Julie,
amikor tanítónője kiszólította felelésre, valami vaskos hibát követett el az
igeragozásban, de olyan vaskos hibát és olyan mulatságosat, hogy az egész
osztály rettenetes hahotára fakadt. Erre Lamoureux kisasszony, a tanítónő
megbosszankodott és rászólt Juliere:
-
Menjen a helyére. Óra után pedig itt marad és büntetésül leírja ötvenszer: „Nem
azért járok iskolába, hogy társaimat mulattassam.”
Julie
a helyére ment, de még a fülében zúgott, micsoda ostobaságot mondott a tanítónő
előtt. Ejh! Hogy is tévedhetett! most tudta már az igeragozás helyes alakját.
Jóvá akarta tenni, amit az imént hibázott:
-
Kisasszony kérem, az előbb tévedtem. Megengedi, hogy újra elülről kezdjem?
De
a tanítónő nem engedte meg. Pedig máskor nem egyszer volt ennyire elnéző a tanítványai
iránt. Ezúttal azonban szigorú akart lenni, mert azt hitte, Julie szándékosan
hibázott, hogy mulattassa a többieket. Pedig nem szándékosan tette. És így a
büntetés kétszeres igazságtalansággal sújtott le rá. De hát nem lehetett már
tenni ellene semmit: Julie ott maradt az osztályban az előadás után is és
megírta a büntetés-feladatokat.
Az
incidenc alig tíz nappal a vakáció előtt esett. Már hosszabb ideje úgy volt
megállapítva, hogy Lamoureux kisasszony helyett, akinek nem volt hangja, majd
Julie tanítja be a többi leánynak azokat a dalokat, amelyeket a vizsga napján
és a bizonyítvány, meg a szorgalmi díjak kiosztásának napján a gyermekek
énekelni fognak az iskola közönsége előtt… Julienek ugyanis igen csinos
hangocskája volt, és értett a muzsikához is, mert a szülei zongorázni
tanították… Julie már eleve megtanulta a dalokat, amelyeket majd a társnőinek
fejébe is bele kell vernie.
Délután
három óra volt, a büntetés-feladat után való napon. A tanítónő felszólította
növendékeit, tegyék el most tankönyveiket és vegyék elő a hangjegyes
füzeteiket. Éneklecke lesz. aztán Juliehez fordult:
-
Julie, jöjjön ki a dobogóra, most tanítani fogja társnőit a dalainkra.
A
lány ezt felelete:
-
Nem megyek, kisasszony.
Alig
mondta ki a szavakat, rettenetes csendesség támadt a teremben. Julie lesütötte
szemét, mintha nem akarta volna lánti, micsoda következményei lesznek könnyelmű
kijelentésének… Előző napon, amikor a büntetés feladatot írja, akkor született
meg fejecskéjében ez a gondolat: bosszút áll a tanítónőn. És erre most itt volt
a kedvező alkalom… Jól kigondolta ezt Julie és elhatározta, hogy semmiért a
világon le nem mond tervéről.
A
tanítónő egymás után még háromszor szólította fel, hogy jöjjön, a lány azonban
konokul mindháromszor ezt felelte:
-
Nem megyek, kisasszony!
Akkor
Lamoureux kisasszony nem kérlelte tovább, kijelentette, nem lesz éneklecke,
vegyék csak elő újra mind a könyveiket és délután négy óráig nehéznél-nehezebb
számtani feladványokkal kínozta az egész osztályt.
Első
estén Julie még nem tudta mi az, amikor az ember valami kemény elhatározásra
szánta rá magát. Lamoureux kisasszony szólt a történtekről a gyermek szüleinek,
akik erre aznap este száraz kenyér vacsorára fogták gyermeküket. Julie azonban
színlelni akarta, hogy semmibe se veszi a büntetést, nem is nyúlt a kenyérhez,
hanem az ajkát biggyesztve mondja:
-
Nem vagyok éhes.
Elmúlt
az éjszaka. Másnap reggel, amikor Julie felébredt, nem tudta még, mint fog
viselkedni. Egyedüli félelme, aggodalma ez volt:
-
Bár ki tudnék tartani ma is a tegnapi elhatározásom mellett.
Délután
három órakor, amikor a tanítónő újólag felszólította:
-
Julie, ma másodszor kérdezem, hajlandó-e megtanítani társnőit azokra a dalokra,
igen vagy nem?
És
boldog volt, amikor hallotta, hogy ajkán feltört ez a válasz:
-
Nem, kisasszony.
Estére
kelve, amikor vacsorához ültették, Julienek újból kezdett a bosszúsága, de
ezúttal azért, hogy nem büntetik meg ismét, hanem vacsorázhatik a többiekkel.
Legszívesebben megkérdezte volna anyját:
-
Mama, miért nem büntetsz meg ma is?
Úgy
érezte most, mintha fejében, az agyvelőn kívül valami ólomszerű anyag lenne
még, és ez az ő nehéz súlyával megakadályozná gondolatait, hogy szabadon
csapongjanak. A büntetés könnyített volna most a gyermekem, már csak azért is,
mert akkor legalább lett volna ok rá, hogy ilyen nehéznek érezze fejecskéjét.
De
a következő napon még rosszabbra fordultak a dolgok. Harmadszor és utoljára
szólította fel Lamoureux kisasszony, hogy tanítsa meg kis társnőit Julie, akkor
már szívesen letett volna eddigi makacsságáról, de hogy, hogy nem, az utolsó
pillanatban nem tudta összeszedni magát. Úgy tetszett előtte, mintha kő lenne a
nyakára kötve és ez húzná le, lefelé, kérlelhetetlenül Úgy felelt, mint ahogyan
elbotlik az ember. Ezt mondta:
-
Nem megyek, kisasszony.
Érezte,
megütötte magát esés közben. És nagyon megszomorodott, amikor a tanítónő erre
azt válaszolta:
-
Jól van, Julie. Maga miatt most felsül a vizsgán az egész osztály.
Attól
fogja fájdalmas, kínos napok virradtak Juliere. Az első napokon az anyja még
megkísérlette, hogy gyermekének lelkére beszéljen.
-
Gyere ide, kislányom. Gyere szépen. Hát mondd csak: szereted a mamádat?
Julie
az anyja kebelére vetette magát:
-
Igen, anyuskám.
-
Mondd meg akkor, miért makacskodol úgy? Amiért Lamoureux kisasszony
megbüntetett? De látod, muszáj megbüntetni a rosszalkodó gyerekeket. Hát légy
eszeden. Viselkedj úgy, ahogy jó kislányhoz illik…
Hajh,
Julie a lelke mélyén, hogy szerette volna, ha most örömet szerezhetne az
édesanyjának. Hallgatott. Keresgélni kezdett az agyában… Többször már azon a
ponton volt, hogy megadja magát. De az utolsó percben nem tudta eltökélni, hogy
letesz a makacsságáról.
-
Nagyon szerencsétlen teremtés leszel, ha ilyen konok kis természet maradsz –
intette aggodalmaskodón az édesanyja.
Erre
Julie sírva fakadt, mintha a jóslás máris megfogant volna és máris igen
szerencsétlennek érezné magát. Nagy, mérhetetlenül nagy volt szívének bánata.
Még
néhány nap volt hátra, végre elkövetkezett a díjkiosztás ideje. Nagy
ünnepélyességgel ment végbe az aktus, délután három órakor. Csak kissé
szegényes volt az örömnap, amiért hogy elmaradt az ének. Elmaradt pedig azért,
mert a kislány, akinek meg kellett volna tanítani társnőit, akaratos lélek volt
és nem akart szolgálatot tenni Lamoureux kisasszonynak, aki pedig mindenkor
olyan jó volt a gyerekekhez. A növendékek verseket szavaltak és meséket, amiket
év közben tanultak. De ezeket a meséket már a szülők is ismerték és mindenki
sajnálkozott, hogy az ének elmaradt.
Az
utolsó pillanatban, amikor Julienek el kellett volna mennie az évzáró
ceremóniára, Julie gondolt egyet, és elkerülte az iskolát. Ehelyett inkább
elrejtőzött a padlásra, mert tudta, hogy itt senki se fogja keresni. És nagyobb
biztonság kedvéért egy halom fa mögé bújt.
Egyedül
volt néhány pókkal. Máskor félt volna ezektől a rovaroktól, ezúttal azonban
bátor volt. Noha jobb szerette volna, ha fél, ha retteg, ha szenved…
Megkísérlette
eleintén, hogy haragudjék Lamoureux kisasszonyra. Azt mondogatta magában, hogy
a tanítónő pocakos és hogy nagy orra van… Ám a gondolatai nem vesztegeltek
sokáig ezen a ponton…
Aztán
arra a rendhagyó igére haragudott meg, amely minden baját okozta.
Ám
bosszúsága még csak akkor kapott igazán tápot, amikor Julie nagy sokára önmaga
ellen fordult. Hiszen oly könnyű dolog lett volna, ha igent felel a
tanítónőnek. Csak ki kellett volna nyitnia a száját… Hát mi az, hogy:
-
Igen!
Ah,
jól tette, hogy idebújt a padlásra. Itt legalább rosszul van az ember.
Kényelmetlenül. A sok fa nyomja az ember hátát és préseli a bőrt. Úgy kell. És
aztán itt lehet szomorkodni. Szomorkodni annak, aki rossz volt. Beh
felháborodott önmaga ellen! Ha legalább lemehetne most innen, hogy térden állva
kérjen bocsánatot mindazoktól, akiket elszomorított, fogadkozván:
-
Soha, soha többé nem teszem!...
Julie
valamennyire még csak akkor talált nyugtot, amikor az est leszálltával végre
elhagyja a padlást és lejött a házba. Akkor a mamája nagyon elverte. És Julienek
jól esett a verés. Úgy érezte, hogy lelkiismerete könnyebbedik általa…
Forrás: Keleti Ujság
III. évf. 260. szám Cluj, (Kolozsvár), 1920. nov. 27. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése