Nénik, kisasszonyok sétálnak
Dohányszín, nagy kockás selyembe,
Koraszülött nagy krinolin van
Egy dámán – itt jön éppen szembe.
„Mely iszonyat”, súgják s (már ők is)
Régi jó időkről beszélnek:
Ha még a ruhát törvény szabná,
Ilyen csúfságot nem érnének.
Ki csak tele gyomorral éltet,
Nem jó, nem hű fiad tenéked,
Igaz fiad, hazám,
Koldus kenyéren is
Dicsér. S ódáiban
Sirat, vigasztal is.
Volt egy dicső fiad teneked,
Aki téged híven megértett,
S kolduskenyéren is
Dicsért, magasztala,
Rólad csendült meg a
Legeslegszebb dala.
Hogy százados küzdelmeidben
Megzsibbadt az erő eredben,
Pihensz. Pihenteted
A fáradalmakat,
De azután megint
Új, szebb napod virrad.
Én is szegény vagyok, odaadnám
Jobbért e módot – mit tagadnám.
De bármit ád e hon,
Én most meg nem vetem,
S a fitymálás, a gúny
Nem kenyerem nekem.
A játékszínről szót meg egy ifjúhoz:
„És kegyed mit szól Szentpéteri úrhoz?”
- „Ah, mely csintalan – illőn válaszolnak –
Kellemdús, bohó, - vajjon játszik holnap?”
Zsong, zúg az utca, s egy más utcasorbul
Szótlan magába’ valaki befordul.
S a pesti utcán elalszik a zaj,
Csendes mosolyban meghal a kacaj;
A lyánykák batisztruhái alatt
Édes borzongás lopva átszalad,
Felzsong szívükről csengve-bongva
Mámoros érzés – verssorokba
S szerelmes áhítattal súgja
Maga elé a pesti utca:
„Der Petőfi kommt!”
Forrás: Néptanítók Lapja
42. évf. 15. sz. 1909. ápr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése