Halottszín hó lepi a mezőséget,
Halkan alatta lüktet még az élet;
- De az én szívem már el van temetve,
Lelkemnek sincs, csak fekete keserve,
Ennyi az élet benne.
Késő a panasz, bár nehéz feledni,
Hogy becsületes szívnek is kell enni;
Bérbe adjuk az éltünket, jövőnket
És szegény álmok halkabban szövődnek –
Csak titokban szövődnek.
Mozduljatok meg, elfelejtett álmok,
Ti hóbefújta, elfagyó virágok,
Hamvas halványkék szirmotok még látom…
Milyen szép voltál álmodott világom,
Elpusztuló világom.
Mi lesz a vége? – Többé aztán egyszer
Nem törődöm papírral, szerelemmel.
Bénán, mogorván vagyok a világba’
Mint a madár, ha elfáradt a szárnya,
Röpülni nem tud, meleg délre gondol
S szomorúan néz a behavazott tájra.
Forrás: Néptanítók Lapja 42. évf. 9. sz. 1909. márc. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése