Móra István (1864-1957): A Princ miatt

A zagyvatoroki nagy állomáson leszálltam a gőzösrül, hogy gémberedett lábaimat megjártassam egy kicsit, míg a masina itat. Ahogy ott kényeskedek föl s alá, egyszer csak rám szól valaki rekedtes, koránkelt hangon:

- Ne olyan peckesen, atyámfia. Ne játsszék kend avval a köszvényes térgyivel, mert majd megest nem tud kend bejönni mihozzánk, ha lehíjuk  farsangon valami felolvasásra.

Megfordulok és beleütközöm a köpcös zagyvatoroki tanfelügyelőbe. Aztán megöleljük egymást és három vers ölelés közt három verset nevettünk. Kár, hogy a nevetést nem lehet lekottázni. Meg nem írt levelek egyszerre elfelejtetődnek, sőt, akár megírattak volna, jelenti az első vers nevetés. A második, hogy nincs ám semmi hiba, ha kétféleképp ártottuk is bele magunkat egy tanítóesetbe. A harmadik, hogy: látom egészséges vagy, hát az otthonvalók? Egy ölelés, egy kézszorítás a kész jófelelet.

Szóra hoz aztán bennünket a beszállást sürgető csengettyű.

- Hová mégy? – kérdi az én tömzsim.

- Aradig, onnan meg atyafilátogatni kocsin. Hát te?

- Együtt megyünk, csak én Aradrul átgyorsalok még Temesvárra. Onnan föl a te mindenható hazádba: Pestre. Úgy vissza haza. Mihozzánk. Érted?

- Körforgalom…

- Ne csúfolkodj, hanem hol a portékád, melyik kocsiban?

- Mutatom a jegyemet. Arra a kocsim számát is fölírtam.

- Ilyen bolond embert is keveset láttam még.

- Nono. Hát én már csak ilyen volnék…

A tanfelügyelő pakkocskáját betették abba a fülkébe, hol én eleve megszálltam volt.

- Hanem oszt szabad-e itt szivarozni, atyámfia? – kérdezte társam, ahogy széttekintett.

- Tőlem kérdezed, aki a nagymisét is azért hosszallom néha, mert szeretnék már rágyújtani?

Elhelyezkedtünk, rágyújtottunk. Gőzösünk kikocogott az állomásból, aztán úgy nekiveselkedett, hogy egy-kettőre maradoztak el a bakterházak s afféle föltételes megállók. A szomszéd kupéban hangosan szólt a csendes: „pász”, „eu”, „két kis sárga”, „van, még négy sárga, de nagy…”

- Úgy nézem, tifelétek jó termés volt.

- Mért? Mert ezek kártyáznak? Az ezeknek az öröklött bibliótékájuk, hékám, a kártya.

- Ezeknek? Hát mik ezek?

- Urak.

- Hallottad azt a káromkodást?

- No? Hát mi van abban?

- Az, hogy ezek nem urak. Különben, ha ellenedre nincs, becsukom az ajtót, ne halljam őket.

Vagy egy órát elbeszélgettünk csendesen, mikor a szomszéd társaság egyik tagja elment az ajtónk előtt. Kikent-kifent figura volt. Visszajöttiben ránk nyitott és beköszönt:

- Jó reggelt, tanfelügyelő úr! Hova-hova?

- Adjon Isten. Temesvárra. Hát ön?

- Luca-napozni megyünk Szentandrásra.

Az alak éppen be akart lépni, mikor egyik kompánistája karon fogta:

- Hajde, hé, hajde. Te vitted az elébbi cuhot, gyere vizit adni.

Az ajtót újra becsuktam s kérdeztem szomszédomat:

- Ki volt ez a nyalott bornyú?

- Ez, fiam, a sápszentlászlai patikus. Kár, hogy itt nem maradt. Éppen be akartam mutatni, mikor vitték.

- Isten éltesse azt a másik urat, aki elvitte.

- Mért, te?

- Talán semmi személyes okom patikusra haragudni nincsen, de a faját nem szeretem, mert igencsak mind kotyvaszt iskolaügyet is, nemcsak pomádét.

- Hátha a sápszentlászlai Princ esetét ösmérnéd, akkor mit szavalnál!?...

- Ha ösmerném, ha se ösmerem, a falusi patikus nekem mind kellemetlen ember. Iskolaszéki, vagy gondnoksági elnököt szagolok, ha velük találkozom.

- Ne-te-ne! Néha nincs is más tanult ember a faluban.

- Eh! Csak minden hetvenhetedik patikus igazi tanult ember, hetvenhat meg csak gazdag. Hanem hát bújjék beléjük a nemtommi, látom a nézésedbül, hogy ez is olyan iskola füle-farka. Az elébb a tápiószentlászlai Princet emlegetted, tán ez az?

az én tanfelügyelőm, Rézöntő Lajos akkorát nevetett, hogy a szivarját is elejtette nevettiben. Aztán fölvette, beledobta a hamutartóba s egészen szemközt ült velem.

- Van-e valami megírnivalód?

- Néha van, néha nincs.

- Nohát, vedd elő a noteszod, plajbászod, aztán jegyezd föl a Princet.

- Ha érdemes, úgyse felejtem el.

- Ám jó. Hát hallgass most már, ne szólogass bele a történetembe. Sápszentlászlóval minden sok bajom volt. A tanítójukat úgy hítták, hogy Szabó Antal.

- Meghalt, vagy csak…

- Mondtam, ne karityálj… Ismétlem most már, hogy a sápszentlászali tanítót Szabó Antalnak hítták. Ott tanított már tizenkilenc esztendeje, szerették a gyerekek, szerették a szülők, szerette a pap s én is látta, micsoda becsületes munkát végez. Százötven gyereket ajnározott egy banyakemencével éktelenített, lehelettel, párával fűtött pajtaforma – fesztungban. A földön is olyan sűrűn ült a gyerek, mint az ecset. Keservesen bírtam a padok elejétől a hátulsó padokig átlépkedni, hogy gyerekre ne lépjek. És az az ember egészséges volt, és azok a gyerekek bátran beszéltek, szépen olvastak s írtak is a térdükön kőtáblára…

- Sok ez a gyerek egy ember keze alá? - - kérdeztem tőle.

- Soknak nem volna olyan sok, csak mind padban ülhetne… - Megnéztem a kertjét, olyan volt, mint az ostábla és tiszta, mint a söprött szoba. A méhest maga tákolta, nyúlházat maga csinált, udvart maga kerített. Az eresztjük alatt hátul: láttam a gyalupadot. Istennek ajánltam emberemet, aztán elkezdtem puhítani az oskolai széket, a magisztrátust, hogy emeltessenek másik épületet, válasszák szét a fiúk, leányok nyáját, mert ez az állapot lehetetlen állapot, törvénytelen sor.

- Mit szólt a Princ?

- Eredj, te golyhó. Még akkor meg se volt.

- Micsoda?

- Acsoda, hogy ne locsogj, mikor én beszélek… A potentátok mind avval ódzkodtak, hogy iszen-iszen, bizony-bizony, csakhogy ám a község pótadója immáron száz percent körül jár… A patikus akkor lett emberem. Maga vetette föl, hogy hátha államosítanák az iskolát? A jegyző rábólintott, hogy az ám, az jó lenne, de mit szól majd a pap? Azt biz oszt soká gyóntatta, mert rúgkapált, ellenkezett fölöttébb. De mikor rávezettem szépszerin, hogy az állam fejleszteni fogja az iskolát, fizetni a hitoktatást s ezúton az eklézsiának tudom hamarost lesz káplánja is: megpuhult. Nem a fizetéssel való biztatás volt a léprecsalóka, hanem a káplánnal való biztatás. (Eleve hallám, hogy rég esenkedik káplánért, de hiába, mert gazdálkodó ember is, jáger is lévén nagyon kellene a helytálló.) Elég az hozzá, hogy most már az oskolai széki is akarta az államosítást, a képviselet is. Meg is csináltuk. Két esztendő alig telt bele, föl is avattuk az új iskolát. (Nocsak, nem kell mosolyogni a bajusz alatt, nem hosszú idő ez a két esztendő, ha mindeneket felgondol az ember!) Szabó Antalt átvette az állam, megtettük mindjárt igazgatónak is, újnak pedig kinevezték Barbaró Borbát.

- Elég barbár név. Ki ajánlta a viselőjét?

- Azt én nem tudom. Mert én a folyamodását se láttam. Különben is csak úgy áthelyezték Tótországbul. És bevált. Kitűnő tanítónő. A gyerekek úgy mennek utána, mint a csirke. A paraszti népek is megszerették, az úri rend is. Hanem ez persze mind nem kunszt. Kunsztabb az, hogy Szabó Antallal is, a feleségivel is úgy élt, mint a galamb, békességben.

- Biz ez, hékás, kunszt…

- Csak csend. Mert most következik már a Princ, bújjon bele még a fajába is az ördög.

- No.

- No ám. És vala ez a Princ egy förtelmes bestia, egy angoramacska. A patikus kislányát zongorázni tanította a kisasszony, s a patikuséktól kapja vala azt a dögöt, aki miatt lőn békességnek bomlása, falunak fölfordulása, tanfelügyelőnek megsanyargatása. A Princet mindenki ösmerte a faluban, mert az a kisasszonyt úgy kísérte jöttiben-mentiben az utcán is, akár a pudlikutya a juhászt.

- Hát mikor sár volt?

- Szamár beszéd! Hát olyankor bezárták, vagy ha a kisasszony templomba ment, akkor is. Ó, bár soha ki ne eresztették volna. Egy szép nyári este az igazgató felesége meg a kisasszony az igazgatóék tornácán beszélgettek, mikor bejön a direktor is és azt mondja:

- Hát kisasszony, a Princ is csak macska…

- Jé… Hol van az aranyos?

- A belső udvarban szaglássza a nyúlázat.

- Ó, a kis sunyi, de nem tehet tán kárt?

- Nem, mert a nyuszikat védi a háló, hanem Princet féltem.

- Csak nem?

- De csak. Mert ha éjszaka találna a nyúlház körül kalérolni, mikorra leoldom Tiszát a láncrul, avval nem volna jó nekie találkozni.

- Ne ijesztgessen kérem.

- Isten ments! Csak a kutyám úgy van szoktatva a nyulak miatt, hogy macskát nem szível meg az udvaron. Tessék hát vigyázni, hogy a Princbe szépen csicsiskáljon.

- Ojjé! Bent alszik az mindég a lábamnál… Princ! Princ! Princike!

A kandúr előjött a hívásra, nyávogott egyet-kettőt nagykényesen, aztán felugrott úrnője ölébe.

- Te, te, te! Nem adnálak oda nem tudom miért.

- Tudom kisasszony, azért figyelmeztettem.

A kisasszony be is csukodta az alsó ablakokat gondosan, hanem, hogy kegyetlen meleg volt, a felsőket úgy hagyta. Ott a Princ úgyse tud kimenni… És ki tudott a gyalázatos. A kisnyúlszag maradt-e meg az orrában, vagy a fiókfecskék álmukban való beszélgetése nem hagyott-e neki békét, elég az hozzá, akár szokta, akár nem szokta, s akármilyen termetes állat volt: biz az kiszökött. Bé pedig nem jöve se hívó szóra, se kávészagra. Következett aztán ész nélkül való keresés: hasztalan hiába: a Princ eltűnt. Nem maradt el a patália sem. A kisasszony azt mondta az igazgatónak, hogy gyilkos, az meg a kisasszonynak, hogy marha. Ez azonban még csak az introitus volt, követte oszt a ceremóniás nagymise. A kisasszony a patikushoz szaladt, akinél zongorázni tanított, a tanító a paphoz, akinek a méhesét gondozta. A patikus a gondok…

- Nem jól szagoltam, mikor megláttam?

- Ne lármázz. A patikus, mondom, pártul fogta a kisasszonynak abbeli kívánságát, hogy az elüljáróság földeltesse el azt a vérengző fenevadat, a tanító kutyáját, nem való az az iskola udvarára. A bíró a papra hallgatott, hogy nem vét az a zárt udvaron lévő, nappal mindég láncon tartott kutya senkinek sem. Egy macskáért jó házőrző kutyát ő agyon nem üttet, se százért. Eddig van. Eddig van a fenét! A két fél, ahol megfordult, a másikon nem sok keresztvizet hagyott, kipattogzottak oszt a becsületsértési, rágalmazási keresetek. Panaszok a  gondokságnál, apelláta a kutya miatt a szolgabíróhoz, följelentések énhozzám: ojjajáj! Kimentem Szentlászlóra, azért tudom ilyen apróra az esetet. Barátom, hát nem a fél falu azt követelte, hogy tegyük el innen azt a goromba tanítót, a másik, hogy neki nem kell tovább a cifra tótlány. Nem jó annak a neve se! Így vagdalkoztak, mondom, az emberek, már aszerint, hogy ki s kire hallgatott, a papra-e, vagy a patikusékra. Beszélek a pappal, emezek a tanítóét. Beszélek a felekkel, egyik se nyugszik, még az a másik itt lesz. Szóval és írásban azt követelte egyik fél is, a másik is, hogy amazt helyezzék el innen: ő jól érzi magát!! Kapom magam, úgy egy hét múlva behívatom Szabó Antalt. Most is mind azon van, hogy amazt ne lássa. Leültetem, megkínálom szivarral és akkor azt mondom neki:

- Nézze, kérem, én meg vagyok győződve, hogy a kisasszonyt elteszik. De másért hívattam önt.

- Parancsoljon.

- Ön az én megyém egyik legkiválóbb tanítója; ott kell önnek megpenészledni, azon a sáros Szentlászlón? Láttam, hogy két kis gyermeke is van, nézze, azokat majd iskoláztatni kell (többet is adhat az Isten) – hátha én önt kérném, hogy helyeztesse át magát Várdallyára, ahol esztendőre már megnyitják a polgárit is. Helyben járathatja a gyermekeit. Aztán az ottani testület tízegynéhány ember: más munkakör az, uram. Hát ezért hívattam, szóljon.

- Ha lehetséges volna, nagyságos uram…

- Adja be a folyamodását, a többi az én gondom. Csak, kérem, még az áthelyezést meg nem kapja, ne hírlelje, mert odafönt néha a véletlen is… Se hogy a kisasszonyt elteszik…

- A feleségemnek sem szólok addig, nagyságos uram.

Boldogabb ember rég búcsúzkodott tőlem, mint a szentlászlói tanító. No, mondok, jó másik egy hét múlva: hadd jöjjön a másik pasas is. Azonmód kezdem az ekzámentet, mint amazét:

- Hát nagysádkám, a kegyed bajvívóját úgy látszik elhelyezik.

- Megérdemli, higgye el, nagyságos uram.

- Nono! De nem azért hívattam, ezt úgyis megtudta volna, mihelyt megtörténik. Hanem szeretnék bizalmasan mondani valamit.

Elpirult, s még jobban, mikor avval folytattam, hogy:

- Én voltam a nagysád iskolájában évközt kétszer, vizsgán egyszer, ugyebár?

- Igenis.

- Nos. Én kegyedben, akit mint ismeretlent helyeztek ide, igen jeles tanerőt ismertem meg. Nézze, itt vannak a jegyzeteim (rámutattam valami felülről sürgető aktára), elő is kerestem.

- Nagyságod olyan kegyes…

- Nem én, nagysádkám, csak igyekszem igazságos lenni. Nagysádkám nem való abba a pokol után következő Szentlászlóra. Kérem, ne szóljon még, csitt! Én voltam ízléses kis szobájában is, és láttam szép, igazán művészi akvarelljeit. S már akkor elgondoltam, hogy megkérdem egyszer: odaesküdött-e nagysádkám ahhoz a porfészekhez, ahhoz a Szentlászlóhoz?

- Isten ments… De a jobb helyek… Tetszik tudni…

- Van az én kerületemben egy kis dombhátas, nyírfaligetes csöpp tartomány. Odaszántam én nagysádkámat…

- Jó hely?

- Kitűnő. De nem a kitűnősége beszél énbelőlem, hanem a kegyed művészi tehetsége…

- Nagy hely?

- Csöpp. Csupa csönd és idill.

- Nagyságos uram csábít…

 - Nem én, csak kérem, hogy tétesse át magát oda. Most, mikor lehet…

- És lehet?

- Ha kérik, és ha adják. Tessék kérni és adni fogják.

- Ajánlja, nagyságos uram?...

- Ha nem ajánlnám, nem fárasztottam volna be nagysádkámat. S most kérem válaszát.

- Hogyne kérném, ha ott nyírfák is vannak… De mégis, hát a viszonyok?

- Lehetnek is ott viszonyok, ahol a szépség és a béke honol, az igazgató meg a megkövesedett százesztendős jövendőmondó. Nem árt, nem vét az a légynek sem… Tehát megyünk?

- Holnap beküldöm a kérésemet…

- És én biztosítom a sikerről. De szólni ne tessék, mert végre is odafent másra gondolnak, mint akire én gondolok.

- Olyan hallgatag leszek, mint az akvarelljeim…

- És szeresse a gyerekeket mindég…

Ez is megkerült már. Ide-oda két hónap múlva megkapták az áthelyezésüket is. Mikor az egyik köszönte, attul, mikor a másik, attul is megkérdeztem, hogy van-e még köztük valami bevégzetlen per? Ha volna, vonják vissza, ne én szenvedjek legtöbbet. Vége is lett az egész Princ-pörnek…

- Jó, jó, hát a szentlászlói potentátok?

- Hát, tudod, Szabó azt hitte, hogy a Princ miatt voltaképp Barbarót tették el; ez meg, hogy Szabót. A papék-patikuséknak pedig azt mondtam, hogy amilyen tanítót, tanítónőt kapnak, érjék be vele, egyre pedig vigyázzanak, hogyha netán köztük valaha valami viloncia lenne, ne élesszék azt a tüzet, ami magátul is ég. Hát te mit szólsz a Princ-pörhöz?

- Fiskális-megoldás, de jó megoldás.

- Hát nem voltam én fiskális is? Nem azon fordul meg az ilyen dolog, öcskös, hogy a tanfelügyelő ki volt, mi volt, mit végzett, hanem azon, hogy van-e egy kis szíve is, egy kis huncutsága is. Másképp megennétek egymást…

Mezőhegyesre értünk, eszegettünk s hallgattunk soká. Tanfelügyelőm rázott föl?

- No? Mi?

Koccintottam vele:

- Isten éltessen! Isten éltessen!

Forrás: Néptanítók Lapja 42. évf. 2. sz. 1909. jan. 14.