A mi kis falunkban ezelőtt nem régen
Boldogság lakozott alvégen, felvégen;
Virágos-ablakú nádasházak alatt
Panasz alig hangzott, könny csak néha fakadt.
Jó paraszti népe kevéssel beérte,
Nyugalom, boldogság lett jutalma érte.
A mi kis falunkban de más világ járja,
Rá se’ ismerne tán, aki régen látta.
Nádfödeles házak eltűntek egy szálig,
Cseréppel fed egyik, bádoggal a másik.
Muskátlis-ablakra csipkefüggönyt tettek
S maguk is parasztból urassá vedlettek.
Hajdan a templomba cifra szűrben jártak
S viseltek a lányok magyaros pártákat.
Híre sincs a szűrnek, oda lett a párta,
Kaputrokk, tunika, lagoscipő járja.
S a templom harangja hiába hívogat.
„Nem kell a templom se’”: ez lett az új divat.
Üres a templom, de tömve van a korcsma,
Mindennapos lett a mulatás, tivornya,
Előbb csak vasárnap, ma már minden napon,
Ritka, hogy ne légyen muri, lakodalom.
Vége akkor szakad csak a mulatságnak,
Mikor egy-egy házat s telket licitálnak.
A mi kis falunkban ezelőtt nem régen
Boldogság lakozott alvégen, felvégen.
Hétköznap a mezőn, vasárnap templomba,
Útált volt közöttünk a korhely, a lomha.
Cifraság nem bántott, éltünk egyszerűen,
Mit apáink hagytak, megtartottuk hűen.
Nem is kívánkozott senki más hazába,
Boldog volt a maga nádas kis házába’.
Forrás: Néptanítók Lapja
42. évf. 13. sz. 1909. ápr. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése