A
belső szobában feküdt a halott. Az ágy szélén öreg nővére ült. Hangtalanul
zokogott, csak koronkint szipákolt és szítta a nagy tarka zsebkendőt. A halott
– Zsuzsánna asszony – féloldalt feküdt, a jobb lába kinyúlt a takaró alól.
Arcából pedig kiesett az orra, mint egy elvékonyodott furulya.
Kázmér
nekidűlt az ajtófélfának, befelé pislogott. Gondolkodott. Új volt neki,
megfoghatatlan: meghalt a felesége. És azon gondolkodott, hogy meghalt.
Idegesen
súrolta borzos fekete hajával az ajtófélfát. Izgalomféle fogta el, és
átnedvesedett kezét beletörölte a básonykabátjába. Gondolkodni próbált. Igen,
most gondolkodni kell, meg kell érteni, át kell fogni ezt az érzést, hogy ő
meghalt. Tudatossá kell tenni önnönmaga előtt is, hogy Zsuzsánna nem él.
Felfedezte, hogy nemélni és meghalni az más, itt nüánszbeli különbségek vannak,
hogy is van csak… De nem, maradjunk a tárgynál – és verejték áztatta a homlokát
– a Tárgynál. Zsuzsánna… Úgy érezte, hogy felszökik a szívéből a nyeldeklőjébe
kígyó vagy micsoda?... Vagy micsoda, mondotta még egyszer – Zsuzsánna meghalt.
Kíváncsiskodva
nézett a halott arcába, mely nyugodt volt a mozdulatlan, int viaszbábú a
panoptikumban. Rettenetes, hogy nem mozdul, hogy nem akar mozdulni, csak ott
fekszik és nem mozdul. Tegnap még élt. Két héttel ezelőtt még az ágyban érezte
meleg testét, a páráját, és haja a mellére omlott. És reggelit adott és amint
ült az asztalnál és felemelte a teáskannát – újra érezte. A teáskannából
kicsöpögött a víz, nadrágjára freccsent, bosszankodott – de, de maradjunk a
tárgynál. Zsuzsánna meghalt.
Borzasztó
fájdalom ez – konstatálta Kázmér – lássuk csak… Bontsuk szét e fájdalmat
alkatelemeire! Induljunk ki egy gondolatból. Hát én most azt gondolom… nem,
nem, Zsuzsánna meghalt.
És?
Mit fogunk csinálni, Kázmér, mondd! Nem lesz több teáskanna, hálóing, szegedi
papucs és családi levelezés. Mi közöm most már ez öreg nőhöz, aki ott pityereg…
A nővér… Nekem tovább kell menni. Tovább, tovább, tovább. Szegfű Kázmér menjen be
– állott a tükör elé Kázmér – menjen a külső szobába és írjon. Fejezze be a
regényt. Legyen erős Kázmér, ez a sors. Mindenkinek meg kell halni egyszer. És
nézte magát Kázmér, hogy nem bukkant-e fel hajában az első fehér hajszál? Nem
karikás a szeme?!
Kázmér
bement a külső szobába, rágyújtott egy cigarettára, dolgozni kezdett. Elővette
a kéziratcsomót, felhúzta a nadrágját, hogy ne gyűrődjön, bemártotta a tintába
a tollat. Meghalt, mondotta, de nem tudott sírni. Írt. Leírt egy mondatot és
újra elolvasta a megkezdett fejezetet. Egy asszonyról volt szó a regényben, aki
maga alá gyűr száz akadályt. A hősnőt Zsuzsánnának hívták és volt benne valami
a hideg Zsuzsánnából, ki a gyűrött ágyon még ravatalozatlan feküdt. A hősnő
Zsuzsánna, miután megkapta a tanítónői oklevelet, célhoz ért. Kisváros
levegőjében, zsalugáteres ablakok mögött cigarettát töltött szerelmének, aki
tanító volt, de mint tartalékos hadnagy feszített a kisvárosban kéthetes
szabadsága alatt.
Idáig
ért el a regényben Kázmér, nem kis munka volt. Hősnőjét a házmesteri
szuterénből emelte ki, végig járatta vele az élet kálváriáját huszonhét
fejezeten keresztül. Zsuzsánna minden fejezetből diadalmasan lábolt ki, amíg
megismerkedett a tanítóval, kinek azonban vissza kellett menni a csatába.
Kázmér két héttel ezelőtt úgy tervezte, hogy a tartalékos hadnagy el fog esni
és Zsuzsánna meghal bánatában. Minden akadályt legyőzött, de jön a Sors, a
végzet és a tragédia e dekrescendójával fejezi be a regényt. Kázmér írni akart,
folytatni a regényt, nem tudni, hogy odakünn, vagy benn, vagy akárhol mi
történik, hogy jönnek a halottmosók, felmossák Zsuzsánnát és ő pedig felveszi a
zsakettet, melyet nem a felesége kefélt ki és megindul kalap nélkül,
lehorgasztott fővel egy koporsó és négy buta ló után, és hogy kíváncsi emberek
nézik majd a járdáról és ő megy, a temetőbe megy és a pap beszédet mond és ő a
beszéd stiláris fordulatait lesz kénytelen hallgatni ezt a papi beszédet, az
író és a színész e furcsa együttes hatását és zeng a hang a hant felett a
levegőben, harang zúg, zeng, zakatol – nem, Kázmér nem akarja tudni ezt. Neki
írni kell, mióta nem írt már, most, most tele van hangulattal. Zsuzsánna várja
a hazatérő tartalékos tisztet. A katonák győztek a háborúban, virágosan hazatér
a ház ezred, Zsuzsánna is kimegy az állomásra. Megszólal a katonazene,
elvonulnak a katonák, vigyorognak az arcok. Itt valami nagyon színes, megkapó
képet kell festeni – nézett mereven maga elé Kázmér – hogy az ellentétek jobban
fokozódjanak. Kázmér leült, kiszívott még egy cigarettát és megírt három
kutyanyelvet. És most kihúzzam a nagyjelenetet, hogy Zsuzsánna hiába keresi a
tartalékos tisztet, tele érdemrenddel, vitézül – vagy még tartsam? Kázmér
habozott és a regény további fejezeteit úgy tartotta a kezében minden rekvizitumával
együtt, mint egy kosár gyümölcsöt. A tartalékos tisztnek meg kell halni, el
kell esni, de akkor Zsuzsánnával mi lesz? Zsuzsánna, Zsuzsánna – mi lesz veled,
arra gondolté s tétova szeme a másik szobát kereste. Sírni akart. Bő, mély
sírásra gondolt – milyen jó volna! De száraz volt a szeme. Zsuzsánna, ismételte
még egyszer és keze alatt elindult a regény.
Kázmér
írt. Zsuzsánna várja a hazatérő tartalékos tisztet. Az ezred megáll a főtéren,
defiliroz, a polgármester hosszú áradozó beszédet mond. Az ezredes megállítja ficánkoló
lovát és katonás rövidséggel, ami őt annyira jellemzi, megköszöni a város
üdvözletét. Németül beszél, de a végén magyarra fordítja. Óriási tetszés. Most
kürtjelzés, vége az ünnepségnek, a hozzátartozók odamehetnek a katonasághoz.
Mert fő a fegyelem, és amíg le nem fújják a parádét, addig nincs civilörömöknek
helye. Zsuzsánna odamegy az ezredeshez és megkérdezi tőle, hogy hol a
tartalékos tiszt (nevét későbben írom le, Kázmér). Most, most jön a borzasztó
tragikus jelenet – az ezredes lehajol és megmondja Zsuzsánnának a hírt, hogy…
hogy… Kázmért itt görcsös rángatódzás fogja el és meggörnyedten szorongatja az
íróasztalt, és a torkát szorítja, tépi… hogy a tartalékos tiszt él. Él? –
rebegi Zsuzsánna, és odaborul a marcona tiszt kezére. Hol van? Az ezredes int
és a negyedik zászlóalj parancsnoka felé mutat. Akkor ismeri fel a fess
századparancsnokban szerelmét. Hatásos jelenet. Kázmér le sem itatja szokása
ellenére a kutyanyelet, egyik kezével a halántékát fogja és ír. Zsuzsánna és a
tiszt megindulnak. Milyen büszkeség! Mennek, mennek kifelé a mezőre, szabadon
lélegzenek, kék és pányvája felettük… Pányva, vagy dunna? – gondolkozik Kázmér.
És mennek a boldogok, előttük a diadalmas élet, ragyog a világ és zeng a
madárdal.
Pont.
Leejti Kázmér a pennát. A regény kész. És akkor megfogja szemét a könny és a
száraz, kiégett szem vízbe borul. És bőg és sír és odaborul az asztalra és
rázza testét a fájdalom. Kázmér most szabadult fel, Kázmér maga a
felszabadulás. És sirat valakit. És nem tudni, kit sirat: a halott Zsuzsánnát,
aki még mindig féloldalra dőlve szótlanul rámered, vagy a diadalmas, élő
Zsuzsánnát, akit ő lökött ki e keserves órán magából.
Forrás: Keleti Ujság IV.
évf. 5. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. jan. 7.
péntek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése