legifj. Szász Károly (1865-1950): Versek

Valami csodálatos zűrzavar uralkodik a legújabb magyar költészetben. A legújabb nemzedék letért arról az útról, melyet Arany, Petőfi, Tompa jelöltek ki halhatatlan műveikkel. A nem-gondolkozó, csak újságra vágyó nagyközönséget a maguk híveivé akarják tenni. Modernek, haladók ők. Pedig ha figyelmesen olvassuk alkotásaikat, egyáltalában nem kárpótolnak bennünket azokért a régi tárgyakért, melyeket ők a költészetből ki akarnak közösíteni. Valami újat mégis teremtettek.  Végtelen rajongással hirdetik az új gondolatok hajnalát. De hogy mi az az új, amire vágyakoznak, költeményeikből nem tűnik ki. Különben ők már túl vannak azon, hogy értelmesen egybefűzött mondatokkal keltsenek föl bennünk érzéseket avagy gondolatokat; náluk a sokszor teljesen értelem nélkül egymás mellé rakott szavak csupán arra valók, hogy velük fessenek, hogy idegeinkre hassanak. Ha természetesnek hirdetett, de voltaképpen nagyon is mesterséges versszakaikat, ismétléseiket, értelmetlen frázisaikat olvasom, az a megnyugtató gondolatom támad, hogy költészetük nyomtalanul fog eltűnni, mert ezeknek a verseknek csak idegbeteg olvasóközönségre lehet hatásuk. A szavak arra valók, amire a színek. Tagadhatatlan, hogy úgy a szavaknak, mint a színeknek külön-külön is van valami tartalmuk, valami hangulatuk, de ha keletkezhetik is értelmetlen összerakásukból bizonyos hangulat, maradandó hatásuk csak úgy lehet, ha az író vagy festő nem téveszt szem elől néhány olyan ősi kifejezésformát, melyre az emberiségnek szüksége van, hogy érzései vagy gondolatai föltámadhassanak.

Mindezt legifj. Szász Károly verseivel kapcsolatban jól esett elmondanunk. Nem azért, mintha Szász Károly közéjük tartozna, hanem hogy érthetővé tegyük, miért gyönyörködtünk annyira a modern és ultramodern költemények olvasása után az ő verseiben. Nagy költőink tehetséges tanítványára ismertünk Szász Károlyban. Verseinek felköltő ereje nagy. Talán ez a legnagyobb dicséret, amit költőre mondhatunk. És ebben van a hatás igazi titka is. Érezzük, hogy Szász Károly érzései a miéink is; költeményei meglebbentik a múltunkra borult fátyolt; feltünedeznek előttünk gyermekkori emlékeink, látjuk első szerelmünket, rég elfelejtett képek támadnak új életre, hogy jóleső fájdalommal töltsék el szívünket. Megjelenik képzeletünkben a csöndes falu, a virágoskert, hogy szemrehányást tegyenek, vagy visszacsalogassák a város falai közé temetkezett hűtlen gyermeküket.

Az egész kötetből egy harmonikus, nyugodt lélek sugárzik ki. Szomorúságot ébreszt, de ez a szomorúság nem fáj. Szinte kívánjuk e versek folytatását, s mikor elvégződnek, fölsóhajtunk, hogy bár folytatta volna még a költő, bár föltámasztotta volna a lelkünk mélyén még ott lappangó emlékeket és vágyakat is.

Szász Károly költeményeinek nyelve egyszerű; néhol a legtökéletesebb népdalt közelíti meg. Szeretnénk költeményei közül néhányat bemutatni, de terünk nem engedi. Mutatóba mégis közlünk valamit. „Olga” című kis versével fölébreszti bennünk a mulandóságnak gondolatát és első szerelmünket.

Nem szenvedély fűzött szívéhez,

Csak múló ábránd, semmi más,

Nem volt egyéb egész szerelmem,

Mint egy rövid szívdobbanás.

S ez érzés olyan gyorsan eltűnt,

Mint tavaszi nap mosolya,

S nincs róla már egyéb emlékem:

Csak egy elszáradt ibolya…

A szerelmes férfiléleknek mily tökéletes kifejezője az „Ágnes zokog” című költemény. Igazán méltó arra, hogy olvasóinknak bemutassuk.

Szép ajkán elhalt a beszéd,

Vállamra hajtá kis fejét,

S szíve hevesen dobogott –

Úgy zokogott.

Karommal átölelém,

Szép ajkát csókkal illetém,

Szívem kín és gyönyör alatt

Majd megszakadt.

Hogy szenved, kín volt látnom azt

S éreznem a szótlan panaszt:

Hogy mert szép ajkán nincs mosoly,

Egem okol.

De, hogy egy ilyen drága szent

Értem s miattam könnyet ejt,

Mégis – bocsássa meg az ég –

Boldog valék!

A szerelem, a szülei szeretet, a gyermekek sorsán aló aggodalom, régi emlékek kiapadhatatlan forrásai Szász Károly költészetének. Hogy kötetét változatosabbá tegye, néhány románc-szerű költeményt és Heine-fordítást is kiadott benne. Most, mikor még egyszer fölkeltjük magunkban azt a hangulatot, amely kötetének olvasgatása közben támadt, azt gondoljuk, hogy költeményeinek hangulata a Tompa lírai műveinek hangulatát ébreszti föl bennünk. A legmodernebb költők verseinek áradatában talán eltűnik ez az ízlésesen kiállított könyvecske, de olvasói között sokan lesznek, kik azt fogják mondani, hogy legifj. Szász Károly nem tévedt el a költészet mai zűrzavaros világában.

(-s.)

(Megjelent Hornyánszky Viktor könyvnyomdájában. Ára 3 korona.)

Forrás: Néptanítók Lapja 42. évf. 2. sz. 1909. jan. 14.