Fölötted, óh rég porladozó Vitéz,
Egy hív magyarnak lantja zokog… noha
Erőtlen a húr, hogy nehéz búm’
Elvigye zengedezőn tehozzád.
De aki annyit szenvede mint te -: csak
Arcomra néz is tudja, mi fáj s megért:
Ki búval éltem szint’ Somogyban
S a Balaton kövein kesergék.
Mert mostohád volt néked a hon, - holott
Imádtad és míg sárrögöt útjain
Jártál, özönnel szórtad ottan
Képzeleted fakadó virágit.
Mégis, miért, hogy fátumod annyira
Gúnyolva űzött?... Roskadoztál, de csak
Bíztál te mindig jobb jövőben
S a bajokat mosolyogva tűrted.
Nem nézte lelked – mint a felületes
Ifjú- közönnyel, ami nagy és nemes;
Ifjan, hamar vénség nem ülte
Búsridegen, fanyaran kedélyed’.
Hozzád jövök hát s a magyar ifjakat
Intem: kövessünk! hogy honi téreken
Jókedv, barátság tűrve, bízva
Küzdjenek a közügyért vitézül.
Hogy Hunniának pásztora néhanap
Ekkép köszöntsön ránk poharat: fiúk,
Méltó apáknak – semmi kétség –
Gyermekeik derekas legények!
Nyugodj, Vitézünk… nyugtalan álmaid
Halk szenderedben már ne zavarjanak -:
Virraszt az ifjúság hazádon!
Él hited, él neved itt örökké!
Forrás: Néptanítók Lapja
42. évf. 15. sz. 1909. ápr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése