkat otthon, jóestét, kisztihand, azt a herrgottját kérem szépen, milyen jól be van itt fűtve.

Nézek a feleségemre, aztán rájuk, hagyom hogy rázzák a kezemet, a szám fukarul egy kis nyájasságra görbül, mosolygok egy rőfnyit, egy csalódottat, egy keserveset és megint nézek a feleségemre. Ő feltalálja magát, kedvesen hellyel kinálja a látogatókat, akik le is űlnek, de kijelentik, hogy csak egy icurka-picurka percre jöttek, éppen csak a szék csücskére űlnek le, mert hiszen csak éppen bekukkantottak, egy csipetnyit, a félszemükkel, koránt sincs szándékukban zavarni, ne is méltóztassuk inkommodálni magunkat, csak éppen látni akarták, hogy mint vagyunk, mert hallották, hogy az éjjel kiloptak pincénkből két nagy üveg ugorkát és egy tojós tyúkot. Óvakodni kell bizony, a mult héten is betörtek a szomszédban a bádogoshoz, a szegény asszonynak elvitték az egyetlen pár cipőjét és hogy ecetes ugorka volt az, vagy vizes?

- Vizes - mondja feleségem türelmesen, én pedig a szivar irányába nézek. A szivar ott fekszik a kis kerek asztalon egy sárga pléhtartóban, tömzsi alakja kéjesen pihen az ovális teknőben, a lábát egy kicsit kidugja és a sárga teknő szegélyére rakja. Rosszalóan nézem ezt a feltünési viszketegséget, neheztelek rá egy kicsit, hogy idegenek jelenlétében mutogatja a lábikráját, nem szeretném, ha a látogatóm észrevenné ezt a kacér magatartását. De szerencsére háttal űl a dohányasztalkának, nem vesz észre semmit, azzal van elfoglalva, hogy megmagyarázza nekem azt a dolgot ezekkel az oroszokkal. Közben leveti a kabátját és Cunci nevű feleségét is felszólitja a kabát levetésére, amit a nagy meleggel indokol, de biztosit arról, hogy azért nem maradnak sokáig, ne is tartóztassuk őket, csak éppen üldögélnek még egy micurkát és máris mennek.

Aztán tovább fejtegeti az oroszokat, már egy félórája beszél, állit és tagad, összegez és analizál, nagyon beható kezd lenni, nem értek egy szót se, percenkint tizenöt kilóméteres sebességgel kezd száguldani, én utána iramodok, szaladok a mondatai után, de nem tudom utólérni őket, cikk-cakkosan futkároznak előttem, köhintek nekik, értsük hát meg egymást uraim, de nem használ semmit. A fülem zúg, nem értek már semmit, csak petyhüdten bólongatok a fejemmel.

- Mert, kérem igen szépen - mondja a látogatóm előrehajolva és a tenyerével lapitgatni kezdi a térdemet - még sohase kalagráltam össze bolondságokat. Az emberek tücsköt, bogarat összebeszélnek és miért, ha szabad kérdeznem? Nem igaz? Hát kérem ez is igy van, ezzel a dologgal. Az emberek azt hiszik, hogy igy-ugy, nézetem szerint azonban nem itt rejlik a dolog. Én ismerem az oroszokat, meg is mondtam a mult héten a kollégámnak, hogy az emberek csak fecsegnek, azt se tudják mit. Nincsen igazam? Itt van például az a... hogy is hivják csak?

Elhallgat, kérdően rám néz, felrezzenek, látom, hogy erősen gyürögeti az asztalteritőt és azt mondom:

- Rojt. Rojtocska. Bojtocska.

- Azt a Krimet gondolom kérem alássan. Véleményem szerint itt van a kutya eltemetve. Mert, kérem igen szépen - magyarázza felhevülten - az nem ugy van. Az emberek össze-vissza fecsegnek, hogy igy-amugy, de nézetem szerint a fő az, hogy az embernek egyéni véleménye legyen, mert ez dominálja az egészet. Mert vegyük azt például, hogy én kulturember vagyok. Na már most, kérem alásan, mi következik ebből? Vagy, teszem azt például, most odaállitanak, hogy csináljam ezt vagy amazt. Ugyebár? Na már most kérem, hogy állunk az oroszokkal? Ugyanez az az eset: ha nincs ló szamár is jó.

Az embernek legyen egyéni véleménye. Mert kérem alássan, vegyük például a franciákat...

Amig ő előveszi a franciákat, én az órára nézek. Már tiz óra. Dühösen helyezem vissza a tekintetemet az arcára, mereven nézem a száját, zsiros ajakait, melyek plety, plety, ontják, gyömöszölik, böffenő zajjal spriccelik kifelé a szavak fagyus, pépes vagdalékát és azon gondolkodom, hogy ha operatőr volnék, egyszer tévedésből bevarrnám ezt a duzzadt repedést, ezt a közveszélyes folytonossági-hiányt, amely elrontja az estémet, gyönge idegrendszeremet szétbombázza tiztonnás marhaságaival és amellett egy büntetőtörvénykönyvbe ütköző tolvaj, aki eljön hozzád és ellopja azt a keservesen összespórolt kis nyugalmat is, amit ugy tartogattam estére. Hát ezért szaladgáltam én egész nap nyakig sárban, mint egy szuszogó masina, hogy ezeket a perceket is ellopják tőlem? Aztán az a szivardolog is, nem tudok rágyujtani a szivaromra. A kolbász befeküdt a gyomromba és kéri tőlem a szivart, egyre molesztál, hogy mi lesz a szivarral, amit megigértem neki. Mihalka ur pedig egyre beszél, már a hetedik határban van, kérdez, felel, hadonászik a kezével, sejtelmem sincs róla mit akar.

- Tegnap kérem szépen - mondja egy hirtelen fordulattal - olvasom, hogy a tejet meg akarják maximálni. Na már most kérem, tessék csak idefigyelni - megrántja a kabátomat - mi következik ebből? Jön kérem a rendelet, kiragasztják, az ember azt hiszi, hogy igy, ugy, egyszóval megoszlanak e téren a vélemények. S a gyakorlatban, hogy is állunk már most? Sehogy kérem igen szépen. A napokban is mondja a feleségem, hogy egy rideg libáért 90 koronát kértek. Mi ez kérem alázattal? Valljuk be kérem, egy igen káros politika. Mert ugyebár a dögnek kukorica is kell. Már most, ha van jó dolog, szaladhatsz kukoricáért. Beszólok ide, hja kérem a paraszt nem hoz, beszólok oda, lenyuzzák a bőrömet. Hát mi vagyok én kérdem igen szépen, hogy hagyjam lenyuzni a bőrömet?

Szuszog egyet, zsebkendőjével megtörli a homlokát - visszateszi a zsebkendőjét, kotorász a zsebében:

- A bőrömet nem hagyom lenyuzni, abból ugyan nem esznek az ipsék. Puf - mondja aztán hirtelen - nem hoztam el a szivartárcámat.

A feleségem, aki velem párhuzamosan szenvedő alanya a Mihalkáné csicsergő krescsendóinak, felfigyel. Borus vonás ül az arcán, rosz sejtelmei vannak, félti a lelki egyensulyomat a szivarügy kedvezőtlen megoldásától. A váratlan fordulattól én se vagyok elragadtatva, de a veszély hidegvérüvé tesz, belenyulok a mellényem felső zsebébe, kapirgálok benne és kiemelek belőle egy cigarettát. A cigaretta egy kicsit görbe, csak hálni jár belé a dohány. Azt hiszem gerincsorvadása van. Leteszem az asztalra, a tenyeremmel megmángorlom egy kicsit, hogy kijőjjön belőle a görbeség. A gyürödések egy kicsit elsimulnak rajta, a gyógyulás utján van, kezd talpra állani, nyujtom is már a vendég felé némi szabadkozó szerénységgel, hogy talán parancsolna rágyujtani... ideiglenesen.

- Csak szivart szivok - jelenti ki keresetlen egyszerüséggel.

- Csak? - kérdezem nyájasan és kezdem az esetet rosszabb szinben látni. - Olyan kerek hosszut, olyan szivart?

- Szivart.

- Kár - mondja a feleségem vakmerően - ha tudtuk volna...

Mihalka ur csücsöriti a száját. Dohányozhatnékja van. Feszeng a széken, forgolódik, a fejével háromnegyed körforgást csinál, szétnéz. Ha még egy negyedet csinál, a szivar beleesik a horizontjába. Elővigyázati rendszabályokat kell életbeléptetni. A szivart el kell tüntetni. Két okból is: először, hogy meg ne lássa, másodszor azért, hogy el ne szivja. Vendégszerető ember vagyok, de ezuttal sulyt helyezek arra, hogy a szivart én szivjam el. Van igy az ember néha. Ha felállok és odamegyek, észreveszi. Mihalka ur azzal a hosszu gombolyaggal, ami kirotyog a száján össze-vissza hurkolt engem, odakötözött maga elé a székre, nem mozdulhatok. Mit csináljak?

S amig foglalkozom a megoldás módozataival, a Mihalka ur keze rátéved az asztalon heverő cigarettára, nyakon csipi, pödör egyet az üres végén és rágyujt és beszél és hömpölyög, hogy dagadna meg, gondolom magamban keservesen.

- No már most - bugyogja magából - én mint intelligens ember igy szólok magamhoz: te telekkönyvi ember vagy Albert, okos embernek tart mindenki, rágd meg alaposan a dolgot. Nem igaz? Én istálom, akármilyen dolog legyen az, előbb megrágom. Itt van, hogy csak egy példát emlitsek ez a Klemanszó kérem alázatosan. Az ujságok igy, ugy, de változtat ez a dolgon?! Tessék csak alaposan egy kicsit utána gondolni és aztán megfelelni, változtat ez valamit a dolgon?

...Azt fogom mondani, hogy csepeg a vizvezeték a konyhában, Annát idegesiti, nem tud tőle aludni és hogy megyek és elintézem ezt a csepegést. Aztán visszajövök, egyenesen az asztalhoz megyek és eltüntetem a szivart.

- Fiam - szól rám feleségem hirtelen - a szomszéd ur kérdi tőled, hogy változtat-e valamit a dolgon az, amiről az előbb beszéltetek.

- Abszolute semmit - felelek sietve.

Mihalka ur diadalmasan vigyorog.

- Tökéletesen igaz. Mert tetszik látni kérem igen szépen, ez most minden téren ugy van. Mit akar egy magamfajta becsületes ember manapság? Nem igaz? Töri magát, elsején felveszi a fizetését és pász (Mosás ennyi, az annyi, nincs igazam?)

- Ennyi-annyi - mondom szeliden, mintegy összefoglalván az általa elmondottakat. Megakad, rám nézve, ugylátszik nem értett meg. De az is lehet, hogy rosszul mondtam. Sietve kijavitom magam:

- Annyi-ennyi.

Vár, nézi a számat, belenyul a fülébe, megrázza benne az ujját és ismét kérdően néz rám.

- Csepeg a vizvezeték - mondom mentegetőzve.

- Csepeg? - kérdi megdöbbenve.

A feleségem, akin komor sejtelmek vettek erőt, most közbelép. Ő tudja, milyen szenzitiv ember vagyok, ismeri egyéniségem minden csinját-binját, tudja, hogy mennyit strapálom magam, mennyire szeretem a vacsorautáni pihenést, hogy tönkre-silányitja a hangulatomat egy ilyen buta látogatás. Látja, hogy aggódom a szivaromért is, hogy álmos, rosszkedvü vagyok, a gyereket se tudjuk lefektetni, vége a szépen kieszelt gusztusos müsornak, korai lefekvésnek. De mégis meg akarja menteni a helyzetet, nem akar a Mihalkáné szájára kerülni és aztán észreveszi a szivarelrejtésre irányuló burkolt tendenciát részemről, odaáll nyájasan Mihalka ur elé, hogy fedezze a felvonulásomat az operációs terepre, gyorsan, élénken magyarázni kezd Mihalka urnak, szeretetreméltó mosolyelemekkel füszerezi a beszédet, felsrófolja Mihalka urnak figyelmét, válaszokat csal ki belőle, működésbe hozza, odatartja magát céltáblának; feszült érdeklődéssel dokumentál, Mihalka ur felragyog és megint kezdi az oroszokat. Én észrevétlenül kihátrálok az ajtón, néhány perc mulva visszatérek, a helyzetet kielégitőnek találom. Mihalka ur rotyog, mint egy lábos. Mihalkáné a fiammal folytat eszmecserét, én odalopódzom a dohányasztalhoz, hogy biztonságba helyezzem a szivaromat. Lenézek a tartóba: üres. Mi ez? Nézek a Mihalka szájába: üres. Ez rémes. Hiszen az előbb itt volt, kidugta a lábát, mutogatta lábikráját? Leesett? Lehajolok a földre, szétnézek, az asztalka alá tapogatok. Nincs. Lekuporodok, négykézláb a zongora alá mászok, veriték üti ki homlokomat és gondolkodom. Hova tettem? Az előbb még ott volt a tartóban, láttam, kiáltott a vége a tartóból. Vagy rosszul láttam?

- Egy szivar - mondja ekkor Mihalkáné a kredenc mellől. Állok megmeredve a zongora alatt és hallgatózom. Csak nem az én szivaromról van szó? Vagy rosszul hallottam?

Mihalkáné pedig elveszi a kredencről azt a szivarnak mondott dolgot és leteszi az asztalra. Kidugom a fejem, előmászok a zongora alól és az asztalra nézek. Mihalka is odabandzsalit és izgatottan szuszog. Aztán feláll, meghajtja magát a szivar előtt és aranyos humorral bemutatkozik neki:

- Mihalka vagyok. Van szerencsém Upman ur.

- Valaki itthagyta - rebegi a feleségem és szomoruan néz rám. Nagy csend támad. A szivar ott sütkérezik a plüssabroszon és szőkés hasát felénk forditja.

- Upman... - mondja Mihalka és megcsiklandozza a szivar hasát - Upman János... Hun voltál te csirkefogó? Ilyenkor kell jönni, he? Igy megváratni a bácsit!? - Fölemeli, a füléhez tartja és a két ujjával megnyomja végét.

- Ropog. Ripeg-ropog. Upman János.

- Regália Média - jegyzem meg keservesen.

- Vajjon! - Megnézi a kravátliját, elégedetten bólint a fejével.

- Csakugyan. A kravátlit instálom leveszem róla, mert nagyon kimelegszik.

Hallgatunk. A szivar a kezében van, gondosan leszedi a hasáról a márkát, azt ismeretlen célzattal zsebrevágja, aztán rámosolyog a szivarra, forgatja, becézgeti, nyomkodja, magához szoritja, összebarátkozik vele, atyailag hunyorgat rá és az atyaistennek se teszi le a kezéből. Már nem birom nézni, ahogy dajkálja és legalább letenné egy kicsit a kezéből.

- Rég nem szivtam ilyent - jelenti ki elmélázva - van annak már tiz esztendeje.

Semmi kétség többé: ez az ember az én szivaromra pályázik. Megsértsem? Torkon ragadjam? Mit csináljak vele? A feleségem bánatosan és szemrehányóan néz rám.

- No azért csak - nyögöm határozatlanul.

- Köszönöm - kapaszkodik a szó farkába - nem szeretném megfosztani.

Ezen felbátorodtam egy kicsit:

- Hát hiszen rá lehet gyujtani egy kicsit. Egy kevéskét.

Mihalka hipnotizáltan nézi, a két szeme tengelye is kiakad.

- Valaki itt felejtette - vélekedik óvatosan a feleségem.

- No, akkor isten neki, rágyujtok. - És egy gyors kapással belöki a szájába, a fogával leharapja a végét, gyufát gyujt, szi egyet, nyulszájat csinál, a füstöt megöblögeti a szájába, azután körül néz és elégedetten vigyorog:

- Ez már döfi.

- Szivják a szivaromat - mondom tréfásan. Mihalka ur heherészik a tréfán, a feleségem zavarba jön. Utálom ezt a Mihalkát. És legalább ketté vágtam volna a szivart, legalább nekem is jutott volna belőle egy porció. De hogy került a kredencre? A kisasztalkára pillantok. Amit én a szivar végének néztem, az a plétartó kiugró vályuja. Nézem a Mihalka két husos pofazacskóját, ahogy pumpálja, habzsolja, sorvasztja a szivaromat, napi keserveimnek kiegyensulyozóját. És én, szegény ember még regényt akartam olvasni és korán lefeküdni. A tekintetem bubánatos bucsut integet a pályatévesztett szivarnak. Óvtam hidegtől, melegtől, gyürődéstől, náthától, nem voltam hozzá goromba, ugy bántam vele, mint a tulajdon édesapja és jön egy ilyen Mihalka nevü és azt mondja: no akkor rágyujtok. Mi cimen? Nincs erre paragrafus? És legalább passzivabb magatartást tanusitottam volna a kolbásszal szemben.

Késő van s a feleségem fáradtan, elcsigázottan áll a még mindig berregő vendégek előtt. Ki fogom dobni őket, gondolám végső elkeseredésemben. A fiam, aki a nagy zajban elemében érzi magát, ráteszi a kezét a Mihalka széles combjára és azt mondja:

- Hoppá bácsi.

Mihalka lehajlik, szuszogva az ölébe ülteti a gyereket az asztalra teszi a szivart, aztán megcsiklandozza a gyerek hasát és azt mondja: Kuckuc kis fiu. Potyó értelmetlenül nézi, nincs hozzászokva ilyen marhaságokhoz, orozva előkap valami furcsa formáju tárgyat és hirtelen benyomja a bácsi szájába:

- Pipáld meg bácsi ezt is - mondja neki komolyan.

Mihalka szippant egyet, aztán kiveszi a cső alaku tárgyat szájából. Nézi. Kétségtelen, pipa formája van, de mégis valami más, egészen más, régi elhasznált krisztircsap.

Mihalka elüvölti magát, sietve elereszti a gyereket, előveszi a zsebkendőjét és törli véle a szája belsejét. Mihalkáné megsértődik és hangosan mondja:

- Nem szabad rossz kis fiu.

Potyó önérzetes fiu, hangosan tiltakozik. A néni megismétli a sértést, mire Potyó azt mondja:

- Menj el néni.

- Hová? - érdeklődik Mihalkáné bossszusan.

- A fenébe - hangzik kurtán a felelet.

- Neveletlen gyerek - indulatoskodik Mihalkáné és sietve szedi a kabátját. - És ez a gyerek husz hónapos?

- Huszonegy.

Mihalka köpköd és méltatlankodva távozik meghitt családi tüzhelyünkből. Káromkodik:

- Azt a krisztirját annak a micsodának.

Annát más körülmények között erélyesen kioktatnám, mert ő tanitja a fiamat ilyen dolgokra. Most derülten pillantok felé. Anna visszamosolyog rám. Potyó elaludt a szőnyegen, hirtelen nyomta el az álom. Fölemelem, leteszem az ágyra. Holnap veszek neki csokoládét. A vendégekkel szemben tanusitott ellenséges magatartása jutalmául.

  

Forrás: Keleti Ujság IV. évf. 2. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. jan. 4. kedd