Szentimrei Jenő (1891-1959): Ilyet nem látott Európa!

Borkóstolni jártunk ki a hegybe, az esperesnél. A papnak jó borai voltak, messze földön híresek. Volt egy harmincesztendős rizlingje, egy átalagocskával, ma is összefut a nyál a számban az aromájára. Az már aztán ital volt!

A présház előtt ültünk a kis kerekded, izabellával befuttatott lugasban. A nap már alant bujkált a Maros-parti füzesekben, itt-ott arany nyílvesszők siklottak által a boglyas fűzkoronák közt, s hullottak, csaknem pengve a tempósan áramló víz hátára. A barackfák a hegyben piros bóbitát kötöttek, úgy kacérkodtak oda hozzánk a kopac szöllőkarók közül.

- Micsoda lovat vettem párnak a Fecske mellé! – villant ki a szó a főszolgabíróból. Sárga, mint a daru, s kesely, csak egy körömfeketényit a bal hátulsó lábára. Én mondom az uraknak: Európa legszebb kancája!

- Isten egy ló! Felséges! – zengedezett a segédjegyző a szolgai alázat elragadtatásával.

- Hehehe – nyerített a veresre borozott képű nótárius, erre inni kell. Te pap, hogy is mondották eleink: és ne feledkezzünk meg…

- … az ivásról – dalolta gyönyörtelt ábrázattal a jegyzőbojtár, mert igen-igen örvendett, hogy gazdája szavait annak feltétlen megelégedésére fejezhette be.

A papot mindétig figyelmeztetni kellett. Mert a pap, köztünk legyen mondva, fösvény volt nem csekély mértékben. Ha kifogyott a borunk, ő volt az utolsó, aki észrevette, ha meg bezavartuk a pincébe, elült ott egy jó félórát, hogy avval is teljen az idő. Másik fortélya volt, hogy az ilyen kóstolások első idejében a legkomiszabb vinkóját hordta fel, de ebből aztán hozott szépen. Azt mondta, hogy rendre jobbat s jobbat fog hozni. De ha nem vettük észre, minden harmadik fordulónál ugyanazt a legelső csigert hozta vissza. Csak már részegek vagytok, mondta ilyenkor Jezsuita nyájassággal, már nem tudjátok megkülönböztetni a jót a rosszról. Pedig nem így volt, csak ő szerette volna, hogy így legyen, mert akkor sohase hozott volna egyebet annál a csigernél. .De mi már ki voltunk tanulva, s a csigert, mialatt ő benn botorkált a pincében, fél liter szám locsoltuk ki, hátra, az izabellákra. Hátha ettől is jobb lesz  termés őszire?

A pap bement, s a főúr megint csak elkezdte vinni a szót:

- A lóról jut eszembe, heh, az új kocsisom. Ilyent még nem hallott Európa! Bejő ma egy legény a kancelláriára, heh, egy góbéforma, harisnyás. Azon kezdi: jó napot adjon isten! Hát hallottak ilyent az urak?! Úgy pofon hajítám, menten nekitántorodott a falnak. Te nyavalyás, te paraszt, nem tudod, hogy kell köszönni? Nekem amelyik székely legény adjon istennel köszön, az nem paraszt, az nem becsületes, azt én pofonverem. Aki tisztességes falusi legény, z tudja, hogy mi a móres. Láttál te, nótárius, becsületes falusi legényt, aki nem kezitcsókolommal köszönt vóna? A többi disznó, szociálista mind egy szálig.

- Megjegyzem – szólt közbe a viceszolgabíró, gazdámnak páratlan emberi mérete van. Parasztemberrel szemben, mondhatom uraim, páratlan a maga nemében.

- Ne felejtsd el, Pál öcsém, huszonhét esztendeje szolgálom a megyét. Prakszis dolga az egész, én mondom neked. De ez kemény legény vót. Szikrát vetett a szeme, az igaz, de állta.

- Azér jöttem, keziccsókolom – mondta csendesen -, mert hallám, kocsisnak való legény kénék. Hát ennek jöttem.

- Lovas székely a nemzetséged? – kérdem.

- Tudok a lóhoz.

- S mennyiért állsz helyre?

- Öt forint hónapjára, a gúnya s a pár csizma.

- Nem jó székely e, gondolom, aki csak az első kérdésre felel csavarosan. A székely inkább a pénz dolgában szokott facsarni. Na papom, csakhogy itt vagy a gugyival!

- Isten éltesse Európa legszebb kancáját – emelte poharát az elázott jegyző.

Mikor a pohárzaj s a hangos vivátozás elült, megszólal a pap:

- Nem kellett volna megpofozni azt a legényt, te Ferkó. Székely legény az.

- Nana, hetvenkedett a főbíró, én csak üsmerem a fajtáját.

- Székely ez Ferkó. Beállt hozzád a pof után is?

- Be. S mért ne állt volna be?Kapott az már pofot világéletében.

- Annyit mondok Ferkó, vigyázz rá. Az a legény székely. Az nem jóért állt be hozzád.

A főbíró pillanatra sötét arccal nézett a poharába. A jegyző édesdeden rákezdte az asztalvégen a maga nótáját, erről lehet nála tudni, hogy készen van. Vékony fejhangon, szinte fuvolázva dúdolta:

Hát a keszeg mit eszik,

Ha a vizből kiveszik?

Nem eszik az egyebet:

Pet-re-zse-lyem le-ve-let.

Az utolsó sort már csárdásritmusra tagolta, s a jobb mutatóujjával előbbre-előbbre fúrt a levegőbe.

Szóval a nótázás következett. A pap a „Fóthi dalt” hoz a javaslatba, a stílus kedvéért, bár nehezen ment, mert nem mindenki tudta. A segédjegyző literátus ember volt, az tudta jól. Ő vitte a szólamot. A pap tercelt s eszébe jutottak az enyedi teológusidők, mikor a Sisakban tercelt kollégáinak korhely éjszakákon keresztül.

- Hej, csak megöregszik az ember – sóhajtotta fellengző pátosszal. Milyen kár, hogy a Vörösmarty „Vén cigány”-a nincs megzenésítve. Az illene már hozzám.

A nóták bugyborékoltak részeg álmossággal tovább, a füzek az éjszaka kámzsájába burkolózva, feketén állottak őrt a Maros felett, s a víz kékszürke, fel-felcsillanó eszüstszalagja látszott csak ide a falu alól. Nyirkos hideg fuvallat borzongatta végig a társaság hátát.

- Mintha mennénk – rázkódott össze a főbíró, és egyszerre nagyon savanyúnak érezte a szájában a borízt.

- Jegyzősegéd úr – szólalt meg álmodozó hangon az esperes -, kegyednek fiatal a hangja. Csak azt énekelnők még el: Ó Tihanynak rijjadó… Tudja, Csokonaitól.

A jegyzősegéd a legszebbik baritonját eresztette ki, s a pap meghatottan tercelt. A hold odasompolygott a füzek háta megé, s egy ragyogás lett a Maros.

- Felséges egy dal, ilyen nincs több Európában – ropogtatta a főbíró -, hanem hát menjünk. Az aljban vár a kocsim.

- Az új sárgával? – érdeklődött a jegyzősegéd.

- Azzal, meg a Fecskével. Ilyen pár kanca nincs Európában.

Ezek után lassan felcihelődtünk, a pap összeszedte a poharakat, meg az üvegeket, eléhívta a vincellért, s számba adott neki holmit. A pincét azonban énkezűleg zárta le, s a kulcsot belesüllyesztette a kájzerje zsebébe. A jegyzőt is felébresztettük, lehetett indulni.

- Hóhehó! – kiáltotta a főbíró -, itt vagytok, János?

- Itt, ehejt – válaszolt egy elnyújtott hang a hegy lábjából.

- Az új kocsisod? – kérdezte a pap.

- Természetesen, miért kérded?

- Csak. Szerettem volna látni annak a legénynek világosan a pofáját. Székely legény az te Ferkó.

- Lehet, csakhogy valami korcsitura. Anyáról, vagy apáról nincs kizárva.

Nehéz és fárasztó botorkálások, sűrű és gyakori káromkodások közepette értünk le az aljba. A holdfényen valóban két pompás paripa körvonalai bontakoztak ki a főbíró könnyű, ízléses kocsija előtt. Meg kell adni, értette magát az öreg a lóban és az úri tempóban.

A papot hiába kapacitáltuk, nem lehetett felcsalni a kocsira semmi pénzért.

- Egyetlen mozgásom – mentegetőzött -, ki a szöllőből meg be a szöllőbe. Ennyit megkíván mindennap az egészségem.

Vettem észre rajta, hogy valami gyermekes félelemmel nézegeti a kocsit, de főképpen az új kocsist.

- Vigyázzatok a nyakatokra – súgta oda nekem indulás előtt.

A főbíró meg a jegyző betelepedtek a hátsó ülésbe, magam a vicével a kis szembeülésen helyezkedtem el. A jegyzőbojtár esetlen mozdulattal kuporodott a kocsis mellé a bakra.

- Hajtanánk kifelé egy negyedórácskát – indítványozta a főbíró -, szellőzzék a fejünk. Tudjátok jól, Mariska nem állhatja az emberen a borszagot. János! Tudod a váraljai utat?

- Igenis, nagyságos főszolgabíró úr – szólt hátra a kocsis, a katonaviselt legények öntudatos, kimért hangján.

- Elébb arra megyünk!

Európa legszebb két kancája könnyű trappban vágott neki a holdvilágos útnak. Taktusra dobbant a lovak patája a süppedő országúti porban. A jegyző menten elaludt, mi csendesen dudorásztunk a vicével, a főbíró kihajolt, mintha a lovai járásában gyönyörködne.

Nem tudom meddig mehettünk így, csak egyszer a főszolga

A bíró rettenetes káromkodására riadtunk fel:

- Elfelejtetted, te, te bitang gazember azt a kutyakrisztusát a pofádnak!

A kocsi hirtelen megállt, a főbíró magából kikelve ugrott ki belőle, kikapta tokjából az ostort, s azzal vágta a kocsist. Az meg szempillantás alatt a segédjegyző markába nyomta a gyeplőt, félelmetesen ordított, s egyenest a gazdája nyakába szökött a bakról.

Én életemben ilyen verést nem láttam. A meglepett főbírót már az ugrás lendülete ledöntötte, a kocsis nyomban ráhágott fél lábbal a mellére, ahogy egy bogárra lép az ember, mikor szét akarja tiporni. És neki az ostor nyelével…

Mire magunkhoz ocsúdtunk és kiszedtük a kezéből, a főbíró már csak hörgött. A legény félreállt az útszélre, onnan nézte, míg lábra állítjuk a gazdáját. Reszketett, fújt s két kézzel törülte homlokáról az izzadtságot.

- Az istenért, ember! Tudja mit csinált?

- Fizettem – suttogta rekedten. – Kamatjával. - S azzal mint a gyík, besurrant a kukoricatáblába.

A főszolgabíró szánalmas alázatosan kuporgott az ülésen.

- A kalapom… - nyöszörögte.

Kihalásztam a kalapját a kerekek alól. Aztán egy jó percig nem jött hang egyikünkből is.

- Majd én hazahajtok – ajánlkozott szolgálatkészen a jegyzőbojtár, s csendesen fordítani kezdte a lovakat.

Mi fejünket a két tenyerünkbe támasztva ültünk a kisülésen. A szolgabíró egyszer-egyszer oldalba bökött, s fejével a gazdájára biccentett.

Biz az siralmas állapotban volt. Megnyálazta a zsebkendőjét, s úgy törülgette arcáról a vérrel elegyedett port, mint egy elkínzott, tépett bajszú kandúrmacska.

- Az istenért urak – nyögte jó tíz perc múlva -, egy szót se a feleségemnek.

Megint tíz perc múlva, már elevenebben:

- Majd előkeríttetem a csendőrökkel azt a gazembert. Természetesen urak, ti nem láttatok semmit. Elkapták a lovak a kocsit, azt fogjuk mondani.

- Azt – erősítette ünnepélyesen a szolgabíró, s megint a tenyerébe temette az arcát. - Kuncogott a markába, hallottam tisztán.

- Ilyet nem látott Európa! – röhögte hangtalan kárörömmel.

A jegyzőbojtár saját fontosságának teljes tudatában, merevített derékkal trónolt a bakon. A lovak ritmikusan ügettek a holdfényes porban, ugyan az új kanca – a legszebb Európában – bicegett kissé a bal első lábára.

Forrás: Keleti Ujság III. évf. 90. szám Cluj, (Kolozsvár), 1920. ápr. 24. szombat