Sokáig
nem szerettem ezt a kutyát. Túlzottan hangos volt a vendéget fogadó
kötelességtudásban, furcsa volt és nyugtalanítóan fürge. Nagy, csillogó fekete
szeme egy pillanatig sem nyugodalmaskodott a beleötlő körülségen; négy hosszú,
sárga, szép feketekarmos lába mint a motolla úgy pergett rövid fekete teste
alatt, s a mellén kirajzolódott széles fehér kereszt meg-megvonaglott,
eltünedezett izgága, rövid kis pofája alatt. Egy pillanat: az ölemben kiflivé
csavarodik, alvást színlel; egy pillanat: felszegi az okos kis fejét és
kémlelve fülel-szaglász ösztönsejdített zavarások felé; egy pillanat: a padlón
veszetten kergetőzik egy léggyel; kiszagol az ablakon, a sáros útra, a
rúdkerítésen túl a mező felé, ahol mozdulatlan, lefojtottan él az idegen orosz
föld. A gyárat nézi, a kívülről szerény, belül sulyokkal fojtogató, csattogó,
forgó állatot, amelyik még a patakunk vizét is olajosfeketére festi. Ahol
hetenként hat napot és gyakran egy hetediket is hordozunk el zsákkal a hátunkon
vagy fejszecsapásokkal hasítjuk szét, a fában.
Ősz
van. Reggel fagy; este, amikor pállott fáradtsággal visszük haza a kevesbedő
életünket, amelyikből megint összemorzsolt egy napot az idegenség, idegen
csillagok bukdácsolnak a dermedt végtelenben és hangtalanul, keserű
szétzüllöttségben ülünk az asztal körül. Négy porosz, egy galíciai zsidó, egy
délnémet, egy stájeri és én.
Eszünk.
Csak
a munkás eszik; csak a munkás küldi olyan akarattal az új fűtőanyagot az
elhasznált, kihúzott után. Csak a munkás testét frissíti falatonként a
belékerülő étel és fáradttá teszi az elkínzott tagokat, hogy pihenésre
kényszerítse a testet a vér munkájához.
Bobka.
A
szemem rávetődik; a kis vendég némán ül előttem, ficánkoló rövid farkát súrolón
csúsztatja a padlón, két első lába kutyaparádésan begörbítve, egész teste
várakozón rezdül akaratlan mozdulataimra. Kiveszem a szájamból a megrágott húst
– mert Bobka korcs, csenevész fogai vannak -, és odavetem.
A
poroszok is adnak, Wedl is ad, a barátom, de Bobkának nálam a helye; sietős
habzsolással gyűri le az idegen falatokat és visszaperdül mellém, leül és
engedelmesen vár. Addig eszik, ameddig mi, meggyőződés nélkül, egészen
kutyamódra és mikor befejeztük, felugrik az ölembe. Lustán körülcsavarodik és
ekkor már kifogy belőle a lobbanó sietősség. Mire a mi fáradt szemeink alvásra
ólmosítják a pilláinkat és a homlokunkat, Bobka már régen alszik. Mellső két
lába alá nyúlok a két hüvelykujjammal, fölemelem és viszem. Bobka lustán
nyöszörög, a kis teste megnyúlik, hosszú lábai egymás mellett kinyújtva
lóbáznak. Beviszem a kis kamrába a priccsre, Bobka úgy fekszik tovább, ahogy
odatettem. Ha megfogom a két-két lábát és átfordítom a másik oldalára: úgy is
jó. Bobka bízik bennem.
Nyugtalanít
az a kutya. Tagadom az állati lelket, az emberi összetartozást, az élők hazug
együvé rendeltetését. Ez a kutya állítja, ami én tagadok.
*
De
nem állítok és nem tagadok semmit. Letakarja, elaléltatja a lelkemet a munka.
Reggel, amikor a fagyos udvarban gémberedő öklömben fejszével, kedvem szerint
sújtok le a csattanva hasadó fenyőderekakra, Wedlnek bizonykodom:
-
Fontos, hogy a déli oldalon és az északi oldalon keresztbe ékelődjék be a
fejsze. Akkor hasad, mint az istennyila. De lehet úgy is, jól hasa úgy is, ha
megfigyelem a fa legbelsején a milliméternyi, bodzás barna belet, a lelkét.
Azon van egy kis repedés; annak az iránya is jó útmutató a fejszecsapáshoz. A
fa „lelke”! Nevetséges! Te Wedl, ha majd otthon, a furcsa hazában valaki még
egyszer a világtalánnyal hozakodik elő nekem, előbb pofon vágom, azután fejszét
adok a kezébe és megmutatom, hogyan kell széthasítani a makacskodó törzseket.
Wedl
bólongat, két centiméterre tartja az ujját a támasztóra szorult hasábon attól a
helytől, ahová a fejszém be fog hatolni és suhogva zuhan alá a súlyos acél,
diadalmasan repeszti a fagyott fát. Wedl újat hoz a fejszém alá. Világtalány.
Világtalány!
Bobka
végigszáguld az udvaron, sietős szimatolással ismergeti a gazdáját és már nincs
is itt. Délre itthon lesz; pontosan tizenkét órakor ebédet bődül a könyörülő
szirénhang és Bobka lelkendezve vágtat az otthoni hús felé. Délután ismét
eltűnik, de este hatkor ő is otthon van, egyenként emelgeti a kirugdalózott
lankadt lábait, sáros és lihegő, - de pontos, mint az óra, amelyik a mi
életünket osztogatja kínos és kínzó idődarabokra.
Néha
rászólok ebéd után:
-
Bobka! mocskos! gyere, megtakarítalak!
És
az is bánt, hogy csak oroszul ért, minden kimondott orosz szóm hangját,
színezetét felveszi, leszűri kutyás ösztönében és átengedi az idegein, hogy
mozdulássá váljék benne. Jön, már kéjesen-lassan hunyorít, mert a kezemben van
a drótkefe, - felugrik a priccsre és oldalra dűl.
Ki-kiszakad
belőle, az oldozó gyönyörűség morgása, a szemét ki nem nyitná a világért,
amikor vakarva megy végig rajta az éles kefe. Mikor a melléhez érek vele, a
könyöke alá, a hátsólába kapálva rándul felfelé és Bobka kéjes-döglötten
fekszik. Az egyik oldalára kész, a két pár lábánál fogva átfordítom a másikra.
Mikor ezzel is készen vagyok, a kefe röpül, Bobka egy cseppet felemeli a fejét
és kibukkan a nézése: kész? Nem szólok és már el is szalad.
Bánt
ez a kutya. Ami a legkutyább benne, a szorongó együttvalóság mutatása, az
szégyeníti meg a legjobban emberi mivoltomat. Engem korbáccsal vert egy másik
ember, ember! és ez a kutya meg én összeverődünk a ránk düledező megtépő
idegenségben és közünk van egymáshoz. Összetartunk.
Semmi
különbség köztünk. Kutya ő, lelketlen állat; ember vagyok én, lelke-kitépett
állat. az ételt, amit én adok neki, nekem is csak úgy odavetik. És mindig félek
attól, hogy a kutyasága visszavezet a jóságban való hitemhez.
Éjjelente
is, nem bír nyugodni, ha nem alszik szorosan mellettem. Százszor tolom el
magamtól, százegyedszer is a mellemhez löki a hideg orrát, és hol a mellső, hol
a hátulsó lábai kerülnek a derekam alá. Pedig rémes-nyugtalanul alszom.
Lefojtott gondolataim, összetiprott lelkem éjente bosszút állnak és vihogva,
döbbentgetve riogatnak. Álmomban oly szépet és oly szépen szeretek, éleké s
gondolkozom. Reggel, a gyárkürt velőig markoló durva serkentésére szétfoszlik a
csillogó szövedék, mart szemembe belenyilall az ablak komor keresztfája,
rongyain körös-körül és kínoz a nyomor őrlő tudatosodása. S a legelső élőlény,
amelyik kérdő szemmel lesi a kényszerű ébredésem:
-
Bobka.
Ez
a kutya van és nem hagy el engem, nem
hagy beleveszni a halálravalóság magányt kívánó nihilizmusába, visszarándít a
közös sorsok emberi érzéséhez – pedig nem akarom, nem akarom, egyedül, idegenül
bele akarok veszni az orosz föld halálos dermedtségébe, el akarom hullatni a
lelkem, mint a rongyot, ha nem több a rongynál. És akarattá dühödik bennem az
akaratos akarattalanság:
-
Elteszem láb alól.
*
Előző
nap irtózatos durván bántam vele: rugdaltam, ütöttem, vertem. Szántszándékkal
ezer hibát fedeztem fel benne és azonnal büntettem értük. El akartam őt
idegeníteni magamtól és magamat próbáltam elidegenítni önmagamtól. Rossznak,
bitangnak, hóhérnak akartam kijátszani magam. Mert holnap vízbe fojtom, hogy ne
legyen. Az utolsó emlék volna, ami a lelkemre emlékeztet, - és egy kutya, egy
lelketlen állat! Nevetséges.
Este
lerugdaltam az ölemből. Lefekvéskor sompolygó, összetört alázatossággal
vánszorgott mellém. dühösen tűrtem. Mellém lapult. Erre már felbőszülve toltam
el magamtól, hóhéros-gorombán nyúltam a füléhez. És ekkor…
Bobka
hirtelen a két kis első lába közé kapta a súlyos kezemet, fölemelte az
elkínzott kis fejéhez - rettenetes emberi sóhajtást hallottam, hogy megtikkadt
a lélegzetem -, és forró-nedves nyelvével parányit nyalt a kezem fején. Kezet
csókolt, sóhajtva, hogy megzihált csöpp kis mellkasa és úgy feküdt tovább,
nyugodalmasan, mint aki tudja, hogy a lelkét hozta a lelkem elé és tudja, hogy
többé soha el nem kergethetem.
Hördülve
szakad fel bennem az érzés. A hajnal mocskosan vánszorgó ködei még úgy
derengenek rám, amint az alvó kutyácskám pihegő fejét nézegetem, és apránként
lopózik belém a megszentelt zűrzavar, amelyikbe a végtelenség legeltünedezőbb
világítású csillaga is belelehelte az ő örök képét.
*
Ma
már nem tudom, mi történt azután. Nincs visszaemlékezni való időm. Fut,
keskenyedik mögöttem a múltam útja, s ha néha-néha bele is merít az ezerformájú
élet keze az emlékezésbe, azért csak:
-
Előre!
Mert
azok közül való vagyok, akik a jövő terheit hordozgatják.
Forrás: Keleti Ujság
III. évf. 283. szám Cluj, (Kolozsvár), 1920. dec. 25. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése