Nyírő József (1889-1953): Sebe László hazabeszél

Büszkén, leányoknak tetsző arccal, széles mellkassal, birkózó izmokkal jött az egyetemre, nyílt, kihívó túlzással, ahogy ezek a gyerekek rendesen duzzadó, féktelen kedvvel felszármaznak Székelyföldről. Minden mozdulatuk azt mondja:

- Ezör forint sok pénz, de azért se adnám, hogy itt lehetek.

Eredeti, tarka-barka agyú kedves fickók az erő darabosságával, kik indokolt esetben könnyen pofonfelejtik az embert. – És hát lelkesen isznak, vérbeli, blazírt lumpot imitálnak. Ki legkevésbé szereti, leginkább annak jár a szája.

- Ha édesanyám serrel szoptatott volna, ma se tudott volna elválasztani.

Más nagyszerű megjegyzések támadnak, kisasszonyriasztó kacsintást erőltetnek a nézésükbe. Míg a szemedet elpillantanád, már megtréfáltak.

Idővel ezt is, azt is mellbe taszítja a tüdővész, vagy élet, mindig kevesebb lesz az utcán a tüntető köszöntés.

- Szerusztját.

Ifjú fejek lehajlanak, eltűnnek. Kis diákszállásra szorulnak ketten-hárman s közösen szomorkodnak.

Tavaszi időfeslés volt. A fűzfa kitolta már a lombját a vízparton, a hangyák előmásztak s az új legek elkábulva lapultak a fényes házfalon.

Sebe László felhajtotta a kabátgallért, gunnyasztott a térdén könyökölve. Lakótársa, köpcös gyergyai medve jószándékkal gondozza.

- Mahónap megsúvadsz, erigy levegőre. Már jukad be a vakszemed.

- Hadd el Sikó, hazagondoltam. – A húgom írt. Baj van.

Csak pillognak egymásra. A Sebe Laci fehér csontja fényleni kezd, meleg könnyel megöleli társát.

- Mennyit is játszottunk mi  akkor.

A gyerekjáték említése megzavarja a gyergyait, tűri, simítja az ábrázatát, hol elsötéti, hol kideríti. A beteg lázas karja nyakán lóg, egymás mellé gyöngülnek, int két mesélő gyerek.

- Mióta vagy beteg?

Sebe gondolatban számítja. Melegség tölti el.

 - Hallgasd csak meg, Sikó. – Régi dolog. – Félméteres leányka volt a húgom is, egészséges, szép, hólyagos szemű. Én se voltam elébbvaló. Egyszer összebeszéltünk, hogy megnézzük Gabit, az ecsénket. Tudod, az akkor még bölcsőben feküdt, a szája izgett-mozgott. Kacsóival, melyek nem voltak nagyobbak egy kis madár lábainál, arcánkon bíbelődött. Azt mondja a húgom:

- Te, vegyük az ölünkbe.

- Miért ne.

Ügyesen alányúltam, kiemeltem, hintáztam a karomon. A leányka megirigyelte.

- Add ide.

- Nesze.

Addig cserélgettük, míg elejtettük és begurult az asztal alá.

Nagyszerűt kacagnak rajta, a gyergyai gyerekkedvességgel húzódik közelebb. Lekopott róluk város, egyetem, idő és élet.A szent, a nagy megfeledkezés izgalma, a múlt háborító fény, játékkitalálás nagyszerűsége szállott hozzájuk.

- S hát aztán?

- Aztán – mosolyog Sebe – sietve visszaraktuk a bölcsőbe. Áldott szerencse, hogy nem sírt. Éppen el akartunk illanni, mikor nagy szomorúan bejött édesapám.

Még a lég is megkövült az ablakon, de nem történt semmi.Leült, nézett. Már-már elárultuk, hogy elejtettük Gabit, húgom bökte is az oldalamat, mikor nagy szomorúan bejött édesanyám is.

- Mit végeztél?

- Hiábavaló munka.

- Azért ne búsulj – így becézte.

Milyen szép volt akkor édesanya, ha láttad volna.

- Hiszem- bólintott Sikó alig észrevehetően, hogy ne zavarja és nézte a tára szeme alján a fekete foltot.

- A gyerek szerencsére felsírt, a melléhez emelte. Bennünket perc alatt kivitt onnan a lelkiismeret. Végig menekültünk az udvaron a kaszajfa háta mögé, hol a húgom édesen elkacagta magát.

Barátom, ha hiszed, ha nem, én ettől a perctől fogva beteg vagyok. Ha már benne vagyok, neked elmondom a többit is, de ha valakinek szólsz, belédbicskázok. Az ideges kitörés nem bántotta a gyergyait. Arra való, hogy ez a megnyilatkozás ne lássék gyöngeségnek. Tovább már ismét nyugodtan mesélte a gyerekjáték életét.

- Három lószekér állott be az udvarunkra.

- Itt vajon mi lesz – tűnődtünk.

A kíváncsiság elővitt. A lovak fordítva voltak nekiállítva a saroglyának. kevéssé csodálkoztunk rajtuk, de akkor már javában folyt a munka a szobákban. Idegen emberek jártak-keltek durva zajjal, mindent felforgattak. Apa sorra mutogatta a bútorokat.

- Ezt. Aztán a szekrény. A függönyöket le kell szedni.

- Hová viszik – találgattuk, de tovább kergettek.

- Takarodjatok játszani.

Húgom félt, fogta a kezemet és aggódva les, hogyan szedi le a tükröt egy hórihorgas ember. aznap nem tudunk játszani sem begycsonttal, sem főzőedénykékkel, a vízpartra sem mentünk örvényt nézni.

Estére üres volt a szoba. El-elkiáltottuk magunkat, nagyokat visszhangzott. Szomorkásan ültünk a tűz mellett, míg lefektettek.

hajnaltájon anyánk hideg éjjeli ujjaival hozzánk ért, felöltöztetett és kivitt az udvarra. Nagylángú viharlámpák égtek a szekereken.

Felültünk. az éj csöppjei arcunkba permeteztek, mitől megfázott az orrocskánk.

A gyergyai fiú hajába túrta a két kezét, úgy hallgatta piros homlokkal, pillantás nélkül, mint a kurucok a nótát, kíváncsian nézte, mint gyerek az oltárt. Verejték, haloványság közt csak beszélte tovább Sebe László.

- A többi egyszerű. Elhagyatott utcába vittek, félig dűlt házak közé, melyek olyanok, mint a mellen lökött ember.

Édesapa csak meghajolva bírt járni a törpe szobákban és ezt úgy megszokta – legalább mi azt gondoltuk -, hogy a szabadban, az úton is meghajtotta a fejét; pedig jó magasan van az ég, nem ütötte volna bele a homlokát.

Kevés idő múlásával megtudtuk, hogy még sincs olyan magasan az ég.

A papkertben gyönyörű hosszú szálú ibolyák nyíltak abban az időben. sokszor odafeledkeztünk. Édesapához rontottunk be az ibolyákkal, de visszarettentünk. Az ágyon ült, egy úr tapogatta a lábait. Húgom közel merészkedett.

- Ni, édesapa, ilyen kövér a lába.

- Édesapa hízik – és szomorúan magához kanyarította a leánykát.

- Tényleg hízik – vallottam meg én is.

Az orvos elvégezte a tapogatást.

- kérem, csekélység.

Húgommal incselkedett, míg a receptet karcolta. Csak nagy huzavona után árulta el.

- Vízkór. Szívbajból támadt.

És mi nagy örömmel szaladtunk ki.

- Édesanya, édesanya –, édesapa hízik.

Sebe László pihent. Gyönge ujjaival megsodort egy cigarettát. A gyergyai Sikó próbálta félbeszakítani.

- Ne izgasd magad, Laci. Elmúlt, feledd el.

Sebe fölényesen rázta a fejét.

- Tévedés. Borzasztó elevenen él bennem, mint a Miatyánk a papban.

Látszott, hogy a láza fokozódik, az a két szép tüdővész rózsa nyiladozott élénken. Most már kérte. A fiúnak jól esett az érdeklődés.

- Bizony. Édesapa tovább hízott.

Mikor az almafa elhullatta piros-eres virágját a papkertben, járni se bírt. Kiült az udvarra a verőfényben. Nővérem hangosan tanult leánymódra. – Lépkedett.

„Szolimán a törökök vezére…”

Hosszú lélegzet, újra kezdte.

„Szolimán a törökök vezére nagy sereggel…” (dupla lélegzet, újabb séta) közeledett Magyarországhoz.

Ezen felvidult, de naphanyatláskor le kellett feküdnie. A konyhába húzódtunk, hogy ne zavarjuk. Egyik este nyílik az ajtó és apám áll az ajtóban, mint a fehér halál, kinek ezüstös a szakálla. Száraz kezeivel a bútorokba fogódzott. Segítségül futunk, de ő csak szaval a küszöbön.

- Az irományokat hozom. Jó, ha kéznél vannak.

- Szétteregette.

- Ez a működési bizonyítvány, végzés, kinevezés. Ha le találom hunyni szemeimet, sürgősen terjesszétek fel.

Rámfürkészett.

- Mit tanulsz? – Igen?- szigorkodott. – Ember légy a talpadon, mert… - összeszívta a szakállát, befordult az ajtón a lépésekkel küzdve, támogatva, benn lehunyta szemeit és nézte-nézte jó sokáig a jövőt…

- Rá egy napra ugyanazon órában nagyokat roppant a szék a csendben virrasztók alatt. A falakat kárpitba vonták, a staniolos angyalokat felállították, egy asztalkára ráhelyezték a feszületet.

Édesapa örökre meghalva feküdt fekete ruhájában, olvasóval összekötött keze a mellén.

- A többi egyszerű – fitymálta a saját sorsát Sebe László. – Annyit tandíjmentesültem, annyi buta kölyket oktattam, míg valahogy leérettségiztem. Hanem az anyám szemlátomást pusztult. Amennyit mi gyarapodtunk, annyit fogyott ő. Arcáról eltűnt a szín, szemei beestek, a mementóvonalak pirosan belevágtak a tenyerébe, mint a tűz ér.

Az utolsó estén a tűzhely körül forgolódott, az öcsém – kit elejtettünk régen -, az érettségi pálcán lovagolt. Ruhát stoppoltak, gyolcsot hasítottak, gondosan elrendeztek mindent a ládácskámban. Számba adták.

- Nézd. Itt van tizenkét zsebkendő, ezek a gallérok, ezt ideteszem, azt oda.

Ismerősök érkeztek. .- Ilusék.

- Mikor indul Laci?

Az az idő is elérkezett. Vettem a nehéz táskát. (Az érettségi pálca otthon maradt, most is ott függ a szekrényben – talán.) Anya sajnált. Azt hitte, szégyenlem vinni.

- Embert fogadok – ajánlotta.

- Minek. Kár a pénzért.

Még sokszor megkérdezte:

- Bírod-e fiam?

- Ugyan – és összeharaptam a fogaimat.

Felszálláskor öt forintot nyomott a kezembe.

- Vedd magadhoz.

Sokszor visszaadtam, mert tudtam, hogy utolsó pénz a háznál.

- Nyugodtabb leszek, ha elveszed – sírt és erőszakosan a zsebembe gyűrte.

- A legközelebbi állomásról mégis visszaküldöttem, nem tisztességes ember, ki elveszi anyjától az orvosság árát.

- Hát nem igaz, barátom?

Sikó, a gyergyai, bámulva nézte a rettentő erőket, indulatokat fékező társát, ki nagy léptekkel sétált borzasan, betegen.

- Feküdj le pajtás – csillapította.

- Lefeküdjem? Én? – torpant hátra, mint a megsértett tudós, ki a saját köreit-számait szidja. – Hiszen készülnöm kell. Itt a levél. Hazahívnak. A kishúgom írt.

Most már úgy viselkedett, mintha ott sem lett volna a társa, a gyergyai Sikó. Rádobta magát az ágyra, figyelgette a húga levelét:

- Jere haza, Laci. Te tudsz hozni egészséget, örömet is.

- Azt hiszik szegények, hogy amerre én járok, boldog, fényes az élet – kesergett Sebe László és az arca tele volt szomorúsággal.

- Te, ha nekem pénzem volna – meredt rá a barátjára csillanó, tervező, fakó szeretettel.

- Mit csináltál, Laci?

- Barátom – vetett feléje egy lelkes mozdulatot -, gyönyörű házat építenék valahol egy erdő tövében. Berendezné minden jóval. Aranyból volna még a rozsda is a késen-villán.

Legelőször megfestetném az Apám, Anyám képét. Kis húgommal megtanácskoznók, hogy melyiket.:Azt-e, amelyiken édesanya fiatal és üde, int a reggel támadt gondolat, vagy a mostanit, a lehullott arcút, kopott ruhájút. – Mégis ezt festetném meg.

A konyhát felszerelném drága edényekkel, kristály poharakkal. Majorságot is kelletnék, márciusi csirkét, pelyhes pipét.

Aztán egy napon, legjobb volna a nevem napján, kocsira ülnék és elhajtatnék a kis, meglökött ház elé. Már a kapuból kiáltoznék:

- Hamar. Sietni. Elhűl otthon a leves.

Ők kifutnának és magammal vinném az elhagyatottságból. Az izmos lovak – ejh, hogy trappolnának. – A szép szobába vezetném, hol a képek függnek a falon. Édesanya sírna a látásukra és csak ennyit tudna mondani:

- Drága fiam.

Ahogy a konyhára mennénk, hát egy pici csirke bemerészkedett a nyitott ajtón csipegetni. Kishúgom felkapná, megcsókolná a homlokát.

- Jaj, de hercig.

Az ügyetlen csibe arany lábacskáival kapargatná a húgom tenyerét.

Mikor a legboldogabbak, mindenről elfeledkezve elszöknék mellőlük és felgyújtanám az elhagyott szegény házat.

Felgyújtani nem lehet, mert oda kell hazamennem, de azért jól készüljetek, mert úgy megyek közétek, int a fejedelem.

- Hiszed-e Sikó?

Sikó megölelte a lázas gyermeket, széthányta az ágyat, beledédelgette, beborogatta a fejét, szívét és őrizte, míg elszenderedett.

Estefelé felnézett még néhány földi, osztályos cimbora, azoknak megsúgta, hogy baj van, Sebe Laci már hazabeszél.

- Hazabeszél? – hitetlenkedtek, de úgy látszik megértették, mi az a hazabeszélés, mert erősen elkomorodtak, sötéten, gyilkosan néztek egymásra – már ahogy ezek a székelyek szoktak, kikben – sajnos – nincsen semmi finomság, megértés. Darabosak, féktelenek és az Úristen is tájékozatlanul keresi a helyüket a másvilágon, hogy hová tegye őket.

Forrás: Keleti Ujság III. évf. 283. szám Cluj, (Kolozsvár), 1920. dec. 25. szombat