Nyári tarlón keresztek ültek,
a föld kegyes volt, terhe áldott.
Dús keresztek közt, szürke porban
fakereszt állott, megkopottan,
szeretve s szánva a világot.
S langyos, holdas nyáréjszakákon,
hogy szellők, vágyak csöndbe vesztek,
megszólalt a Krisztus keresztje
és ájtatosan és figyelve
hallgatták a buzakeresztek:
lesz egyszer egy villámos éjjel,
föld reng, orkán zeng, lator vér dől,
hogy megindulnak a keresztek
s akik ma hordják a keresztet,
azok szegnek majd a kenyérből.
És lassan múlt a nyár. A földről
sorra eltüntek a keresztek,
de Krisztus csak tovább beszéle
s fedetlen, véres, bús fejére
szitáló, ólmos cseppek estek,
beszélt suttogva szebb időkről,
hol a szegénynek lesz mit enni
s kalász, kenyér, nap mind azé lesz,
ki ma törődött, koldus, éhes…
Forrás: Keleti Ujság
III. évf. 283. szám Cluj, (Kolozsvár), 1920. dec. 25. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése