(Hammer Gyula legendája)
Krisztus Magyarhonban Péterrel jártában,
Zavaros zajt hallnak útszéli csárdában:
Ujjongó tombolás, káromló versengés,
Fegyver- s pohárcsengés, hegedűhúr-zengés.
Hírhedt volt a tanya; szól bent trágár dana,
Mely a szűk szobában, mintha szorongana;
De mintha érezné, hogy Krisztus közelget,
Amíg arra haladt, a zaj csendesebb lett.
Szent Pétert azonban kiváncsiság bántja,
Hogy a zenebonát közel hallja, lássa,
A küszöbre lépve bekandikál f élve:
Hát csak bevonszolják, alig veszi észre.
„Idegen muzsikus!” ujjong a sokaság…
Tolongva vonszolják, ruháját rángatják,
Kurjantnak nógatva: „Táncra, lányok, hajrá!
Markold a hegedűt, iziben fogj hozzá!
Mámoros cigánynak kezéből kiesett…
Halljuk, míg az horkol, a te művészeted!
Ámde tanácsoljuk, úgy húzd, ahogy rakjuk,
Mert vonóból bot lesz, fejeden járatjuk!”
Félve veszi Péter a vonót kezébe,
Hogyan fanyalodjék ily bűnös zenére?!
Szegény fején botot érez már süvöltni
Erőt kér, hogy tudjon farkassal üvöltni.
Hiába riszálja, a húr nem nyekken meg.
„Ne okvetlenkedjél, húzd rá!” zúg a tömeg.
Néma a hegedű, hasztalan próbálja;
Káromol, fenyeget a nép kiabálva.
„Uram, adj a húrra” – Péter szól esengve –
„Olyan nótát, amely a te neved zengje!”
Hallgat a hegedű; öklök emelkednek,
Bősz tetté válatják, mivel fenyegetnek.
Hej, elzsongott pogány nóták száraz fája!
Elkeseredetten Péter földhöz vágja.
A hegedű roncsa felsivít csodásan,
Rivó sikongásban, hosszú jajgatásban.
A szilaj legények döbbennek rémülve:
Mint villámcsapástól el vannak réjülve.
Szent Péter távozik akadályozatlan,
Mit nehéz álomból imed a szabadban.
Leroskad a porba, kezét felemeli,
Első csillagoknak most gyúlad mécse ki.
Hálát ad az égnek, hogy bűn fertőjébül
Kimenté, ahová dőrén beleszédült.
Siet a mesterhez; ez komolyan szóla:
„Üdvös tanulságot nyújt e próbaóra;
A kandi elébe járul a gonosznak;
S ki a rosszat nézi, részese a rossznak.”
Ford.: Hermann Antal
Forrás: Néptanítók Lapja
42. évf. 7. sz. 1909. febr. 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése