Sűrű, kék ködpor a levegőégbe,
Hatalmas nagy fák talpig hófehérbe.
Mintha lelkem meseországban járna,
- Ezüstös kapuk, fehér falak közt –
Ormótlan tárgyaknak szárnya nő, szárnya…
A nap a ködön át sápadtan reszket,
Fáradt kis golyó – únja a keresztet.
Süssön már más nap, ő már sütött másnak,
A melegségből is elég ennyi,
Ideje mult a fénynek, ragyogásnak.
… Bágyadt, szomorú, fehér fényt hinteget…
Nézem a hulló kis gyémántpelyheket,
A ködben meghaló napsugarakat,
S a fehérfátylas nap a lelkemben
Régen elpihent szálakat bontogat.
- Elém tűnik a messzeség ködébe
Hófehérbe talpig valaki képe,
Rám elfelejtett két ragyogó szem les…
S a zuzmarás havas tél közepén
Ábrándozik egy nyugdíjas szerelmes.
Forrás: Néptanítók Lapja
42. évf. 9. sz. 1909. márc. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése