I. RÉSZ
Ősmagyarok hittel mindkettőt tisztelték…
S eltűnődünk ma már újvilágú elmék:
Mit tudott azokról papjuk, az ősz „táltos”
Mondani, hogy a nép mit se legyen álmos? –
Vén Mátra – a róla
elnevezett bércen
Ma is tart beszédet bölcsen és merészen.
Ódon lelke, látszik, vizsgálta az újkort,
Elméje, mint a must öreg seprőn, úgy forrt.
Ihol a délceg vén kiáll a tisztásra,
Mellette szelidebb Fátra,
vénebb Tátra.
Hátuk mögött fehér görög-oszlopsor van,
Új cifrázat felyül, s fény a barlangjukban.
Messzire fölnyúlik titokzatos erdő;
Ellátszik a róna… De íme a zengő
Kürtösök jelentik: előlépett a Nap!
S a délceg vén így tart beszédet sokaknak:
Most indult el a Nap kitartó útjára…
Szilárdan megy, bizton, nem tér le, míg járja:
Nem ugrál, nem kapkod össze-vissza, mint ti,
Tápláló sugarát nyugalommal hinti.
S mennyi munkát végez: szelet, tengert mozgat;
Növény, állat, ember tőle táplálkoznak.
Hiszen ha kihülne vagy tétlen nyugodnék,
Ott lenne csak romlás, milyet nem látott még –
S mennyi éve, hogy már a világot járja!
Nem született vízből még az öreg Tátra,
Mikor már e fényben a tengeri halak
Felszínre húzódván, elfickándoztanak.
Ismeri a múltat – mind a töméntelen
Dolgot, miről szól és nem szól történelem;
Tudja, mi történik, mi van a jelenben
S pillantása ismét a jövőbe reppen!
Tehetnétek ti is… de ti azt várjátok,
Magától megtelik üres koponyátok;
A jelennek éltek, dehogy! – csak a percnek;
Jajgattok, tudással megölnek, megesznek.
Há’szen dobjátok el a csepűt, a szalmát,
De gyűjtsétek fejbe mindennek a magvát!
Lassan megy ez, de hát a nap is lassan jár…
- Figyelem! ha nem tudsz figyelni, az nagy kár. –
Nézzétek, most a nap – térjünk oda megint –
Minden egyes füvet, állatot megtekint;
Nincs olyan hely, hova szeme el ne jutna.
Mintha csak most menne első szemleútra…
Hiába csapjátok félre a süveget
Ott hátul, azt hivén, tudtok már eleget!
Majd mondok én nektek olyat, hogy a szátok’
Ha eddig csukva volt, arra eltátjátok.
Nézzétek, a napfény sok gyárba, üzletbe
Bevillan, de nem sok öröme van ebbe…
Arra mondjatok szót: miért húzódozik
E pályától s miért nézi le azt olyik? –
Ész kell oda! És míg ezt el nem hiszitek,
Tamáskodástokat jól megfizetitek. –
A nap, ki a tengert messzire belátja:
Üzlethajónk – szóljon – hány megy más hazába’.
Terem nálunk minden, teremne itt, hogyha –
De mit ér, ha nincsen, aki feldolgozza…
Magas napunk! kit most kerek felhő föd el
S ismerős vagy: mit így körül látsz – a földdel,
Dús hajók, országok vesznek csodálóra:
Fölfele is nézhetsz, más égi valókra…
S most felhőnyíláson tekintesz le reánk -:
Mi kell ide? mi, hogy boldog legyen hazánk?
Az kell, ami te vagy: világosság! mondom.
Akkor – nem nyög e nép az inséges gondon;
Rongyos dolmány, rossz szűr, kenderhám bukó ház,
Sanyarú nagy inség előttünk nem sorjáz:
Egészség tanyázik, szép ismeret veszen
Növekedést a most elsutult lelkeken…
Fojtódik a szívem, szorítja valami –
Kimondom, eh! jobb azt, jobb azt bevallani.
Itt élsz, magyar, a nagy nemzetek tövében,
Hol a világosság terjeszkedik régen:
S az eldugott japán, az ebszemű fajzat
Maholnap túltesz, vagy túl is tett már rajtad,
„Nap ország”-ára nézz! -: a füled nem lángol
Haragtól, szégyentől vagy tanulni vágytól?
Becsülöm azt a fajt, nyert előttem nagyot:
- Nem hiába festik mindenre a napot.
De bízom én mégis, bizakodásom van,
Bízom a jószívű magyar tudósokban
És akik tanítnak és akik tanulnak:
Megnyitják kapuit messzevivő útnak…
Munkások! menjetek, zörgessetek ottan:
Becsüljétek, ki gyujt bármi kis fényt mostan –
Akkor nem maradtok, ti sem, soká hátra!
Azt mondom én nektek, én, az öreg Mátra.
Szerelmesen izzó égi fény!... szabadság
Férfias eszménye!... íme, itt fogadják
Magyarok erősen, hogy tereád néznek…
Szétnyitom kapcsait a keblem mezének,
Karomnak ereit hevíti sugárod –
Turulmadár, ki ott a felhőket járod,
Állj meg és lássad, mit emelem kupámat:
Világosság, jövel, derítsd föl hazámat!
II. RÉSZ
Ugyanazon helyen… holdvilágos esten…
Táltosok és a nép – mint megírtam ezt én –
Újra összegyűltek. Most a szelíd Fátra
Lépett elő s így szól sokak hallására:
Mint hold a nap után… mikor az lenyargal
Úgy jövök fel itten szelid sugarammal
S hintem azt elsőbb is vitézlő tiszttársam:
Délceg öreg Mátra fürtjére, hogy lássam.
Lássam és dicsérjem ifjú öregségét,
Csontja erős voltát, eszének épségét,
Mikkel külföld előtt becsületet szerez…
Ő eszménye a nap, az izzó églemez.
Én a szelid holdnak vagyok hű szolgája,
Ki – tudjuk – a napnak élő hitestársa.
Ennek világánál a legrégibb bölcsek
Edényéből hozta, hogy belőle töltsek
üdítő boritalt a ti lelketekbe.
Milyet magatoktól nem szerezhettek be:
Hisz mennyi könyv itten, mikből veszek vigaszt,
Szarkalábbetűsök! hogy tudnátok ti azt?
Én – néha nem magam érdemeül vallom –
Sokszor elmerengek ez ismerethalmon.
Mikor a holdfénynél hallgatóztak a fák,
Gulyakolomp szavát álmos szellők hajtják –
Néztem a régiben nincs-e sok jó vajjon?
Míg a fülemile csattogott hajnalon:
Tünődve tünődtem, merre hold világít,
Néztem a mélytitkú természet csodáit…
Mert vannak ám csodák, - hogy többet ne mondjak –
Nem csodás-e az a szokása a holdnak,
Hogy mindig jön – akár erre, arra megyünk,
Mint az édesanya aggódása – velünk…
Szerelmesim, ebben ti sem kételkedtek,
Mutatok hát másik csodát k’elmeteknek -:
Bűvöslámpa! olyan vetítőgép-féle,
Mutathatok bármit a világon véle!
Belsejébe darab holdvilágot teszek
S látszanak előttünk városok, emberek.
Oly hűen, mintha ott volnának valóban:
Mik vannak és voltak újkorban vagy ó-ban.
Tamáskendi uram kételkedik:
„engem’
Mutasson hát! akkor megkötöm ma nyelvem!”
- Nem bánom, ez alatt a föltétel alatt…
Vigyázzátok csak ott a sötét hegyfalat!
Ahol a… No úgy-e, hogy szakasztott olyan,
Csakhogy kétszer kisebb, akkurát, komolyan:
Most odább mozdítom ezt a lámpabelet
S nagyobbá mi bátyónk tizenkétszerte lett…
Butykosa is! mely a zsebéből mered ki…
Hej, ha őnála is lehetne ez-ennyi! –
De lássuk az igért történeti kort, hogy
Eszméljünk! mert majd a lámpánkból a hold fogy.
Öreg Indiának
tekints templomára..
Mint egy idomtalan roppant cserépkályha.
Százesztendős brahmin olvas ajtajában
S ne gondoljátok, hogy bölcsesség híján van!
Egyiptom… Fáraók síremléke: a
Nílus.
Benne tátott szájjal szörnyű krokodilus…
Tamáskendi uram, nyujtsa felé ujját!
Fél úgy-e: azt mondják, no megint póruljárt.
Görögország… ez a tengerpartra kitett
Sokszemű gyöngy, ez a ragyogó zöldsziget!
Szépeszme itt tölté boldog gyermekévet…
„Dóroszlop”… Nálunk is láttatok effélét:
Támasztottátok is hátatokat neki,
Csakhogy nem tudtátok: mi a neve neki!
Legyetek jóhitben: ki vagyok papotok,
Nevelek, faragok ebben is rajtatok.
Ős Róma… a jogrend, zsarnokság, népjogok
Nagy könyve! – szólani majd erről is fogok,
S meglátjuk: mivé tesz a száraz igazság,
Szerelmesim, hogyha szívvel nem itatják!
Gyilkolás, élvcsömör, egymásfalás dúl ott. –
Borzalom… nemesebb képekhez fordulok.
Mózes „szobra”… imhol, az emberfölötti
Erő és akarat ősképe – satöbbi.
Olasz templom… benne, aj, micsoda (…)
Ki látott már ennyi nagyszerűt egy esten?
Hátha még a többit… angolhont, franciát –
S mi honunk szépségét pillantanok mi át!
Mert elhatároztam. Mátra társam’ hallván:
Én is őrlök majd a művelődés malmán
Igazat, jót, szépet s a nekem adatott
Mód szerint terjesztem a holdat és napot!
Belekezdünk holnap -: magyar zene, költés’
Lesz a nyájas estén kedvelt időtöltés!
Nagy feneket neki nem keritünk: ahogy
Diktálja a szivünk: vigan érzi, sajog -:
Elmondjuk. – Szép rendben összegyűlünk, aztán
Fájó szivünk hangja végigsír a pusztán:
Felettünk a hold is gyönyörrel hallgatja
S ha nekünk – neki is vidul ábrázatja.
Múltakat, amiken hold és emlékezet
Virrasztanak, lámpánk szemünk elé vezet.
S költőink hangjától ittasulván szabad
Belső vigalomban kimulatnod magad’!
(Képzeletben: legszebb leányzóval, kinyilt
Rózsával táncolni csárda előtt ki tilt?)
S lelked van, síri tudsz: nem kell szégyenlened:
Sírjál, szól a költő,
aztán segíts, eregy!
Ahol vannak…! – többet levetite lámpánk.
Ki ez? ki az? kérdém, hátha kitalálnánk:
Némelyik a görögoszlopokat nézi:
Óklasszikus földön jár elméje néki:
Egyik-másik fent az újabb cifrázatot:
Nyugat felé gondol! s láthatunk olyat ott,
Ki erdőn vagy szőlőshegyen leli kedvét;
Többi meg az áldott rónán tekintget szét.
De mindenik mégis – úgy tetszik énnékem –
Csak tereád gondol, kedves magyar népem:
Míg éltek is, mindnek az volt a fővágya,
Hogy e népet mentől kiválóbbnak lássa.
Be’ örülök, hogy így összehozott holdunk,
Velök mi régóta ismerősek voltunk:
Verseiket mondók, nem is tudva sokszor,
Mi forrás az, melyből ilyen édes bor forr.
Tekints reánk, szép hold, tekintsd meg e helyet,
Áldjon meg, ki téged minekünk teremtett.
Szeretet néz itten
ragyogón egymásra,
Mint csillagok néznek a földi világra.
Itt van a magyarnak ifja és örege,
Halotthamvaiból föltámadt a rege:
„Messze-messze földön valamikor, régen
Éltek a magyarok szép egyetértésben!”
*
„Én meg idejöttem, Tátra,
hogy megáldjam
Legelőbb is délceg, öreg Mátra társam’,
Ki végigcsördített szundító országon,
Mutatta az irányt, ki hol s merre járjon.
Szilaj dobbantása, elmevillanása
Akaraterőben követőit lássa!
Áldom, kik ővéle keresik a napot
S szétosztják, mint holdunk
a fényt, melyet kapott!”
Forrás: Néptanítók Lapja
42. évf. 5. sz. 1909. febr. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése