Emberhullámos, tágas téröbölbe
Utcák torkolltak, folyókint ömölve.
Falak mellett, hullámtorlat gyanánt.
A szín s a zaj tajtékot zugva hányt.
Nappalló lámpák szórta tünde körbe’
Suhant az asszonynépség tündökölve.
Mint gyöngyperem a hullámszéleken:
Fehér pompájuk ugy villant nekem.
Hol márványbüszkén tornyult íves arkád:
Cicomás népség összefutva tarkállt,
És elnyelődött – csillogó sorokba’ –
Tátott kapun, mint szinarany torokba.
S míg átvergődtem festett bolt alatt
Egy-két kis szó a fülemig szaladt.
„Nézz rám, ha jól van legalább fejem?
Ugyis ruhám a tavalyi selyem…
Más szó fogott meg másik pillanatra:
"Piha e parföm… drága volt, s mi gyatra…”
E szót is más ütötte ki legott:
„Jaj annak most, ki eddig jól szokott,
Tizannyi pénzért tizedannyi…” S aztán
kint voltam a boltiv alól az utcán.
Az utcasark új hullámokba forrt:
Hadonázó és sugdosó csoport.
„Nyakunk nyulik, leszakad két kezünk,
És hust naponta egyszer ha eszünk…”
És gyorsan, egy panasz a másra lázadt:
„Az ital drága s tüze nincs… gyalázat…”
És még egy morzsa szó felém gurult:
„Üt még az óra, s a sok cifra űrt…”
Rendőr. A hullám sebten oszlott szerte,
S új hullámát az ár im partba verte:
Kis park, sovány fák. Sötétség, siket.
Közbül a templom: lakatlan sziget.
S hol zugolódást leltem minden lépten:
A tengerből a partra ájtva léptem.
Iramlatos, komor falak mögött
Az orgona, int álom zümmögött…
Alig birtam benyomni a vasajtót,
Lábam nyomán a csend halkan sóhajtott.
Sehol egy lélek… földereng most, lám
Egy öregasszony, meg egy kicsi lány.
Mi torz öreg! Ruhája rájavetve,
Látszik: gyerekkéz volt, mi öltöztette:
A gombolás hibás, szoknyája foly,
Ujjasán ablakot reszelt a moly.
Beléfogózva vézna kis poronty:
Könyöke kibujt, keszkenője rongy…
Lapos mell, fonnyadt arc, elhült ajak –
Felémfordulnak… á, anyóka vak!
De ajtó nyíl, s egy rokkant is betoppan,
A kőpadlón mankója kongva koppan,
Sapkáját leveszi s esetlenül
- Nehéz a csonka test – rogyván leül.
S h ová napernyőt rak az uri dáma:
Kopott mankója dől pihenni máma,
S míg arcára árnyalja két kezét
Hallom imája mormoló neszét.
… Elnézem az imázó ajkakat,
Oh, hát ezekről mely panasz fakad!
mely szörnyű ostrom ostromolja Istent:
Hogy siralom, hogy jaj az élet itt lent!
… Most harsan az ámolygó orgona –
És megszakad három szegény ima.
Torkát, szivét nyitja három szegény,
Nap gyul ki szemük könyborus egén;
És énekelnek ők, három szegények,
S oly furcsa diadal az ősi ének:
„- Az Úr énnékem őrző pásztorom
S én semmiben meg nem fogyatkozom…”
Döbbent fejem padnak szegül le lassan,
Hogy szégyenemet láttatlan sirassam…
Forrás: Keleti Ujság
III. évf. 283. szám Cluj, (Kolozsvár), 1920. dec. 25. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése