Mikor ez a név az ajkamra tolul,
Szivem sokági – sokáig elszorul,
Majd halk ütemben forrón kezd dobogni.
Haldokló álmok felzsonganak újra,
Itt állsz előttem, virágba borulva,
Mint a mesében a királykisasszony.
Sötét szemeden, bánatos szép fődön
S a magam sorsán hosszan eltűnődöm,
S fáradt fejem csüggedten lehanyatlik.
… S érzem, lelkünket nincs mi összekösse.
Fáradt fejünket soh’sem hajtjuk össze…
De én szeretlek forrón, mindörökké.
Izzó szemeddel, éjsötét hajaddal
Kövess, óh, mindég, mint az éjt a hajnal,
Maradj tovább elérhetetlen vágynak.
Csak légy velem egész nap, este, reggel,
Mint reménység a haldokló beteggel,
Mint csillagok az őszi éjszakával.
Forrás: Néptanítók Lapja
42. évf. 4. sz. 1909. jan. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése