Hajnal László (1901-1943): Az ezüstfejű serleg

Két gyermek játszott a kaszárnya előtt. Rövid ujjú piros trikó volt rajtuk és egy kis nadrágocska. Pöttömnyi jószágok, az idősebbik lehetett tizenkét, a fiatalabbik tíz éves, zörgős csontú, fejletlen gyermekek. A kisebbiknek nagy, álmodozó, kék szemei voltak és percenként elkapta a sorba rakott golyóktól. Nem nagy kedvvel játszott. Mikor a bátyja következett gurítani, lassan elsompolygott a játéktól s fejét a vaskerítéshez szorította.

A kaszárnya túlsó felén katonák jártak, egyenként vagy párosával s a szürkületbe szürke színük halkan elmosódott. Mikor besötétedett, a gyermekek haza készültek. De olyan nehéz volt elválniok. A nagyobbnak a játéktól, a kisebbnek a kerítéstől. A túlsó oldalon egy kantinszerű üzlet redőnyeit húzták le. A vasút felől egy tehén baktatott, s egy tempós szénásszekér.

- Csak még ezt nézzük meg – mondta a nagyobbik -, aztán hazamegyünk.

A kicsi bólongatott. Ő sohasem ellenkezik. Nagyon messze laktak. Az úton szótlanok és rosszkedvűek voltak. Talán mert érezték, hogy ki fognak kapni. Otthon észrevétlenül sompolyogtak be.

- Te, ne vacsorázzunk… feküdjünk le… Akkor nem kapunk ki.

A nagyobbik megvacogott.

- Szépen nem! Akkor majd reggel… Még jobban.

És benyitottak a konyhába. Nem volt ott senki. Az asztalon két pohár tej volt, egy papírdarabbal letakarva, egy nagy darab kenyér és egy kés. Biztosan a vacsorájuk. A gyerekek gyorsan kihörpintették a tejet. Kenyeret nem is vágtak. Aztán bementek a kis szobába, ott szundikált az anyjuk. A lépésük felverte.

- Hol voltatok eddig, csavargók?

A kicsi hallgatott. A nagyobbik habozott, aztán meglökte öccsét.

- Kardoséknál. Játszottunk meg beszélgettünk.

Az anyjuk mosolygott befelé. Ő tudta, hogy nem voltak Kardoséknál, hisz tíz perccel ezelőtt még ők voltak itt.

- Na menjetek ki, a konyhában van a vacsorátok.

- Már vacsoráztunk. Megittuk a tejet és Kardoséknál is ettünk.

Az asszony rájuk hagyta. Olyan nagyon, nagyon nyugodt volt, mint már régóta nem s nem akarta felizgatni magát.

- Csak itthon volna az apátok, majd adna az nektek Kardosékat meg csavargást.

A gyermekek fellélegzettek.

- Hát persze! Hiszen nincs is itthon.

S boldogan keresték egymás tekintetét a sötétben. Bágyasztó volt ez az este. Tele ravasz kis szellőkkel, mik körülcsókolják az embert, aztán észrevétlenül ravaszságot lopnak belé. A gyermekek csak azt érezték, hogy megszabadultak valami nyomástól, mely lidércként feküdt rajtuk. És olyan jó volt ez a féktelenség, mely csak belülről mozgott és olyan megnyugtató a csend, mely kiélni hagyta ezt.

- Most feküdjetek le!

A gyerekek kaptak a szón. Simogató, bátortalan hálával kezet csókoltak és kimentek. Kicsi szobában két vaságy, egy asztal, nehány szék – ez volt a szobájuk. Gyorsan hányták le magukról a ruhát. Mikor bebújtak az ágyba, kinyújtózkodtak és egyszerre és egyformán felkacagtak. Nem tudták miért, de kellett ez a kacagás. Bennük volt és fojtogatta őket. Aztán sokáig hallgattak. És velük hallgatott minden, a ház, az utca, a város… És mikor a csend már szomorú lett és elálmosító, hirtelen minden átmenet nélkül beszélni kezdett mindenféléről. Csacsogott, mint a kényeztetett gyermek, turbékolt, mint a szerelmes leány és harsogott, mint a megcsalt férfi, verejtékes, döngető hangon.

S a kicsi gyerek hallotta. Szeme kitágult és itta mohó szomjúsággal a hangokat. Aztán félni kezdett és fogai összeverődtek. A második ágyban mozgolódott a bátyja.

Ekkor elnémult a csend. De tompa, hangtalan hallgatása még ijesztőbb volt. A plafonra halvány vonalú cikornyák rajzolódtak és mindenüvé követték, ahová nézett. A furcsán rajzolt vonalak megnyúltak, kiszélesedtek és örökké pergő film gyanánt a legkülönbözőbb képeket vetítették elő. Behunyta a szemét. Mindegy volt. Szemhéja belső részére rajzolódtak és úgy is látta őket. Tulajdonképpen örült is neki, mert lefoglalta agyát és nem volt ideje félni. Felült az ágyban. A takarót ledobta magáról és fehér hálóingecskéjében úgy világított ki a sötét környezetből, int egy kis szobor. Mozdulatlan volt s még szemhéjai sem rebbentek. Percekig ült ott, aztán tapogatózva leszállt az ágyról. Mikor csupasz lába a padlóhoz ért, megrázkódott. Pedig nem is fázott.

A bátyjához indult. Szüksége volt valakire, aki mellette legyen. S bár máskor csukott szemmel is egyszerre odatalált volna, most nekiment az asztalnak. A lábát megütötte, felszisszent. Aztán sántítva, de biztos menéssel a bátyjához szaladt. Nekiesett az ágynak. Bátyja már félálomban volt. Felébredt.

- Ki ez?

- Én…

- Mit akarsz most? Hagyjál aludni!

- Semmit. Csak mondok valamit.

Még nem tudta, mit fog mondani. Kapart, kutatott az agyában, de semmi sem jutott eszébe. Pedig kell valami jogcím, hogy itt maradhasson. És vissza nem akart menni. Felült az ágyra. Bátyja újra lehunyta szemét, s egy pillanat alatt elszunnyadt. A kisfiú a bátyja mellé feküdt. Magára húzott a takaróból egy darabot s testét a bátyjához szorította. Jó volt ez a meleg és lehűtötte, megnyugtatta őt. Csak fel ne ébredjen megint. S akaratlanul megsimogatta haját. Erre ébredt fel.

- Mit akarsz itt?

A kicsi ideges lett, majdnem sírt.

- Semmit, csak el akarom mondani neked, amit délután meséli egy katona bácsi.

- Majd reggel. Most aludni akarok.

A gyerek akaratosan megrázta magát.

- Nem… nem… hallgasd meg… olyan szép.

- Úgyis hazudsz! Eredj feküdj le.

- Nem is igaz. Én nem hazudok. És te nem tudod, mit akarok mondani.

Ő sem tudta. De erősködött, hogy beszélni akar. A bátyja végre ráhagyta.

- Na, mondd hát!

A kicsi befúrta fejét a párnába és akadozva, kerülgetve, de meglepő bátorsággal kezdett egy mesébe, amelyiknek még a második mondatát sem tudta.

- Tudod, délután… mikor téged a Fekete elhívott, tudod… az a katona bácsi, aki ott járkált mindig a puskával… mikor te elmentél, odahívott és…

Egy párat köhintett, nagyokat nyelt és folytatta:

- És… megkérdezte, hogy hívnak… és akkor mondta, hogy mesél nekem a háborúról… és mondta, hogy akarom-e…

Megint megállt. Figyelte a bátyját, aki meg sem mozdult a talán nem is hallotta, mit beszél…

- És akkor mesélte, hogy egyszer, egy nyáron neki lakodalma volt egy lánnyal… és… egyszer csak el kellett menni a háborúba katonának. Nem szeretett… csak muszáj volt…

Nem tudta hogyan folytassa. Zavarában felült és megint lefeküdt. Végre eszébe jutott egy mese az ezüst fejű seregről s azt iparkodott eltorzítani, hogy a bátyja rá ne ismerjen.

- És ekkor tél lett és nekik ki kellett menni a harctérre. Nagyon hideg volt. Mindég hó és jég esett és a katonák fáztak. Egyszer azután azt mondta a kapitányuk, hogy most igazi csatába mennek, ahol lőni kell. És mentek. Nagy hegyek közé értek, ahol olyan hideg volt, hogy a cipő meg a ruha is rájuk fagyott. és egyszer csak odaértek. Ők lent állottak és a hegyen fent sok-sok másmilyen ruhás katona. Azok jöttek lefelé. Először nem látták az arcukat, csak a ruhájukat, aztán mikor lejjebb értek, meglátták, hogy mindegyiknek nagy szakálla és haja volt s mintha mindegyik ezüstből lett volna. Mert… mert… mert jégcsapok csüngtek róla s az úgy csillogott, meg havas is volt.

- És akkor a kapitány azt mondta, hogy most itt van az ellenség és lőjenek. De a katonák egymásra néztek, s mikor látták, hogy az ő szakálluk is jégcsapos és nekik is csillog a hajuk, sajnálni kezdték egymást és a másik katonákat, s azt mondták, hogy mért öljék ők meg ezeket a szegény embereket, mikor azok is éppen úgy fáznak, min ők?!

- A kapitány nem értette, és azt mondta, hogy az mindegy, mert most háború van…

- De a katonák azt mondták, hogy ilyen háborút ők nem akarnak. A kapitány mérges lett. Kijelentette, hogy meg fogja büntetni őket. De a katonák csak nevettek, mert ők tudták, hogy többen vannak, mint a kapitányuk. És tudták, hogy velük nem lehet semmit sem csinálni, ha egyformán nem akarnak.

A kicsi gyerek elhallgatott. A bátyját nézte, aki nyugodtan, mélyen aludt s szinte megdobbant a szíve örömében, hogy nem kell tovább mesélni. Lehunyta szemét, aludni akart. És észre sem vette, hogy a mese folytatódik benne, s hogy már belegyömöszölődött az agysejtjeibe.

Kicsit elbágyadt – különben is fáradt volt már -, szempillái leragadtak, s félálmában csupa zúzmarás, kemény öklű katonafigurákat látott. Később egész tábor ezüstfejű katonát, kiknek fején hó és jégkorona csillogott. Aztán látott egy másik tábort,  ugyanolyan arcú marcona legényekből. S a két tábor megindult egymás felé. Mikor közel értek egymáshoz, a karjuk majdnem összeért, a fekete égboltozatról egy hatalmas, izzó kérdőjel hullott közéjük…

S a marcona alakok megtorpantak, görcsös öklük kisimult, hátat fordítottak egymásnak s visszaindultak.

A gyermek közben elaludt. Redői kisimultak, s helyébe egy gyerekes, kíváncsi vonás ült: hogy mi volt a kérdőjel?... miért hullt le az a kérdőjel?...

Forrás: Keleti Ujság IV. évf. 48. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. márc. 4. péntek