A
vonat szelte, verte s ránk akaszkodó illatuszályokat.
A
nyitott ablak alatt lelkünk is fürdött… A vadult mozdonyok, iramló vaskocsik
zúgtak a térben, sistergő napsütés nyilazta
könnyű levegőt, a fénylő messziségben bolonduló csikók, int delfinek a
tenger verőfényében fölugrándoztak, valaki, aki most már zarándoktársam lesz,
minden országúton, megrezzen mellettem ámuló kék szemét üdvözölve megnyitja,
ideges kezével a virgonc csikók felé mutat, és mint a fontosságot, a világ
mindent mély komolyan elmondja:
-
Jófajta… Bírja a vékonya…
A
vonat rohan, a kis bakterházak öltözködő kertek, fák zöldje alatt frissülő
tanyák, integetve visszamaradnak, egymásba suhanó jázminligeteiket fölmutatták
és búgó, szilaj táltosunkat az illattal megdobálják… Jázminszagosság fölrebbent
szökőkútja buzog az ablakpárkányon, míg lehel, ontja magát összehajolt
körülöttünk… a baráti fülkét megfújja fehér áramával és ifjúság, üdeség, sugdosó
álom permetezik futó, jól megszabott kicsiny szobánkban...
A
szívünk, a lelkünk, a szemünk bámulja a harsonát, mely odakünn a sugárzó
világosságban betölt teret, eget, mindent, virágzó gyümölcsfák bevillannak
hozzánk, a mandula sziromsűrűje rózsaszínnel megszórja a pillantásunkat, a
sápadt cseresznyefák halkan hullatják pelyheiket, gesztenyefák gránátvörös
miriádbarkái fölremegnek és magasba szédült, rezgő lugasok kergetik, érik el
egymást… Ormoló fák aranyesője, alázatos bokrok virágos elborulása, más ágak
késői csurgó rügyezése, sarjadzó levelecskék hű guirlandja csupasz törzsek
körül, madárrejtő lombok, színeskedő gyümölcsfáknak szitakötős új és új futama…
És
a vaskocsi zörren, szökken velünk tovább…
Én
Asszonyom újra megrezzen, a keze, ujja hirtelen, mintha a napsugár után nyúlna,
és az előttünk föltáncoló alig virágzó körtefákra mutat s tudóskodó a szava:
-
A múlt évben sok gyümölcs volt rajta… most pihen…
Mokány
fiatal teste, mint künn az ifjuló fáké, érintő arca meleg színű, int a
cseresznye virága, valami serkenő, mély testvériség van közte és a künn zajló
ébredés közt, a szellő, mely a nemző hímporral átfuvall a fákon, meglibbenti őt
is és az Asszony fáradón, a csöndből fölbukkanó szavakkal, pergeti magáról
leváló érzésszirmait:
-
Olyan félnótás most minden…
-
Kelekótya a gyönge bimbó, s kibújt búza…
-
Pedig még csak most jön Orbán…
Igen…
a tanítást, intelmet nászba került életek meg nem vigyázzák és a jázmin
szagosságára rácsavarodik az ákác íze, karcsú fák sárgás erdeje hintázik vonuló
ablakunk előtt, koronájuk már roskad a fürtök kuszálódó labirintusaitól és az
illat úgy kóvályog fölöttük, mint húsvéti Jézusok fölött e tömjén, minden
ákácvirág szája hasad a lét borzongásától és édesség, mámor, gusztus párázik
róluk… iramlunk az illatvölgyben, kevély hordozónk vesszügyét nekibuzdítja a
vemhes légnek, jázmin, akácerdők megtépve, lihegő karnevállal lebegnek,
kerengnek a napözön alatt, minden előbb érik… olajfák zsenge ezüstje már
kívánkozva szemetel, porzójából hullok a bujálkodó kövérség, a maganembíró
bódulás… lejtő ablakunkon megáll a rét, villámló pillanattal ránk emeli a
kisarjadt nyüzsgést, a cicfarkú fű, a százszorszép, a harangvirág, a kakukkfű
orgiázó szőnyegét s rajta aranytehenek legelnek… Pihenő, pihegő táram
megszólal:
-
Sárga vajat kapunk odahaza…
-
Ilyenkor sárga… a sok mezei virágtól…
Künn
forognak a tündöklés síkjai, itt benn az Asszony rálüktet az izengető ábrákra,
olajfa illat, kakukkfűszagosság legyezkedik az ákác, a vadvirág áramával és az
Asszony szavakat ejt, amiktől a föld, a fa íze indul ajkaimon, a mező, ránk
szabaduló verőfény veri a szememet és zavarodó áhítatom már nem tudja, mi van
álmodó körülöttünk…
Szörnyű,
rengő vasmotollánk, int az eke fölágaskodik és a foganó két maggal, összeállott
velünk, beleszánt a tavaszi végtelenbe.
Forrás: Keleti Ujság IV.
évf. 60. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. márc. 27. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése