Erzsike,
meneküljön, meneküljön, amíg lehet. A mélyben állok, borzadásos fekete kiálló
szirtként a vad mocsár felett és a Rémmel van eljegyezve, aki mentő szirtnek
vélt és rám vetette hajója kötelét. A mélyből jöttem, a sorsom szálai a mélybe
csavarodnak és jaj annak, aki a sorsa szálait az enyéimmel bogozta össze.
Erzsike, meneküljön…
**
Egész
életemben a rám rohanó múlt nyugtalanításaiban így fogom látni az elsőt: a
halódás tavaszán, az őszben, a csodálatos Szenvedés sugárkoronájával a fején.
Körös-körül percenként hamvad az élet. Fenn ül a hegyi úton, két világos szeme
kitágul és eggyéolvad a lebegő őszi reggel. Együtt néznek le a városra, amelyet
a nyár és a szerelem parázsával véltek örök életre gyújtani, s amely most
borongó megadással hajtja le a fejét. Csak halk sóhajjal libben a lelke a
végtelen felé és összevegyül az őszi temetés hangtalan jajdulásaival.
Sokat
temet el együtt az ősszel, addig meg nem h alhat, míg mindent el nem temetett.
Azután majd leborul a sírra és a tél mindent betemet.
Az,
aki a kezébe adta a felmagasztosulás gyémánthegedűjét és azután eltépte a
hangszer húrjait,
az,
aki felnyitotta elmámorosodó szeme előtt az élet vaskapuját és megint becsapta,
az,
aki virágszőnyeget varázsolt, ó jaj, szárnyaszegett léptei elé és azután
szakadékot roncsolt az útból,
aki
a mélyből való, a mélyből jött,
az
visszatért a mélybe.
*
Ma
már negyedszer borotválkozom. Lassan minden figyelmemet feszült pillantásokba
kényszerítve. Utána dohányzás következik, a tüdő kimerüléséig. Azután aludnom kell.
Ha felébredek, harcos dalokat fogok énekelni, amíg a fülem már nem fogja a
hangot. Ha ez is megvolt, újból borotválkozás következik. Gondolni – nem,
semmit. Így kell tennem, hogy meg ne bolonduljak, ezt a műsort be kell
tartanom. Van benne gyakorlatom, tudom, hogy ezt így kell.
Hatodszor
vagyok már börtönben.
Azért
néha mégis elfog a gondolkozás. Erre a gyors séta az egyedüli orvosság. Négy
lépés oda és vissza, sebesen, majdnem futkározva. Aki látja, azt mondja rá: a
ketrecbe zárt hiéna. De igazságtalan velem szemben. Kicsi a zárkám, a Mindenség
és a Téboly be-betolakszik az ablak rácsai között és keresnem kell előlük az
utat. Itt egyszerre jóbarát és szövetséges lett ez a kettő. A Mindenség kifelé
taszítgatja a börtönöm falait, emelgeti a mennyezetet és óriásivá tágítja a
keskeny ablakot. A Téboly rám szorítja a mennyezetet, összetolja a falakat és
elcsalja a napot az ablakom mellől. az egyiknek csöndes, nyugodt leheletét nem
érezhetem a másik riogató, csontot és velőt dermesztő röhejének a hallása nélkül.
Futkosnom kell tehát, a lépteim zaja elnyomja a kacagást, és a saját lihegésem
elűzi a Mindenség leheletét.
Csattog
a retesz: az öröm acsarkodva nyitja ki az ajtót, és egy nagy papírosgöngyöleget
gurít a lábam elé. Felcsattanó első dühömben belerúgok. Csörren. Az őr rám
tolja a reteszt és beles a kis ablakon.
Ezt
a csomagot most nézni fogom és találgatom kívülről befelé, mert ezzel is múlik
az idő. Talán négy-öt óra hosszat is elnézem. Ezzel éket verek az Idő és a
Végtelen közé, ellopok magamtól csigaléptű perceket, pedig nem fogom őket
magamnak visszaadhatni. De ez jó, ez a legjobb, amit a börtönben a magam életén
javíthatok.
Másfél
napig néztem, azután kigöngyöltem. Tányér, tompa villa, hideg húsok, szalonna,
sonka, dohány, gyufa, só, paprika, mustár. Még mustár is. És egy kis névjegy:
Evgenia Vasziljevna.
Óh,
hát ide is eljöttél, áldott, áldott fehér asszonykéz! Aki orvosi szigorúsággal
és viszonozhatatlan asszonyi gyöngédséggel pihentél a vad és dacos láztól
parázsló homlokomon. Aki súlyos betegnek hazudtál engem, hogy ott tarthass a
kórházadban. Aki belső könnyekkel és igazi, orosz, belül kiélődő hősiességgel
hallgattál, amikor elmondtam, hogy készülök a Tettre.
Annak
a búcsúnak a fehér köde egy-egy pillanatra mindig lefojtja az ágaskodó durvaságom
mindent összeégető tüzét. Mikor látta, hogy itt az ő ereje kevés, hogy
megállítani nem tud, lebírhatatlan fájdalommal fordult el tőlem az ablak felé,
azután visszafordult és mosolygott. Megfogtam a kezét, lehajoltam és
megcsókoltam. Összerezzent, a mosolygása szilánkokra törött és kiült a szemébe
a halálos sebű lélek. De én elrohantam… le a mélybe.
Ó,
jóvá sohase tehető vétke az emberi gonoszságnak, hogy ezt a percet is, ezt a
foszladozó emléket is a börtön fojtogatásától való menekvés időt vonszoló szekerébe
kell befognom. Nyerészkedem ezen az emléken, forgatom ide-oda, egészen a
közelébe megyek, hogy a csodás finomságú csipkézete között meg-megsötétlik az
élet vére s megcsap a testiség pállott gőzölgése. A fogaim közé veszem,
szaggatom falakat döngető rab dühömben – és nem bírom elszaggatni…
Egyéb
is történt. Két hónap múlva kinyílt az ajtó, de nem úgy, mint máskor,
étel-ital-csúfolódásra. Egészen tágra nyílt és a börtönőr kívül maradt, egy úr
belépett és egykedvűen mondta:
-
Elmehet. Jelentkezzék a hatóságánál. Köszönje meg – különben – legyintett – ne
köszönjön semmit.
Gyanakodva
néztem. Nem értettem. Az ember kiment, az ajtó nyitva maradt. Az ereim majd
megpattantak, ahogy erővel lefojtottam a végtelen örömű sejtést, nehogy olyant
kellene csalódnom, amit nem bírok ki. Egy óra hosszat ülhettem így, amikor
bejött a börtönőr.
-
Nohát, mi lesz? – ordított rám durván, amikor látta, hogy még ott vagyok. Nem
elégelted meg? Takarodj!
Ez
a hang magamhoz térített: itt parancsolták, hogy legyek szabad és én
engedelmeskedem. Kimentem az utcára és újra a világé voltam.
Az
édes, az áldott! Nem akart tudni semmiről semmit. Csak egyet akart: hogy ott
maradjak nála. és amikor végre is el kellett mennem, hazudtunk egymásnak, ahogy
a börtönben hazudta magamnak: hogy vissza fogok jönni, hogy ez rövid ideig
tart.
Egy
levelet kaptam tőle, a második mástól jött: az ellenséggel való összejátszás és
hazaárulás miatt börtönbe került. Elfogták a levelemet és ez vádnak is,
bizonyítéknak is elég volt. Ugyanabba a zárkába került, amelyikben én voltam. A
fogházigazgató vigyorgott és saját maga vitte le, saját kezével zárta le.
Ez
a vigyorgás, amelyet én nem láttam, örök időre üldözni fog. A fékezhetetlen
förtelem, a mélység mocsara, a sorsom szakadékos vigasztalansága, az emberi
gonoszság vonaglik benne. Ezt a vigyorgást nem láttam és mindig látni fogom. Ez
a mélységnek szólt, amelyben járok.
*
Maga-felejtkezett
pajkos kis ördög, aranyszegélyes kedvű Iluska, ő volt a harmadik. Mohón
kaszaboltuk a magunk virágos rétjének tengernyi virágait. Kacagtunk
semmiségeken, int két oktondi gyerek. És apró kis léptekkel, ruganyosan
szökkent fel velem a szellem magasságaiba – és egyszerre elmaradt tőlem.
Ez
az étel a miénk, a férfiaké. Minden baját és jaját látnunk kell, mert mi
teremtettük. Rettenetes helyre vetődtem egyszer unott kedvemben és ott
találkoztam vele.
A
borzalom majdnem halálra sújtott. A fülemben pattant valami és egy percre jeges
tompaság ült az agyamra. Ő volt, mégis ő volt. Ezt nem lehetett megmásítani.
Ez
az arc maga volt a besározott, eliszapolt arcú élet. A szeme bárgyú és
kifejezéstelen és az arcbőre múmiásan feszült a kiszélesedett pofacsontjaira.
Az orra mintegy megkisebbedett és jelentéktelenné vált az arcon. Két viruló
ajka pusztuló, cserepes és a szája két szegletén a két durva, lefelé húzódó
éles vonás. Alkalmazkodott a percenként újra és újra elöntő undorhoz. Elhagyta
az emberi élet lárváját és leplezetlenül ugatott ki belőle az állati szenvedés,
az önmegadó elbutult tűrés, a mélység, amelybe magammal rántottam. Ha minden
elkövetkező percem egy-egy jótett, ha minden szavam isteni ige, ha minden
csókom életet fakaszt: erre az arcra emberi lelket mégsem ültethetek többé.
*
A
negyedik kezét az őrzőangyala fogta. Egy hangversenyen láttuk meg egymást. Nem
bírtuk elfordítani egymástól a fejünket, csak néha-néha, amikor Beethoven
viharvert lelke zúgott fel a zenekarból, beleolvasztva a mindenségbe szerelmet,
halált, életet és földet. Ott volt meg az eljegyzésünk, ragyogó tisztaságú
ismeretlenem, - de nem közelíthettem felé.
A
felsugárzó szerelem világított belőle, amikor mozdulatlanul néztem és a
fejvesztett rémület kergette előlem, amikor látta, hogy közeledem feléje. Talán
egy percre, egy világot átsejtő pillanatra felszakadt a szememben a tátongó
mélység és meglátta benne önmagát. Menekült, ahogyan csak a sorsa elől menekül
az ember, ez a végtelenbe végesen kényszerített, halálra készülve virágzó
arasznyi élet.
Erzsike,
meneküljön, meneküljön, amíg lehet. A mélyben állok, intő és riasztó szirtként.
Bennem szakadnak fel az élet sebei és rázúdítják mocsarukat azokra, akik egyek
akartak lenni velem. A mélyből jöttem, bennem búg a leláncoltság önmagát tépő
alvilági vihara és aki egyszer meghallotta, nem hall kacagást többé. Jaj annak,
aki a sorsa szálait az enyéimmel bogozta össze. Erzsike, szeretem és közeledem,
közeledem és bírni akarom – meneküljön előlem, amíg lehet.
Forrás: Keleti Ujság IV.
évf. 7. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. jan. 12.
szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése