Csendes, téli opálszín alkonyatkor
Kicsit jókedvűn, kicsit morogva
Kályhámban tűz ég s egy néni sápitoz:
„Mennyi fa kell most, Uram, de sok fa!”
És settenkedve a kályhát elzárja.
… Lám, többé piros verőfényt nem hint…
Az ég hamuszín puha bársonyáról
Szórja csak fényét óriás rubint.
Elzárt kályhában fölcsapnak a lángok,
Sikoltva rázzák meg a vasfalat.
Az tompán reng, s mint izzó aranyeső,
Zsarátnok hull a vasrostély alatt.
Barnára váló vérvörös testéből
Megfúló lángok tusája hangzik;
A parázs élet nélkül összeroppan
S a hamuban csendesen kialszik.
… Meg-megbarázdált testedet elnézem
S ki szenvedsz, meghalsz, titkon elzárva,
Ím, a sötétben megvallom tenéked,
Szeretlek én, rokonom vagy, kályha.
Forrás: Néptanítók Lapja
42. évf. 9. sz. 1909. márc. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése