A
fogság magánya versekben szólaltatja meg a gondolatok mélységébe merült
lelkeket. A magyar irodalomban a régi időkben már helyet foglalt a
börtön-költészet a Koháry Istvánról való az a cím is, amit a közlemény elé
írtunk. Fogságba jutott ismert nevű erdélyi magyaroknak a rideg falak között
írott verseit közöljük a következőkben:
APÁTHY ISTVÁN:
SZILFAPÉNZEK
Szálldogálnak szilfapénzek
Naptól aranyozva,
Föl-fölkapja könnyű szellő,
Majd meg visszahozza.
Csupa apró szilfapénzzel
Van tele az ösvény:
Ifjú vágyban, új reményben
A tavasz nem fösvény.
Minden kis pénz reménység volt
Öreg szilfa ágán:
Reménységnek apró pénze
Nekünk sem jut drágán.
De nyár a tavasz pénzét
Be olcsón se váltja,
Jó, ha a fa bár egy magvát
Kicsirázni látja.
És még hol van, míg a csira
Terebéllyé nőhet?
És az idő mégis teremt
Rengeteg erdőket.
PAÁL ÁRPÁD: JAJ, JAJ…!
Te jajszó, hasadj fel az égbe,
Titkos nagy élet közepébe,
Zúzz össze valami nagyot,
Ne engem, aki csöpp vagyok…
Jaj, jaj!
Vagy hát törj össze őrületben,
Átkoztasd meg, hogy megszülettem. –
Be áradj szét hát még egyébre,
Ne rontson ágyú egy verébre!
Jaj, jaj…
Ha temetés, hát legyen az,
Ne ébredjen föl több tavasz,
Ha sír, hát úgy legyen megásva,
Hogy ne legyen feltámadása.
Jaj, jaj…
Legyen villám egész világon,
Egész világon minden fájjon,
Legyen fekete könnyből tenger,
S fulladjon bele minden ember…
Jaj, jaj…
A poklodból jöjjön vihar,
Hamvasszon el láváival,
De a korommá égett földön
Az én jajom tovább is nyögjön…
Jaj, jaj…
PAÁL ÁRPÁD: AZ ASSZONYOK,
(kik börtönben levő
férjeiket látogatják)
Jönnek aggódó, szerető szóval,
Mosoly az ajkon, könny a szivekben;
Nem hangos hangon való imával
Istenhez ember nem fordul szebben.
Letiprott ország erői multán,
Mikor rokkantan tesped a férfi,
Remények útján támad az asszony,
Ki a zord sorsnak soha se tér ki.
Hol fájdalom van, vigaszt hoz arra,
Hol félelem van, köszönt hős daccal,
Mit elrontottak nagy hazabölcsek,
Új életet épít az új tavasszal.
Az új tavasszal új szellő támad,
Kirügyezik rá barackfa lombja,
Termő virággá szépül a bánat,
Asszonylélekből új napja támad
S az lesz, jövőnket ami kibontja.
(Segesvár, 1919 II/10.)
KEMÉNY GÁBOR: KICSI
LEÁNYOMHOZ
Szeretnélek Judit, még egyszer látni téged
És selyem hajacskád megsimogatni lágyan
És szivemre fektetni a borús éjszakában
És a piros madárról szépen mesélni néked.
Szeretném kis Juditom, ha még egyszer látnál engem,
Ha reszkető térdemen még egyszer lovagolnál,
Gömbölyű kis kezeddel kacagva átölelnél
S mint játszi emlék maradnék te életedben.
KEMÉNY GÁBOR: AZ
AKROPOLISZON
Oh mily könnyű élni a víg jelennek,
Fenékig kiüríteni az örömteli kelyhet,
Szabadlevegőt szívni s élvezni dús szerelmet,
Mily játszi könnyű feleim élni a víg jelennek.
Oh mily könnyű barátim, a szép jövőnek élni,
Légvárakat építni: ragyogjanak az égig,
Remények országútján vígan robogni végig,
Mily játszi könnyű, barátaim, a szép jövőnek élni.
De jaj, nehéz a rabnak bús vackán fészkelődni,
Jövőt nem látva, mégis a múlttól távolódni,
Asszony gyermek-mosolytól vérezve elszakadni,
Oh jaj, nehéz a rabnak bús vackán fészkelődni.
Forrás: Keleti Ujság
III. évf. 283. szám Cluj, (Kolozsvár), 1920. dec. 25. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése