Petelei István hagyatékából - A vad hegedős

- A nagy író még ki nem adott elbeszélése –

Amint a sziklás, kopár hegyháton felfelé haladtunk, hangos kurjogatás szállt le hozzánk.

Aznap az úton nem hallottunk egyéb hangot, mint a sebes Szamos zúgását, s a fenyő-madár sivítását. A mélysötét fenyőerdő sóhajtott még néha.

Szép, tiszta idő volt. A ködök jó reggel végignyalták az életeket s elültek az ismeretlen mélységekben. A pojánák a tetőről némán néztek alá; a gerendákból rótt házikók környékén nem látszott az élet nyoma.

A kurjantás szakadatlanul ismétlődött. Nem valami víg rikoltozás volt az, ahogy részeg ember ujjong. Nem is jajszó, bárha hosszan, elnyújtottan nyilallott be a némaságba. Hanem egy csomó kikéredzkedő állati hang, mely valakibe beleszorult. Valami üvölt, mert ez úgy esik jól neki. Keletre fordul, nyugatra fordul s kinyújtózkodik belőle egy hosszú, félig éneklő ordítás, amitől érezhetőleg megkönnyebbül.

Nem láttuk még az instrumentumot, mely így szólalt meg. Felettünk szólott egy sziklaormon. Hanem amint kiértünk egy fordulón, a szemünk előtt egy erős,v állas, fehér hajú ember állott, ki karjait az ég felé emelte, száját tágra nyitotta és egy fél tekintettel nézve reánk, tovább folytatja a mulatozását.

Sohase felejtem el. a nap megfényesítette egészen. Értelmes arca volt, melyet hosszú, fehér haj koronázott. Nyakát szabadon hagyta a nyitott ing és a viseltes katonakabát. Piros tüszője ragyogott a sok rézgombtól s le a bocskora szíjáig minden eleven színű volt rajta. Az oldalán egy nagy összeesett kecskebőr duda lógott, melynek a furulyája színes gyöngyökkel volt kirakva.

Állván ott az élen és minden égtáj felé rikoltván ki a gégéjében megszorult hangokat, mellette a gyenge mohán, a földön, egy kisded asszony ült. Feje keszkenővel volt bekötve s térdeit ölébe támasztva takarta tenyerébe az arcát.

A sajátságos látvány lekötött.

A férfi kinyújtózkodott, megroppantotta derekát s aztán ellenséges tekintetet vetve reánk, kik megháborgattuk, füttyentett rövidesen az asszonynak s felcsapva katonasipkáját, megindult az ösvényen.

Megszólítottuk.

- akartok valamit? – és féltesttel felénk fordult.

- Mi vagy te s hova mégysz?

Felrántotta a vállát, és csendesen lépegetett. Aztán mindjárt egy cikornyás nótába kezdett. Mély, rezgő bariton volt.

Az asszony csendesen cihelődött.

- Ő a muzsikus – mondta halkan, s fejével a férfi felé intett. – Ő az énekes, aki verseket csinál, a läuter.

Gyenge, fiatal, szinte gyerekes arcú asszony volt, szép, éles metszésű képpel. Valami félnék tisztelettel nézett a távozó után.

- Az urad a vénember?

- Az uram, bizony – felelte dicsekedve.

Aztán utána kocogott a legalább tíz lépésnyi közt megtartott állandóan.

Így baktatva csendesen, míg elől a férfi énekelt, értek el az oromra. Jól követhettük a szemünkkel. A tetőn az énekes megállott és felfújta a dudát. Aztán a hegyes hangú sípon játszani kezdett. az éles, bús nóta beléfúródott a némaságba s messze szállt, a duda morgott utána mélyen.

Az asszony némi távolságra ismét letelepedett, s fejét némán tenyerébe nyugtatta.

Akkor peregni kezdtek a hangok. Szaporán sivítottak ki a sípból, mint a suhogó zápor. A muzsikus emelgette hozzá a lábait, s ingatta a derekát s fehér fejét. Kacér táncdal volt, enyelgős mégis ropogós. Némi visszhang háborgatta a nótát a szomszéd hegyekről.

Egyszerre félbeszakította, s tovább indult. Az asszony néhány lépés távolságra csöndesen utána. A kanyarodó út, mely a völgy felé visz, eltakarta előlünk.

- A muzsikus ő – mondta a vezető. – Afféle tekergő, aki esténként beáll, ahol valami vígság van és szót mond. Ő maga csinálja őket a rablókról, a gyilkos legényekről. Nincsen neki semmi mestersége. Olyan, mint a bolond. Sem háza nincsen, sem földje, semmije sincsen. Az nem is az ő felesége, csak úgy hozzáragadt, mint a bojtorján. Megy utána, mint egy kutya. Nem lehet tőle elverni.

- Hát szereti tán?

- Lehet is ilyen kolontos belendet, de úgy sír, ha a vénember énekel. Aztán ha megsimogatja, kacag s táncol. az ember nem tudja, miből élnek.

S megvetőleg legyintett nagy kezével. De akkor feltűnt az aljban egy kis malom.

- Ott lakik Sztán Juon, a bika. Haj! micsoda ember az! Akinek szép felesége van, úgy fél tőle, mint a rossz lélektől.

És tovább mentünk.

**

Tavaszra behozták a vad muzsikust a tömlöcbe.

Katonaviselt ember volt. Engedelmeskedett a csendőröknek.

Alig ismertem meg, olyan öreg lett. A szakálla kinőtt, mint dudva. Kecskebőr dudáját elhagyta valahol. A fejét még gőgösen hordta, de a nadrágja megtortyant a lábán.

- Mi a vétke?

- Asszonyt ölt…

Össze volt esve. Egy korcsmában fogták meg. Ott itta be a dudáját. Neki már nem kell az többet.

Nem evett és nem beszélt. Ha kérdezték, csak morgott. Inkább indulatos volt, semmint kétségbeesett.

A falakra tekintett néha, melyek a tömlöc udvarát körülzárták, mély tekintettel. Ah! a havas nyers levegővel: a nagy darab ég; a sötét fenyves; a szótalan mulatságok a nagy szénatartó csűrök alatt: sorban a legények, a kapusaroknál a kis összetöpörödött asszonyok guzsallyal a kezükben és csendesen szól a dal, a síp nyikkan és a duda búg. A csillagos nagy ég is némán hallgat, s az állatok a kerítés mögött.

- Bántott téged az asszony?

Nem felel, csak tagadólag int.

- Hiszen járt utánad hűségesen, és szolgált téged. Amit parancsoltál, azt csinálta. Nem is volt neked való. Éhezett és fázott veled. Hát volt lelked bántani?...

Lesüti sötéten a fejét és egyet se szólt.

- Négy esztendő óta hurcolod már. Miért nem hagytad békén? Most felesége lenne vagy egy becsületes, hozzávaló legénynek. Hiszen gyermek volt még, mikor elcsaltad. Hogy tehettél kezet reá!

Szétnéz, mintha segítséget keresne a kérdések ellen valahol. A verejték kiveri a homlokát.

- Cselédednek tartottad, vagy minek? Hiszen igen vén voltál hozzá. Nem is szerethetted, nem is szerethetett.

Megrázza a fejér és hevesen közbeszól:

- Cselédemnek? Ha azt ti tudnátok. Mért mondod, hogy cselédemnek: Ő nem tudott tőlem elválni és én sem tudtam volna nála nélkül lenni. Ő jött magától. Egyszer énekeltem a táncba és ő azt mondta: engedd meg, hogy veled menjek. Megfogta a kezemet. Neki senkije se volt és nekem se volt senkim. Hát ha ő szeretett, ki tehet róla.

Aztán mind emeltebb hangon folytatta.

- Az enyém volt? Vagy nem volt? Ezt mondjátok meg. Ha ő maga adta nekem magát, hát csak szabad volt ez neki. Pedig ő adta, kérdezzetek meg akárkit. Engem ismer mindenkit, hát mondják meg. Azt tehettem vele, ami nekem tetszett, mert az én jószágom volt. Mit akartok tőlem?

- Én nem bántottam – mondta nyersen -, senkit, csak őtet, aki az enyém volt. Soha addig kezet se tette rá. De hát már nem kellett többet. Mondtam neki: „menj el, megutáltalak, menj el.” Mégse akart. Meghajgáltam kővel, hogy fusson el. Sírva jött utánam. Az előtt való este érkeztünk a malomhoz. Láttam, hogy a Bika szemet vetett reá. Azt mondtam: „ülj itt mellettem.” De engemet körülfogtak a legények. A bika pálinkát hozatott neki. Beleénekeltek az én szavamba is. Én elfelejtettem egyebeket, s reá se ügyeltem. Nem is láttam már jól, mert sötét volt, csak a tű z égett. A legények táncoltak s verték a botokat, hogy én ne halljak semmit. Ők is tudták, hogy mit akar a bika. Az isten fordítsa el a szemeit róluk…

Megállott s megrázta a fejét.

- Aztán bejött a leány és leesett a lábamhoz. Sírt és fejét a földhöz verte: „Mi lelt tégedet?” - kérdeztem. Nem mondta meg, csak átölelte a lábamat. Széjjelnéztem. A bika kacagott és mindjárt tudtam, mit tett vele. Reá rohantam, de erősebb volt. És a legények mind kacagtak és kidobtak az útra. „Menj el” – mondtam a leánynak -,  ne jöjj utánam többet. Menj vissza bikához, az isten átkozza meg őt. Már bepiszkolt ő. „Nem kellesz”. Kövekkel hajgáltam, hogy ne kísérjen. Akkor utáltam. Mégis odajött.

- A hangja eltompult, s szárazon mondja:

- És megütöttem a bottal a tejét.

- És megölted azzal az ütéssel.

A vén muzsikus eltakarta az orcáját…

Aztán kegyetlen átkozódásban tört ki.

Karjait felemelte éppen úgy az ég felé, mint ahogy a hegytetőn állani láttam, mikor kikurjangott előle a megelégedettsége – és zokogásban végezte.

- Már senkim sincs a világon, hogy ő elment…

Forrás: Keleti Ujság III. évf. 283. szám Cluj, (Kolozsvár), 1920. dec. 25. szombat