Szentimrei Jenő (1891-1959)-: A rózsa meg fog halni

… Egész nap telefonáltam azoknak a ronda tüzéreknek, hogy azt az oldalazó árkot lőjék. És ne adj Isten. Szemközt a búzatábla mögött rongyokká tépették a drótot, a gránátok fekete gejzírjei földdel egyenlővé tették a fedezékeket és ők meg voltak elégedve, hogy gyönyörűen dolgoztak. De az orosz okosabb volt, kimászott az árokból idejében, előre és vígan röhögött a búzatáblában, hogy mögötte a pattantyúsok milyen szorgalmasan kalapálják a földet azokkal a rettentő gránátokkal.

Az oldalazó árokra pedig egyetlen lövés sem esett. Tudtam, láttam és kegyetlenül éreznem kellett, hogy ott van a komoly veszedelem. Ahány emberemet golyó érte, az mind jobb oldalról érte és majd minden lövés halálos volt. Pedig nem is volt valami kitűnően maszkírozva az az árok. Keresztbe hasadt a tarlón, int egy szélesen vágott száj. Látszott jól.

Akkor éjszaka lett és végre kellett hajtani a rohamot. Olyan nyári tiszta, felhőtelen éjszakát, olyan mosolygó, édesdeden derűs holdat soha az életben nem láttam. És azt a roham előtti csendet sem felejtem, míg élek.

De amíg azt az oldalazó árkot ki nem füstöltük, addig hiába minden.

Hogy ilyen gyönyörű éjszakát az őrület kurjantásaival, a halál hörgéseivel, és gyilkos gépek esztelen szájalásával megszentségtelenítsen, arra is csak az ember képes. A patak partján, ahol beásva minden idegünk a következő percek előreviharzását reszkette, bódultan illatoztak a menták és a kakukkfüvek és ezüstködök remegtek a hold felé. A mondhatatlanul halk, leheletnyi szél úgy simogatta az érett kalászos mezőt, mint szerelmes asszony álmatag keze az ölében szendergő férfi haját.

És vad, rikoltozó zenebona, hangok förgetege, melyekben a verés elől szűkölő kutya vonítása és a vért szimatoló oroszlán csontokba lépő felhörkenése egyetlen kergető és földhöz cövekelő s végül mindeneket magával sodró őrületté szilajul: vitt, lódított, hömpölygetett, iont mikor egy szalmaszálat hátára kap az ár és tajtékozva vágtat vele a végtelenbe futás lendületével.

Valami puffant mellettem, valakik jajgattak. Rajta!! Rajta!! Előre!!

Valami hang nélkül sziszegett a szemem közé, valami szél, vagy sok kis szél, rövid, igen rövid időközönként meg-megújuló új lendületekkel: én nem tudom, mi volt, sokan arcra buktak, mások még vadabb ordítással rohantak előre. Hajrá! rajta! Rajta legények!

Sohasem képzeltem, hogy ilyen rossz távbecslő legyek. Az oldalazó árkot nem becsültem távolabbra háromszáz lépésnél és legalább négy óra óta megyünk, folyton megyünk, ordítunk… hóóopp!

Mi ez? Lehet ez? Lefeküdt az egész rajvonal? Gyalázatos kutyák! Egész éjszaka ordítnak, mint a fenevadak s most húsz lépéssel az árok előtt megkushadnak, mintha lepofozták volna őket, egy mukkanás, egy moccanás nélkül?

Olyan csendesség van, int ájult ember mellében. Előre emberek! Előre fiúk! Előre, az istenit a fejeteknek!!

Mi ez? Nem hallom a saját hangomat? Nem mozdul a nyelvem? Halott vagyok? Én, én meghaltam? Én? Emberek!... előre emberek… magyarok…

Én… én… én… rettenetes!... Én… nem… é…lek.

Valami fellegek mennek, seszínű, fehérszürke fellegek, de olyan puhák, de olyan puhák, mint a galambtoll a madárka meleg mellén. Igen, melegek is, melegek, mint a kifakadó könny és harmattal simogatnak, de olyan lágyan, de olyan lágyan. Ideszálltak, egészen ide hozzám, az arcomat simogatják, a kezemet simogatják. Alám terjengenek, betakarnak… gyengéden megemelnek… szállunk…

Szállunk.

Ahogyan az ember fekszik a hajó kajütjében, nagy, nagy hajón, óriási fehér gőzösön és halad, halad a hajó nesztelenül s valami ringató, altató, tompa, távoli zúgással remegteti a gép a kolosszus testét. De nincs alattunk víz, se föld, se levegő. Semmi.

Volt egy anyám Pesten. Óbudán. A parlament fölött megyünk, olyan az egész, int egy középkori távlati kép. A felleg, a fellegünk rajta ül a temérdek karcsú torony hegyén, középen át is szúr a kupola villámhárítója, s én mintha messziről az egészet látnám, de benne is vagyok a felhőben, körülölel langyos-hűs melegség. Anyám Óbudán van és rám gondol. Jól vagyok anyám és megbékülten. Nézd, ha már meg kellett történnie, jobb most. Hidd el, jobb most. Csak téged sajnállak, szegény. Neked fájni fog, pedig ha tudnád… ha tudnád, hogy nekem milyen könnyű, hogy nem fájok… semmim sem fáj… még… még az életem hiánya se. Nem érzem a fájdalmat, pedig valószínűleg fájnia kellett a fizikumomnak, míg a halálig eljutottunk. De nem, képzeld te szegény, csak jött egy szelíd, szelíd felleg és felemelt…

Huszonhét éves – voltam. Múlt időben mondom, és ez se fáj. Tizennyolc évig iskola, nem, huszonegyig iskola. Nyomorúságok, vidám vakációk, kis garnizon, nagy, őrült szerelem egy vörös hajú nőbe, csalódás, nem fáj, semmi se fáj. Sem az, amit otthagytam, sem az, ami jöhetett volna még. Mintha vetítővásznon peregne le előttem az egész, ezek a más fájdalmai, a más örömei, én puha karszékben ülök. Nem, nem lusta, csak valami súlytalan kényelemben és olyan mosollyal nézem, éppen olyannal, mint Mona Lisa képén láttam. Ez a mosoly a mindenséggel tudattalan eggyélevés mosolya, örök mosoly, élet.

Igen, élet. Mert én élek, ez élet, életebb minden levésnél. Csaknem szólok, de szólhatnék is. Minek? Mit mondjak? Kinek? Valakinek, talán egy nőnek el kellene mondani ezt. Ha ő is idehullana most erre a fellegre, mint a rózsaszirom a sziromágyra és ne csókoljon, nevetséges, nem kell a csók. Érzem, semmi emóciót nem keltene bennem. Csak azt akarnám neki megmondani, hogy nem sajnálom már, hogy nem lett az enyém. Csak azt sajnálom, hogy elszomorodik majd a halálom hírére, de ez is elmúlik, hamarabb elmúlik, mint eleinte hinné. Ó, olyan hirtelen kiszáll a fájdalom a szívből, olyan nyomtalanul, int én az imént az életből. Most tudom csak, mennyire tökéletesen azonos egy érzés kimúlása, az élet kimúlásának érzésével. Illetve azzal az érzéssel, hogy már nem érzünk semmit és ez olyan tiszta, olyan lebegő égi jó, mint a sugár.

Igen, sugár. Sugarak, rozsdás aranynyilak verik át a hajnali szürkület kárpitját, a láng minden színeiben szuronyok és veres-tóba csurog végig rajtuk a vér: a nap ott ül már a horizont peremén. .Tündéri rózsaszín a fellegem, én, az égbolt, az élet.

A föld alattam sötétlik. Lenézek, mosogatólé-szín szürke sötétség ül még rajta, s valami szürke árnyak imbolyognak benne, idehajlanak, odahajlanak. Vajon hogy sikerült a roham?

Most a mezők közt lebegek. Én vagyok a pára, mely hajnalonta kiszáll a nedves fűszálak közül, végigreszketek a harmatos kalászok között. Ring, reng a felleg. Valami szúr, élesen a hátamba, mintha marokkal kitéptek volna a bal lapockámból valamit. Valaki mozog előttem. ne tartsatok lépést! Ne tartsatok lépést az istenért. Fáj.

Lassan, vigyázva a nedves fűre fektetnek. Érzem, hogy ez a kemény alattam: föld s ez a nedves nyirok a hátam alatt: harmatos gyep. Hordágyon fekszem. Valaki fölém hajlik, fekete sziluett.

- Él!

- Ki az?

- Én vagyok, testvér.

- Te vagy az, Gida? Még mindig tartalékban vagytok?

- No, téged csúnyán meglőttek öregem. Jól nézel ki.

- Igazán? Én csak a vállamba érzek valami szúrást.

A hajnal dereng a szürke mező fölött. Most már jól kiveszem a Gida arcát. Nagyon rossz lehet nekem, mert nagyon tragikus képet vág. Most a legényemre téved a tekintetem.

- Hogy vagy Sándor?

A fiú arcán földöntúli öröm sugárzik. Mosolyog, mint akit nagy, váratlan boldogság ér.

- Élünk, főhadnagy úr drága, élünk!

Felemelnek, a hordágy ring, reng, most már nem tartanak lépést. Megint úszunk, úszunk a felhőn, a nap már aranyos-könnyesen tündöklik, mint egy mesebeli ékszer.

Egy ház udvarán fekszem. Vakító fehér falon vakító napfény szikrázik.

- Te vagy az, doktor?

- Én, öregem. maradj csak nyugton.

- Nem fogok meghalni, öregem?

Behunyom a szememet, úgy várom a választ. Nagyon jó így behunyt szemmel, oh, ha aludni lehetne sokáig, sokáig! Azt hiszem, semmit sem aludtam az éjjel. Valami melegség nedvesíti meg a szempillámat, mi ez, csak nem sírok?

A doktor pár lépésre tőlem, háttal felém magyaráz egy csoportnak.

- Vigyázz – súgja oda neki az öreg, goromba őrnagy -, ide figyelj.

A sárga bajszú sváb ezredorvos erre odajön hozzám. Megsimogatja az arcomat, mint a doktor bácsi, mikor himlős voltam. Azóta se simogatott férfi így.

- Hát barátocskám… a dolog igen súlyos, de nem életveszélyes.

- Férfiak vagyunk, doktor: szavadra?

- Szavamra. Kapsz egy injekciót és hátravisznek a kötözőhelyre. Ott kérd meg, hogy ne bolygassák a kötést.

Érzem, olyan simogató a tekintetem most a doktoron, mint a hűséges kutyáé. Élni fogok, élni, hazavitetem magam Pestre, fehér kórház, kedves ápolólányok, anyám, a húgaim, az ismerősök látogatnak. Én fogok élni, élni. Csak most el ne vérezzek valahol az úton.

- Te Sándor, ne rázzátok úgy a hordágyat. Ha még egyszer lépést fogtok tartani, keresztüllövöm mind a kettőt.

Mi ez itt a fejemen? Ah, igen, virág. Egy rózsa. Valamelyik barátom tette ide, úgy félálomból emlékszem.

Egy rózsa. Rózsaszín, fiatal, alig feslett láfránsz.

Szegény, ő biztosan el fog hervadni holnapig.

Forrás: Keleti Ujság IV. évf. 1. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. jan. 1.