A
festő barátom nagyon rossz kedvében volt, mikor meglátogattam. A tenyerére
hajtotta a fejét, a haja tépetlen lógott a homlokára s a szemei vörösek voltak,
mintha sírt volna.
-
Mi bajod? - kérdeztem tőle.
-
Semmi – mondta.
-
De látom rajtad, mit titkolódzol? Nem ilyen szoktál te lenni.
A
barátom elnevette magát, a hajába markolt, rám nézett.
-
Bús vagyok – mondta. - Érthetetlenül bús vagyok, sőt, tragikusan bús most, bár
őszintén nem értem a szomorúságom, nem értem magam. A lelkem fáj barátom. Úgy
érzem, hogy összezsugorodott, reszket, remeg bennem, sikolt, haldoklik a
lelkem, nem értem, miért.
-
Valami mégiscsak történt veled, nem ok nélkül sikong az ember lelke. Mi történt
veled:
-
Velem? – mondta a barátom. – Velem igazán nem tudom. Velem semmi nem történt.
Mással történt valami, s azt hiszem, valahogy ez férkőzött a lelkemhez, ez
reszketett, ez mar, ez, a más esete.
-
Miféle eset?
-
Ne… hagy békét – mondta idegesen -, nem lehet ezt ilyen szárazon kérdezni, nem
hétköznapi dolog az ilyesmi, nem érti, akit nem érdekel. Ma meghalt egy leány,
most fekszik a koporsóban, most van leszorulva a szeme, meghidegülve a meleg
szája, szóval halott, mi köze ehhez másnak? A külvárosban van egy kis rozoga
ház, ott sírnak, ott történt valami, ami a lelkemhez ért, mit érdekel ez
másokat?
-
Mért halt meg a leány?
Rám
nézett, a szeme kicsire rándult, láttam, hogy nagyon fáj neki a kérdés.
Meglóbálta
a fejét, az ajkába harapdált, úgy beszélt.
-
Miért halt meg? Mert itt volt nálam az este és azt mondtam neki, ne
jöjjön többé, azért halt meg. Én azt hiszem, ezért halt meg, nem tudom biztosan.
Csak úgy érzem. Tegnap… különben elölről kezdem, már kiszívod belőlem,
elmondom. Fest vagyok, azt tudod.
-
Tudom.
-
Híres festő vagyok.
-
Azt nem tudom.
-
De azt tudod, hogy híres festő akarok lenni.
-
Ezt inkább tudom.
-
Na várj csak. Ha tudod, hogy híres festő akarok lenni… Nézd kérlek:ár nagyon
régen töröm a fejem: mit kellene megfestenem, hogy kiemelkedjem ebből a savanyú
bukdácsolásból? A múltkor egy nagyszerű ideám támadt, hallatlanul érdekes, új,
megrendítő, leborulást parancsoló. Az jutott eszembe, hogy megfestem az
emberiség gazságát. Egy kicsi, méteres vászonra, összepréselve, összeszorítva egy
nagy, beszédes gondolatot, a komiszság, a bűn szimbólumát. Úgy gondoltam, hogy
embereket festek a vászonra, fiatalt, vénet vegyesen s az arcukat szörnyű
undokká csinálom, úgy, mintha a bűn ülne ki az arcukra, a beszédes bűn, az
általános, átfogó gyalázat, amiben az emberek úsznak, hogy megrémüljön,
megdöbbenjen, aki látja. Aztán úgy gondoltam, festek az emberek feje fölé egy
árnyszerű Rosszat, ami csak fejből és szemből való és nevet, áttetszően, óvatos
ravaszul. Az emberek hosszú, szakadékos úton haladnak, egy temetőkapu felé,
izzadva, vakon, ostoba teherrel. .A képnek ezt a részét jól megrajzoltam, de
még hiányzott valami belőle. Valahogy nem volt annyira megkapó, ahogy szerettem
volna, nem egészen tökéletes. Elhatároztam, hogy az ártatlanságot is megfestem
a bűn mellett, egy szűzmáriás leányarc formájában, aki színt, az enyhe sugarat
fogja a képre árasztani. Ott halad a többi után, szintén a temető felé, mert hiszen minden és
mindenki arra halad, minden szamár arra halad, de így határozottabbnak gondoltam
a képet. A baj az volt, hogy modellt nem találtam. A lányarcot, amelyikből
hiányzik a tavasz perverzitása, az érzéki mosoly, a rosszal viszonyos csábító
báj, vagy a bánat árnya, az életből való kibukást sejtető beteges, senyvedt
szendeség, az ártatlanság tökéletes eszményét nem találtam meg. De egyszer
megtaláltam, sokára. Egy korcsmában, éjjel, korhely emberek közt, vacak nép
közt. Megtaláltam, gitározott és énekelt és tányérozott és… igen: ez egy
csodálatos leány volt. Egy tulipánleány, egy fehér képzelet, meglepődtem, mikor
megláttam. A tányérját felém nyújtotta, s a keze után kaptam és nem engedtem
el.
-
Ne tányérozz – mondtam neki -, adok én több pénzt neked.
Nem
szólt, a szép nagy szemei rám simultak.
Nem
lehetett több tizenöt évesnél s nem is fejlettebb a koránál.
-
Hogy hívnak?
-
Hédi – mondta röviden és nem mosolygott.
-
Miért jársz evvel a gitárral?
-
Mert a mamám nagyon szegény és keresni muszáj nekem – mondta.
Remegett
a kezem, ahogy a kezét fogtam, s nagyon könnyen tudtam volna sírni. A sorsát
tudtam volna siratni ennek a tüneményes kis embernek, végtelen melegséggel
ölelte át a szívem.
-
És idejössz ezek közé? Istenem, hogy nem környékezték még meg a gyönyörűségedet
ezek a gazok. Hogy egyáltalán, hogy maradhattál meg eddig ebben az érintetlen
pompádban, drága kis Hédi? Hiszen az emberek olyan piszkosak, olyan bűnösek,
olyan gonoszak, olyan bestiálisan éhezik az ilyen remek leányt, csodállak kis
Hédi, és nem jössz ide többé. Én kiragadlak ebből a zagyva forgatagból,
megvédelek, mert szükségem is van reád. Eljössz-e hozzám?
Nem
rebbentek meg a szempillái, kétely nélkül mondta, egykedvűen.
-
Elmegyek.
A
szava végig égetett az idegeimen, éreztem, hogy melegség fut az arcomba. Hát
ezt senki nem hívta még magához? Vagy egy érthetetlen véletlenségen múlott,
hogy nem ment még máshoz, vagy hogy nem hívták még: Vagy hívták már, csak nem
ment, csak nagyon dacos és kérlelhetetlenül makacs volt? Talán csak velem
szemben nem? Az arcomon nekem valami határtalan emberi jóság van, hogy énvelem
el mer jönni? Én jobb volnék, int a többi? Valószínűleg.
-
Tudja, miért hívom, Hédike?
-
Nem tudom.
-
Lefestem magát. Az angyaliasságát, Hédike. Mikor jő el hozzám?
-
Mikor parancsolja? Én mindig mehetek, nem károsulok olyan sokat.
Másnap
már festettem. Úgy állítottam be a képbe… egy messze zöld mezőn, fehér
görögruhában jött a többi emberek után, s a bűnt nevető Rossz a szeme sarkából
lesett felé.
Harmadnap
is eljött, negyednap is, s én lázas fetrengés közt simogattam éjjelenként a
gondolataimmal. A képemtől sokat vártam, sokat hittem róla, tudom is, hogy sok
volt, nagy, erős gondolat s ma már vége. Tegnap még büszkévé tett,
elbizakodottá, ma már iszonyodom tőle, így is, ahogy rágondolok, pedig csak a
hamuja van már. Tegnap ugyanis… de mit érdekli ez az embereket. Mit érdekli a
mások kárhozata? Hiszen olyan rosszak, oly gazok az emberek, csoda, hogy a föld
nem roskad össze ettől a töméntelen
bűntől.
Ma
már halott a kis Hédi, a külvárosi kis házukban fekszik, nem tudom, ilyen, nem
merem megnézni. Tegnap együtt néztük meg a képet, s ma hajnalban ott találták
meg a kövezetlen a korcsma előtt, véres volt szegény. Az emeletről ugrott le,
érthetetlen… Amiért azt mondtam neki tegnap: „Hédike már ne gyere többet.”
Jöhetett
volna pedig, talán átestem volna valahogy ezen a kellemetlenségen. De nem is
azért mondtam, hogy igazán ne jöjjön, csak valahogy én is gazember voltam abban
a pillanatban, pedig már egy hónappal ezelőtt láttam, hogy asszonyosodik, hogy
a karcsúsága telt, láttam, hogy titkot rejt a megfeszülő ruhája. Hat vagy nyolc
hónap óta, különben is gondolhattam volna erre, míg hozzám járt, az első
percben is gondolhattam volna erre, mikor ott tartottam éjszakára, mikor a lába
elé roskadtam, ahogy festettem és elbódított a szépségével, gondolhatta volna
rá, de ki tehet most már erről? A kép ellángolt máma. Hédike szegény halott
reggel óta, a meleg kis szája hideg, nem énekel, ne nyílik ki a szeme, de mit
is érdekel ez más valakit? Mit érdekelhet mást egy kicsi Hédi? Hiszen olyan
gazemberke az emberek, oly gonoszak.
-
Igazad van – mondtam a barátomnak, s valahogy elfeledtem kezet fogni vele,
mikor elbúcsúztam.
Forrás: Keleti Ujság IV.
évf. 60. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. márc. 27. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése