Reményik Sándor (1890-1941): Vissza

 
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom - - 
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.

Vágyom, vágyom -
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza,
Vágyom, vágyom - -
Én azt hiszem, hogy vissza.

Igy vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába -
Igy vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyerekkorába -
Igy a kipattant rügy a fába vissza -
Igy a fa gyökerébe -
Igy nemzet a taáln valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe -
Igy vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság -
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 2. sz. 1936. február

Csuka Zoltán (1901-1984): Csokonai temetőjében

Mint földbeszúrt, ezernyi furcsa csónak,
mit ősi kéz ácsolt hosszú sorokba,
úgy állnak itt a mohbelepte fejfák
s dülöngnek, erre-arra tántorogva.

Cháron járt erre tán, sötét ladikjait
a földbe szurta dolga végeztével,
alföldi Cháron, arca csontja széles,
sok utasát itt szórta szerteszéjjel.

Mellenragad, döbbenve fölviharzik
s tolongva a sok fejfa szinte mozdul,
hullámot vet a föld s a fejfa-flotta
kisértet-arccal néz rád a habokkal.

S míg reng a tenger – hívhatod időnek -
fölötte, hol a domb az égbe szökken
biztos toronyként áll a költő sírja,
vascsúcsán ég a fény és szerteröppen.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 2. sz. 1936. február

Vályi Nagy Géza (1891-1968): A Mindenség belőled árad

 
A Mindenség belőled árad,
S parányidban is ott tél – Uram!
Teremtő titkos örök varázsa
A porszemben is benne van!
A fénylő, rezgő vízcseppen keresztül
Nagy tengerek hullámzanak Feléd -
virágsziromban mosolyog az ég,
S egy röpke neszben – levélzizzenésben
A végtelenség muzsikája rezdül…

A kis bogár, ha fű hegyére mászik:
Az örök mozgás lázas ritmusába
Kis csápjait kinyujtja nesztelen,
S ha megpihen – a nyári verőfényben:
Téged talál meg Istenem!

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1. sz. 1936. január

Marconnay Tibor (1896-1970): Város, csönd

 
Villamosok, társzekerek robognak,
teherautó reszketteti a házat,
Hová elbujtam, hol csupa alázat
lelkem, kit átadtam a szent robotnak.

Itt szörnyű zajok fegyverropogása
húsomba vág… Vér borítja fejem,
s jaj csak csöndben születik értelem;
bolondoké a gyorsaság s a mázsa.

Engem magukhoz zártak. Házba. Ablakok
néznek az égbe. Tükrözik. Csipog
egy kis veréb a tar gallyon előttem.

Ó, engem odazárt egy sunyi gazda,
hol zaj mozsara tör minden igazra,
míg e világ szilánkba szerteröppen.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1. sz. 1936. január

Ifj. Gyökössy Endre (1913-1997): Egyszer csak megérkezünk

 
Ma újra eljött az est,
holnap felébreszt a reggel
és elindulok majd áldott Neveddel.

De ismét eljön az est
s lassan rámköszön a reggel,
már sírva kérem: Uram, még ne vedd el.

De mégis eljön az est,
majd újra fölkel a reggel
és én tovább alszom: nyitott szemekkel.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1. sz. Bp., 1936. január

Bodor Aladár (1880-1952): Keserű földön

Sírtam én is titkon,
Sírt más is, fennen,
Miért éppen magyarnak
Kellett itt születnem?

S ha már magyarnak is,
Miért ez esett korra,
Konkolyos kenyérre,
Penészes borra.

Félre hullt vetőmag
Sorsát sírja holtig,
De remény nélkül is
Csírája kibomlik.

S kell adni gyökerét,
Szegényes virágját,
Megszeretni is kell
Bánatos világát.

S még hogy fogósabb is
A gyökér ily földben,
Hűbb a szerelem is
Esetten, gyötörten.

Az élet dacosabb,
S a kín tapadóbb is,
S szinte hisszük: szebb így,
Szinte hisszük: jó is.

Nem lehet már másképp,
Ezt szeretjük holtig,
A végzetes hantot,
Melybe testünk porlik.

Keserű apákból
Lett ilyen idáig,
S eggyel keserűbb lesz,
Ha szívünk szétmállik.

forrás: internet 

Bodor Aladár (1880-1952): Fekete angyal

 
Ott ül a zongora kettős székén,
Senkisem látja, de látom még én,
Kéken
Fellegek úsznak az éjben.

Vissza se néz, de érzem, vár rám.
Vár maga mellé szótlan, árván
Ferdén
Vérszalag fut le a mellém.

Rapszódiát lapoz: „csóktól-vérig”
Remegve játszottuk, s nem volt végig.
Nem volt…
Sürgetve súgtam a tempót.

Letört a dallama, sírba tört le,
Magamat zihálva vágtam földre,
S mégsem!…
Utána sietni késtem.

Sürgetett sokáig, vádolt, hívott,
Azután szelídült. Rejt egy titkot.
Árván
Őrizi a sírban a márvány.

Ámde, ha ily teli holdak égnek,
Hogyha az éjjelek ily vad kéke:
Följön,
Számot tart rám még e földön.

Ott ül a zongora kettős székén,
Vár, hogy a székire ülök még én
S szállva
Visz majd a rapszódiája.

Telt ma a hold s egy tükrös szemben
Látom: a széken ülünk ketten
Alszunk,
S feketén mosolyog ajkunk.

Forrás: internet

Bodor Aladár (1880-1952): Édesanyám

 
Kinek szeme ragyogott fönn
Bölcsőm felett égi fényben?
Kinek hangja védett, kísért
Át a félős sötétségen?
Csókjával ki ébresztette
Szívemet, mint tavaszi fán
A rügyet a nap melegje, -
Édesanyám, édesanyám.

Ki vezette első léptem?
Ki csókolta első könnyem?
Kinek szeme kísért messze
Iskolába télidőben?
Kezemet ki melengette?
Ingecskémet ki varra rám?
Ki csent cukrot kis zsebembe?
Édesanyám, édesanyám!

Betegágyam őrizője
Ki volt lázas éjszakákon?
Ki hajolt rám mosolyogva,
Hogy szíve csak titkon fájjon?
Két kezemet összefogva
S puha karját fonva alám,
Ki tanított „isten” szóra?
Édesanyám, édesanyám!

S most, hogy járok idegenben,
Kinek szíve jár itt velem,
Rám könnyez az esőcseppben,
Rám sóhajt a falevelen,
Megcsókol a fáradt éjben,
Melegít a hideg tanyán,
Megbocsát, ha rosszul éltem…
Édesanyám, édesanyám!

Kinek neve legen egykor
Legutolsó szó a számon?
Kinek képe boruljon rám
Lecsukódó szempillámon?
Isten elé majd ki visz el
Síron túl is vigyázva rám
Hétfájdalmi Mária-szívvel?
Édesanyám, édesanyám!

Forrás: Internet 

Lampérth Géza (1873-1934): Leánynézőben

 
I.
Mikor hozzátok vitt a vonat,
Dalolt nekem zsongó dalokat.
Úgy tetszett: a nagy vaskerekek
Lágy édes ritmusra rejtenek…

Mikor visszahozott tőletek,
Zúgva dübörögve törtetett.
Úgy tetszett: a nagy vaskerekek
Kirázzák hazáig lelkemet!

Pedig ugyanaz volt a vonat,
Útja se változott azalatt.
El se romlottak a kerekek -
Csak a lelkem, az lett betegebb.

II.
Ki tudná azt megmondani,
Melyik az a pillanat:
Mikor négy szem sugarából
Szövődik egy rózsás fátyol
Észrevétlen – édes csendben
Hallgatag.

Ki tudná azt megmondani,
Melyik az a pillanat:
Mikor az a bűvös fátyol
Egy hideg szó fuvalmától
Titkon, csöndbe – mindörökre
Szétszakad...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 26. sz. 1909. jún. 27.

Kiss Arnold (Klein Adolf 1869-1940): Az én gazdagságom

Nincs nekem a föld javából
Dús, nagy osztályrészem,
Halk merengés, elborongás,
Ez az örökségem.
Az én gyöngyöm: dalfelhőknek
Könnyharmatozása,
Az aranyom: árva lantom
Álomsiratása.

Otthonomba én más kincset
Nem hozhatok néked,
Csak szerelmes, igaz szívem
Dobogását érted:
Bársonyom: a hű szemednek
Édes nevetése,
És a selymem: két karodnak
Meleg ölelése.

Koldus vagyok kacagásban,
Hangos kedvem ritka,
Nem tudom én: bánatomnak
Mi a borus titka?
Talán anyám bölcsőm mellett
Bús dalokat zengett?
És azóta az én szívem
Szellőtől is reszket…

Szegénységem az én kincsem,
Ezen a világon,
Nem cserélném soha én el
Semmi gazdagságon;
Legyen másé: gyöngy és arany,
De én reám várjon:
Édes otthon, hű szerelmed,
S dal, merengés, álom.

Mosolyogj rám szép szemeddel,
Hadd lássak az égbe,
Hadd lássam a csillagokat
A földi sötétbe, -
Árva sorsom nábobkincsét
Megtalálom benned,
Amig szeretsz: király vagyok,
S koronám: szerelmed.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 26. sz. 1909. jún. 27.

Jékely Aladár (1846-1919): Fehér virág

 
Nem irigyeltem soha semmit,
De ha fehér virágot láttam,
Azt mindig,m indig megkivántam.

Szegény anyám, az édes, áldott,
Talán fehér virágra nézett,
Amikor a szive megérzett.

Onnan eredt talán a lelkem,
S azért van, hogy én minden szépet
Virágnak képzelek s fehérnek.

Nekem a jóság, barátság, hűség,
A szerelem, az eszmék, álmok,
Mind, mind, édes, fehér virágok.

Szegény vagyok, sötét a sorsom,
de ha fehér virágra nézek,
Felejtek minden sötétséget.

Szemfödőmre fehér virágot
Hintsetek majd, ha sirba térek,
Hogy ott se lássak sötétséget.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 25. sz. 1909. jún. 20.

Ambrozovics Dezső (1864-1919): Ébredjetek…

 
Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Orditva jő s lehelete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.

Letünt a nap, utunk homályba vész,
Ólmos a szemhatár köröskörül,
Zokogva nyög a szél, villám cikáz,
Sötét, gomolygó föllegek közül.

A gyülölet fekete zápora
Könyörtelen csapkodja tar fejünk,
Zuhog reánk a szennyes áradat,
De hasztalan, mi még se’ csüggedünk.

Hajónk erős, egy hosszú ezredév
Sok száz viharja rajt’ léket nem üthetett,
Dac és szilaj erő az árbócunk,
S kormányosunk: a Hazaszeretet!

Az ég s pokol minden hatalmai
Hiába egyesülnek ellenünk,
Ám ingereljenek míg szunnyadunk,
De fussanak, ha majd felébredünk!

Ébredjetek! Köszöntsük a vihart,
S a vaksötét, háborgó éjszakát.
Harsogjon a szelek vad hymnusza,
És szítsa föl szívünk diadal-mámorát!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 25. sz. 1909. jún. 20.

Szabolcska Mihály (1861-1930): VERSEK

A NAPON

Kint heverészek órahosszat,
Az áldott tavaszi napon,
Ez az én legfőbb orvosságom,
Gyógyító, csoda-balzsamom.
A lelkem minden földi nyűgöt
Leráz magáról gondtalan,
És itt a napon porba-játszó
Gyermeknek érezem magam.

Óh a nap áldás, a nap élet!
Behunyom lassan a szemem,
s édes, meleg cirógatását
a lelkemmel is érezem…
Mint valami nagy szeretetnek
Sugarát, mely csak rám ragyog,
Mint mikor kis gyermek koromban
Édes anyám csókolgatott!

NAPFOGYATKOZÁS

Most mikor nem látom,
Az én kis világom,
Hogy tőlök messze járok:
Más szemekkel nézem,
Szomorúbbnak érzem
Ezt az egész világot,
Ezt az egész világot.

Az ég nem olyan kék,
Semmi sem olyan szép.
Még a nap sem úgy ragyog;
Hosszabb a nappala,
Búsabb a hajnala,
Mint mikor otthon vagyok,
Mint mikor otthon vagyok.

Ki fejti meg nekem?
A nagy természeten
Ezt a csodás változást…
A nagy természeten,
A szivemen, kedvemen
Ezt a napfogyatkozást,
Ezt a napfogyatkozást!

- Óh szeretet te vagy
Ez a szent, ez a nagy
Csodatévő hatalom.
Aki a szíveket,
A földet, az eget
Forgatod egy újjadon,
Forgatod egy újjadon!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 24. sz. 1909. jún. 13.

Legifj. Ábrányi Kornél (1850-1920): Májusi párbaj

 
Hajnalhasadáskor,
Bűvös szürkületben,
Ott az erdő mélyén
Álltak szembe ketten.
Halvány volt az arcuk,
Nem piros, mint máskor…
Gyönyörü májusi
Hajnalhasadáskor!…

Hajnalhasadáskor
Két gyerek-legényke
Ott sötéten nézett
A pirkadó égre.
Ajkuk egy lánynevet
Elsusogott százszor…
Gyönyörü májusi 
Hajnalhasadáskor.

Hajnalhasadáskor
A lomb sűrűjéből
Fölriadt a madár
A pisztolylövéstől…
Fölriadt panaszos
Hangok zavarától…
Gyönyörü májusi
Hajnalhasadáskor.

Hajnalhasadáskor
… Hiszed-e már lányka,
Hogy neved volt ajka
Végső imádsága?…
Hogy a te képed volt
Tört szemén a fátyol?…
Gyönyörü május
Hajnalhasadáskor!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 23. sz. 1909. jún. 6.

Pósa Lajos (1850-1914): Új dalok

HOVA TÜNT EL?

Hova tünt el piros ajkad mosolya?
Látom-e még vagy nem látom már soha?
Tán a rózsa kérte kölcsön
Vagy a hajnal keleten?
Adja vissza, vedd már vissza!
Mosolyogj rám, kedvesem!

Hova tünt el csengő dalod szép szava?
Hallom-e még, hallom-e még valaha?
Tán azzal kél a pacsirta
Gyöngyharmatos hajnalon?
Adja vissza, vedd már vissza!
Dalolj egyet, angyalom!

FALUSI KERTBEN

Hallod-e a szomoru csatazajt,
Messze világból mely ide rebben?
Oh te ne halld, csak a rózsasóhajt!
Vagy mikor a méh zümmög a kertben.

Látod-e a sok könnyet az arcon,
Mely ide csillan bús feketén?
Oh te ne lásd, csak a gyöngyöt a gallyon
S a violák, rózsák levelén!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 22. sz. 1909. máj. 30.

Kuthy Sándor (Térey Sándor 1886-1955): Sírkövek

 
Rózsákat vittem, halvány tearózsát.
Csak egy volt köztük bíboros-sötét.
Kerestem mindenütt a sírkövét.
- Ah, erre vitték fehér koporsóját!…

Egy-egy sírbolt előtt reszketve álltam.
A kőkeresztek, mint halott karok
Úgy integettek: Jöjj, én itt vagyok!
De az ő sírjára rá nem találtam.

Megálltam a puszta sírhantok mellett.
Szerettem volna sírni, mint a gyermek,
S ahol nyugosznak jel nélkül, feledten,

Ahol egyetlen virágot se láttam,
Alélt kezekkel, szótalan, halványan
Valamennyi rózsámat elhintettem.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 20. sz. 1909. máj. 16.

Rászállott egy varju telegráf drótjára,
Nem is a drótjára, inkább póznájára.
Sürgöny megy alatta, a kedves babámnak:
Ne is várjon többet, visznek katonának.

Rászállott egy fecske a telegráfdrótra,
- Gyenge violámat az Uristen óvja -
Fecske körme alatt sürgöny megy hozzája:
Halálig szereti az ő katonája.

A telegráfdrótra kakukmadár szállott,
Galambom hívsége, hűtlenségre vállott,
Idegen kezétől, sürgöny jő felőle:
Harmadnap mulva lesz már az esküvője.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 20. sz. 1909. máj. 16.

Farkas Imre (1879-1976): Útravaló

 
Marion, most ahova mégy,
Ott csókos az ajk, ott ólmos az ég,
Százezer láng vibrál, lobog,
Ott színesek az éjszakák,
Ott hazudnak az asszonyok -
Marion, az orgona búg,
Ne feledd a falut!

Látsz arany-himes öveket,
Csillogó drága-köveket,
Hallasz dalt kéjest, epedőt,
Átölelnek férfikarok
Erőtlenek és remegők -
Marion, a fény hazug,
Ne feledd a falut!

Megtudod: mit ér a selyem
S felejted, mi a szerelem,
Más lesz járásod, a szavad,
Ösmeretlen fényt kap szemed
Uj szívtelen vágyak alatt -
Marion, véget is ér az ut,
Ne feledd a falut!

Meglásd, majd egyszer jó lesz, szép lesz,
Hogy áll a ház a napsütéses
És a templomban a szobor,
Ahol lecsüngő hajfonattal
Térdepeltél valamikor…
Marion az orgona bug,
Ne feledd a falut!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 19. sz. 1909. máj. 2.

Kárpáti Aurél (1884-1963): C-moll

 
A padlón véres tűzkígyók suhannak,
Föl-fölszisszen a hamvadó parázs,
S a vén karszék homályos öblén
Átfut egy halvány, piros villanás.

Valaki ott künn nedves ujjal
Simogatja a sötét üveget
S hallom, amint a tűzfalak közt
Hosszan jajongva, utolsót nevet.

S emlékezem. Ázott, öreg kapukra,
Mik gyászosan, sötéten integetnek,
Sok szomoru és fáradt alkonyatra,
Könnyeire: egy régi szerelemnek.

S míg benn, a  puha homályban az óra
Selymes, lágy szókat pergetve beszél
És könytelen sírások fojtogatnak:
Kinn a csatornán fölzokog a szél.

Az égigérő rezgő húrokon
egy láthatatlan kéz végigszalad
S suhogva, halkan muzsikálni kezd
Az őszi eső ablakom alatt.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 17. sz. 1909. ápr. 25.

Csécsi Imre (1862–1959): Poéták mellett

 
Ne szánjátok ti a szegény poétát,
Ti gőgös, boldog emberek.
Ha szened is lángjában gyötrelemnek,
Az Isten őt nem verte meg.
Nem, mert gyötrelme olthatlan tüzéből
Tán harcrahivó dal fakad,
Miként a vulkánnak rejtett öléből
Omlik a lávazuhatag.

A végtelen világok sugarából
Legtöbb az ő lelkére hull.
Beteg szivére rózsák hulladoznak
Az üdvösség tájékirul.
A szerelemnek bűbájos dalában
Mennyet a földön is teremt.
Szavával még a sirból is kihozza
Az életet, a végtelent.

Láncokba vert rabszolga nemzeteknek
A szabadságot hirdeti.
A némán szenvedők reá figyelnek,
A kő is megszólal neki.
Fák és fűszálak a költőt megértik
És ő is érti azokat.
Ő érti meg, ha hősökről beszélnek,
A síron nőtt virágokat.

Ne gúnyoljátok a szegény poétát,
Ha marad ismeretlenül;
Ha nem repülhet szárnyain a hirnek
S a semmiségben elmerül.
A kín, a fájdalom hadd látogassa,
Hadd érezzen helyettetek.
Míg dala zeng, míg lantja húrja szólhat:
Az Isten őt nem verte meg.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 17. sz. 1909. ápr. 25. 

Endrődi Béla (1886-1956): Szerelmes dal

 
Szerelmesen zokogó dalt
A szívem csak hozzád sóhajt.
Édes vágyat, forró vágyat
Nem érzek, csak teutánad.

Két karod hű ölelése, -
Nem is adnám semmiért se;
Nagy szépséged, mosolygásod
Betündökli a világot.

Csak az a jó Isten látja,
Hogy meg vagyok babonázva,
Nincs éjem, nincsen álmom.
Mindig csak a csókod várom.

S ha itt reszketsz két karomban,
Hogyha ajka ajkamon van:
Nem gondolok a világgal,
Siralommal, hervadással.

Csak azt érzem, hogy a szívünk
Mámorosan összedobban,
S a ragyogó mennyországot
Ringatom a két karomban.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 6. sz. 1909. ápr. 18.

Gyökössy Endre (1880--1957): Hivogat Kelet

 
A tornyos paloták árnyéka alól
Keletre vágyakozom,
Hol több a levegő, az illat, a föld,
Hol kevesebb a kő, a füst, a korom.

A palotaerdős Párisokat én,
Haj, soha nem keresem,
Lelkem a kék eget csókolja mohón,
A végtelen pusztát öleli szemem.

Itt, a Duna partján, Páris-Budapest,
Ha görnyed, vagy ha mulat.
A szive, a szive; élete, álma:
A fénye, a foltja büszke Nyugat.

Itt töröm én is át kis életemet,
A kenyér ide kötöz.
Már meg is szoktam a zajt, a rohanást,
Érzem: a robotom itt lesz örökös.

De ha tán veszettül gyötörne a harc
S paskolna idő előtt:
A roppant Kelet vad földjén keresek
Új dalhoz ihletést, munkához erőt.

Kimegyek a puszták kék ege alá,
Futok az ember elül.
Csak a földdel, éggel; a tűzzel, vízzel
Ereszkedem szóba bizvást egedül.

Heverek a szellős sátorok alatt,
Hol a csend s zaj csupa dal,
Megérzi szívem az ős ritmusokat
S megifjul elalélt erőm mihamar.

S akkor Párisunkba, a Dunapartra
Sietek vissza megint.
Újabb palotákhoz hordom a követ
És mondom az új dalt a szívem szerint!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 16. sz. 1909. ápr. 18.

Balla Ignác (1883-1976): Tükörkép

Bús alkonyárnyak kúsznak a falon már.
Ott áll egy Nietzsche-kép. Komor, merész.
S egy lányfej az asztalra ráhajolva,
Ezüstlapú finom tükörbe néz.
*
AZ ARC:
Mi lesz velem? Már elrohan felettem
Az élet dús diadalszekere.
Én már lebuktam róla, le a porba
És szivem-lelkem sebekkel tele.

A TÜKÖR:
Szemed körül már ott a sok barázda.
Felszántotta sok gyötrő pillanat.
Ó, mélyen járt a gondolat ekéje,
Sebet ütött a homlokod alatt!

AZ ARC:
Mi lesz velem? Amiben eddig hittem,
Már megtagadtam minden hitemet.
Hát van-e lét? Vagy elmúlás sincs?
Csak tagadás, mely mindent eltemet?

A TÜKÖR:
Szemed nézem… Lelked kifosztott oltár.
Nagy istenét az eszme űzte el.
A gondolat hited rommá tördelte
S a rom fölé új oltárt nem emel!
*
Az alkony nő… A tükör nem felel már.
Csak ott borong benne a Nietzsche-kép.
A lány fejét az árnyak elborítják…
S az est halkan  a női szívbe lép...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 15. sz. 1909. ápr. 11.

Sántha Károly (1840-1928): Husvét ünnepén – 1909 -

 
Fehér zászló leng végig a világon,
A béke-zászló s mindent eltakar;
Nép milliói égre néznek áldón,
Köztük a sokat szenvedett magyar.
Kössétek már a koszorút, arák,
Örömkönnyel öntözzétek anyák,
s áldjátok a názáreti királyt,
A béke Ő, ki sírjából kiszállt!

Örömhír járja be a nagy világot:
Győz az igazság és az eszme él!
Csak a hüvely, mit ember bukni látott:
A mag a vérázott földbül kikél.
Sötét felhőből a nap kiragyog,
Csüggedt szívek, ünnepet tartsatok
És zengjetek annak dicséretet,
Ki maga az erő és szeretet!

Angyali szó zeng az egész világnak:
Megtöretett hatalmad, óh halál!
Az erős csernek, a gyönge virágnak
Van tavasz, van. E törvény megáll.
Lesz tavaszod s reggeled, téli éj,
Ne sírj, oh gyászos lélek, higyj, remélj
Ez ünnep ád gyógyító balzsamot -
Alleluja! Az Úr föltámadott!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 15. sz. 1909. ápr. 11.

Lenkei Henrik (1863-1943): Sírföliratok

 
RAFAEL
Hány tűzijáték szállt egekbe,
Kérkedve, zúgva, sisteregve,
Legyűrni az estcsillagot -
Mind szertefoszlott, mint a pára,
Füst, por, hamú maradt utána:
Az estcsillag most is ragyog!

FRANKLIN
Nem égett benned szenvedély,
Álmoknak tért nem engedél,
Te, az első igazi polgár,
A józanság zsenije voltál!

SZÉCHENYI
A feszület
Sirod méltó jelképe lett:
Te megváltottad e hazát
S üdvünkért véred áldozád!

BEAUDELAIRE
Hogy Istent s földi rendet káromoltam,
Ezrét örömmel égek a pokolban
S dicsfényül hordom a filiszter átkot -
Egy van magamnak mit meg nem bocsátok:
A majmok sergét, mely nyomomba lép
Mint magvető után a varjunép.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 14. sz. 1909. ápr. 4.

Bodor Aladár (1880-1952): A költő útj

 
Halott-színü, bús homok-óceán,
Csak a hiéna üvölt végig rajta,
Sápadva néz belé a karaván:
Ez a kárhozat dölyfös sivatagja.

Halandó még meg nem gázolta mélyét,
A rőt hullám hány nagy dacot kioltott!
Kiitta a merészek lelkét, vérét,
És partra hányt – pár hajótörött csontot.

S ihol egyszer csak jön egy dalos ember,
Batyúja sincs, könnyelműn úgy megyen,
Be sem sülyed nyomán a homoktenger,
Dalolva úgy jár… jár a tengeren!

A mord hiéna rászűköl kacagva,
Számum harapja, keselyü mardossa,
S ím csoda kél: hol keblét fölszaggatja:
Hull a szívéből, egyre hull a rózsa.

Amerre ment, útját jelöli rózsa,
Út támadt, átal a sivatagon,
Utána ezre járják már dalolva,
Már meghódítva áll az ős vadon.

Ki törte át a sivatag kapúit?
Nem kérdi már a boldog emberöltő!
- S ezrek közül csak egynek nem jut rózsa:
Épp ott haldoklik az útszélre rogyva:
A könnyelmű, elvérzett szívű költő!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 14. sz. 1909. ápr. 4.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Káprázatok tornyából

 

(Ajánlva Endrődi Sándornak*)

Nagy Vágyak templomából jöttem,
S megyek az Élet sirkertjébe.
Gördülő ekémmel beszántok
Nyugati Látások méhébe,
Nagy, zakatoló, bús Csendjébe!

A kompot, amelyen repülök,
A Halál kék Lovai vonják.
Tűzcsóvát okádnak körültem,
Tiszamentén a nagy Álomfák…
Mi leszünk itt az új Tűzcsóvák!

Agg denevérek még huhognak,
A malom alján bábelt űznek.
De már a Dómok árnyékából
Kibúg Hajnala az új Tűznek…
S a denevérek mind eltűnnek!

- Jövök a Vágyak templomából,
S megyek az Élet sírkertjébe.
Gördülő ekémmel beszántok
Nyugati Érzések méhébe,
Bús, zakatoló, vak Csendjébe!

(* Isten veled Sándor! A mi utaink elválnak. Eltökéltem magamban, hogy a Holnap, a nagy Jövő Fiaihoz állok. Isten veled agg denevérem; Engem hív a Nyugat és a Jövő! Új Érzések és új Látások ragadnak, amikhez te nem értesz.      Sz. M.)

Forrás: Uj Idők XV. évf. 13. sz. 1909. márc. 28.

Farkas Imre (1879-1976): Leánykérés

Nem értek a sok beszédhez,
Nem igérek neked, édes,
Fényt, ragyogó pompát.
- Azok élnek és szeretnek,
Kik ismerik az életnek
Búját-baját, gondját.

Nem lesz, csak egy apró fészkünk,
Dehát – elég lesz az nékünk,
Jól megférünk ketten.
Boldogságom ragyog vissza
A te földöntúlitiszta
Két sötét szemedben.

Hogyha olykor vihar támad,
- Hisz örömre jön a bánat -
Együtt az is könnyebb.
Bízzál bennem, simulj hozzám,
Lecsókolom kedves rózsám
Szemedről a könnyet.

De szép is lesz az minálunk
- Ugy-e, mindig lesz virágunk,
Muskátli, meg rózsa?
S ránk lel, ha új a tanyánk is,
Egypár régi jó barát is
S egy-két öreg nóta.

Majd ha évek súlya alatt
Szép, hullámos, sötét hajad
Ezüstösre válik,
Akkor is az maradsz nékem
Boldogságom, üdvösségem,
Az leszel halálig.

Kezet fogva, mosolyogva
Úgy nézünk majd megnyugodva
Hunyó nappal szembe,
Boldog idők, tört akkordok,
Halk sóhajok, tiszta csókok
Jutnak az eszembe.

Kedves emlék derüjébe
Emelt fővel visszanézve
A búcsúnk is szép lesz.
Tenyeremen lesz járásod,
Szívemben a lakozásod,
- Add a kezed, édes!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 13. sz. 1909. márc. 28.

Kuthy Sándor (Térey Sándor 1886-1955): Tölgytörzsek

 
Sötét tölgytörzsek durva, nagy hasábja
Ég, szikrázik a kandallóba’ benn.
Sütkérezem a fáradt melegen.
Ez itt az álmok téli éjszakája.

És a parázsoló fa felém hozza
Távol erdők dús, ifju, friss lehét.
Szabadság álmát hinti szerteszét
És dalra csendül lelkem halk kobozza.

Dalok szállnak a csöndes, langy melegben,
Szelid, álmos és lágy melódiák -
Az alvó tűz fénye a falra lebben.

- Tűz kell nekem! De nem a kályha lángja!
Ha majd az óvilág egy roppant máglya
S rab népek vívnak félelmes tusát:
A nagy tavaszon omló vérem árja,
Szabad milliók diadalujjongása
Borítsa tűzbe lelkem himnuszát!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 12. sz. 1909. márc. 21.

Pap Zoltán (1861-1919): Azt álmodtam

 
Azt álmodtam, hogy a szívem
Nagyon-nagyon megsebezted.
Úgy hullt szívem vére cseppje,
Mint most könnye két szemednek.
Megsajnáltál. Becézgettél,
Kérdezgetted: hogy’ vagyok?
Most már, hogy az álom elszállt
Szemeimből: jól vagyok!

Más álmokat álmodtam én…
Tán kemény a fejem alja.
Ha lefekszünk: mit álmodjunk?
Nem gondolsz te mindig arra?
Szedjék nekem hattyupelyhet,
Azzal töltsd meg vánkosom!
Megsiratott álmainkat
Tán még visszaálmodom.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 12. sz. 1909. márc. 21.

Lampérth Géza (1873-1934): Sphynx

 
I.
Nem tudom, mit akarsz velem?

Hivod szívem’… hő lángra szítod.
S ha ég – lehűtöd, eltaszítod.

Szólsz hozzám, szavad meleg édes.
És hallgatsz – ajkam ha beszédes.

Forró vággyal reám tekintesz.
Viszonzom – s hidegen leintesz.

Elkerüllek – elém kerülsz te.
Követlek – és elmenekülsz te.

Nem tudom, mit akarsz velem -
Játék-e ez vagy – szerelem?

II.
És egyre biztat a szívemnek
Meleg, sóvárgó vágya:
- Most ragyog rád a déli nap,
Kerted virági nyilanak,
Eredj… most menj utána!
De megszólal lelkembe’ tiltón
A hideg, büszke dac:
- Elérhetetlent ki űz hiába,
Mind szálmalomhús, balga, kába -
Megállj!… nem mégy, maradsz!

S míg fájó-édes gyötrelemmel
Igy tétovázva állok:
Az alkony hűs fuvalma ár,
Kertemre hull az őszi dér,
Hervadnak a virágok…
S a meleg vágy és a hideg dac
Elül majd csendesen,
S veres-bús őszi alkonyatba’
Áll majd két meddő, letarolt fa -
Én és te, kedvesem...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.

Martos Ferenc (1875-1938): Hallgatás

Mohos vár szirtfokán kihajlik egy lány,
Haja hullámzó, mint aranypatak…
Alant a mélyben áll egy bús lovag,
S mindkettő néma és mindkettő halvány.

Nem szólnak, nem mozdulnak, csak úgy állnak,
Talán régóta nem is élnek ők.
A sisakon, a vérten rozsda nőtt,
S divatja ósdi a selyemruhának.

Szerelmük úgy nőtt mint tenger dagálya,
Nem kellett hozzá földi szóbeszéd…
S rájok hullajtja sárga levelét
Egy vén platánnak foszló koronája.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.

Jakab Ödön (1854-1931): A csalogány

 
Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólitám a jámbor csalogányt:
„Ugyan, barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amig teleltél messze déli tájon,
Nagyon fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az ízlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszeni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájút,
Hangra merészet, értelemre bárgyút,
Magad se értsed, más se értse meg.
S meglásd, hogy ismét bámulják neved.”

És a csalogány így felelt nekem:
„Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém.
Nem idegentől kölcsönöztem én,
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a mult emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Múló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végképp nem vész el soha,
s míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol,
Amig e földön lesz nyár s kiket,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dülőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
s mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi.”

Forrás: Uj Idők XV. évf. 10. sz. 1909. márc. 7.

Molnár Jenő (1880-1933): A barázda mélyén

 
Őszéjen álmom volt. Álmodtam:
- Nem tudom merre? – valahol…
Barázda mélyén ásó koppan,
S egy munkásember lehajol.
A tájék verőfényben úszik,
Vidám dologba’ lány, legény…
Az ásó ember földre kúszik
S kutat göröngyök rejtekén.

Valamit lelt… két kézre fogja
S – nem lehet tudni: kincs-e mi? -
Talán szerencse mosolyog ma -
Óvatosan kiemeli.
Majd megtisztitja az agyagtól…
És szorgos munkája nyomán
Előtünik – látom magam jól -
Az én elhantolt koponyám.

Az ember tágra nyílt szemekkel
Ránéz s én véle bámulom.
Ébredj, halott! – s nem ébredek fel,
Csak állok zord álom-uton.
A csontüreg vakon mered rám…
Megismersz? – mintha kérdezné.
Tajtékos habtól megremeg szám
S nem szabad néznem másfelé.

A munkás nézi megvetőleg…
Hisz’ ez a sírásó fia!
Vagy unokája?… Az időnek
Nagyon el kellett járnia.
Meghaltam már vagy ötven éve,
De nyugtom még ma sincs sehol…
Agyam zúg, reszket szívem vére
S körültem minden egybefoly.

Hová temettek, hol siratnak.
Kik gondozták így síromat?
Emlékét sejtem ennek-annak,
Véresre tép száz gondolat…
Hirtelen apró sikolyokra
Fáradtan összeborzadok:
A koponyától megriadva
Futnak a lányok, asszonyok…

Szívembe égő kin nyilallik,
Csukott pillámra hull a könny…
Meghaltam, meg… Már nem pitymallik,
A könnyek éjszakája jön.
Oda az üdv, oda az élet,
Futnak a lányok, asszonyok…
… Sirattam azt az ötven évet,
Mióta rút halott vagyok.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 9. sz. 1909. febr. 28.

Czóbel Minka (1855-1947): Alkony után

Ki bánja és ki veszi észre,
Hogy itt-ott megszűnt szivverése
Egy nékünk drága, hű alaknak?

Hogy elsötétült tán egy ablak,
S már estenden nem gyúl ki fénye,
Nem ragyog éltünk éjjelébe?

Mások mellettünk vigan járnak,
Vagy ki-ki saját bánatának
Sötétségébe belemélyed, - - - 

Mellettünk, de nem velünk téved,
A rémes életürben melynek
Minden léptén  holtak hevernek.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 8. sz. 1909. febr. 21.

Szamolányi Gyula (1869-1932): Dalok vége

 
Ódon sarokban hever a hárfa.
Öreg felejtés födi be.
Zengő lelkének törött a szárnya,
Csend és árny borúl fölibe.
Viharát mostan meg nem zugatja
Sötét, sikoltó szenvedés;
Nem enyeleg már kacagva rajta
Kék ég, szelid hullámverés.
A húrok bűvös ércrejtekébül
Ki nem pendül több lágy zene.
Áll ócska lomként, maga terhéül,
Az érzések szent hangszere,
S a tompa, néma, hideg közönyben
Dalok avarja úgy pihen,
Mint csillagok nagy, szürke ködben,
Mint rózsák a halott szíven.

De néha, titkon, egy pillanatban
Érintik halk álomkezek:
Ilyenkor aranyhúrja pattan,
Megbúgó bánattól rezeg;
S zokog a hárfa hosszan, mélyen
Valami bús melódiát,
Ahogy az őszi hervadt holdfényen
Késett madár dala sír át.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 8. sz. 1909. febr. 21.

Somlyó Zoltán (1882-1937): Két asszony

 
A tenyered forró, Meám;
fölforr a könnyem ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.

Nyujtod, adod a tenyered,
elbujtat két reszkető szárnyad.
Egykor ily puha kenyeret
adott anyám. Szeresd anyámat!

Ti ketten vagytok asszonyok,
remegők, gyávák, gyásszal-szépek;
beteg mosollyal zokogók,
ha büszke innal félrelépek.

Enyémek vagytok. Rajtatok
minden melegség értem árad.
Ti két szép, szent Szomorúság!
Ti két szép szentkép. Két Imádat!

Anyám kenyerét álmodom
s elbújok forró tenyeredbe;
s belopom anyám bús kezét
a te bús, hideg kenyeredbe.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 6. sz. 1909. febr. 7.

Farkas Imre (1879-1976): Lantom

 
Ócska lant áll a sarokban
Elhagyottan, némán;
Minthogyha csak lelke volna
Szomoruan néz rám.
Ott rekedt a nóta régen
Porbelepte hurban,
Daltól elszokott a lelkem,
Lanttól meg az ujjam.

Volt idő, még nem is oly rég,
Hallgatták, szerették.
Hajh, ti boldog, nagy remények,
Hajh, mámoros esték!
Szélvész támadt -a virágot
Porba letiporta,
Törött szárnnyal, haldokolva
Vergődik a nóta.

Öreg lantom, szép időket
Daloltunk át együtt,
Hangos kedvvel, szép reménnyel,
Fiatalon kezdtük.
Mégse hagytak, reánk csaptak,
Hajszoltak, tépáztak,
Szárnyát szegték, kedvét vették
A mi muzsikánknak.

Nagy a nótázás körültünk,
Dalolnak itt százan
Vadidegen énekeket
Nagy, tudatos lázban.
Egyre fújnak nótát, újat,
Zajosan, merészen -
Ütött-kopott öreg pajtás
Álljunk félre szépen.

Megfordult a világ sorja
Ha kinek se kellünk,
Borús kedvvel, megcsalódva
Minek énekeljünk?
Hisz könnyet is fakasztottunk,
Mosolygást is láttunk.
Ez az idő, ez az emlék
A mi aratásunk.

Törött akkord, csendülő rím
Támad olykor bennem,
Elfelejtem hogy megölték
a dalt a szívemben.
Aztán… lehajtom a főmet
Megadón, borusan
s tépett húrok foszlányáról
Lesiklik az ujjam...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 5. sz. 1909. jan. 31.

Pósa Lajos (1850-1914): Egy volt a mi vágyunk…

 
Egy volt a mi vágyunk:
Lakni domb tövén.
Legyen egy kis házunk,
Hol békén tanyázunk
Enyhe völgy ölén.

Fellegekből raktuk
Minden kis kövét.
Mosolygó egekből,
Rózsalevelekből
Gyönge födelét.

Összedült az első
Szél fuvallatán…
Olyan árvák lettünk!
De ábrángos lelkünk
Ott csügg még falán.

Ne építgessünk már,
Édes mindenem!
Abból a kis házból,
Tündérpalotából
Nem lesz semmi sem!

Nem hajtjuk mi ott le
Nyugvóra fejünk:
Mosolygó egekből,
Száll fellegekből
Nem építhetünk!

Lesz azért nekünk még
Csöndes kis lakunk:
Csillagos tetejű,
Virágos fedelű…
Majd ha meghalunk.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 5. sz. 1909. jan. 31.

Fekete Sándor (19. sz.): Könny

Ne peregj az arcon végig,
Ne csillogj a szempillákon
Mit keresel, tiszta könny, még
E világon?

Forró csepped ne ragyogjon,
Rejtőzzék a szívbe mélyen,
Hogy a gúnyos mosoly hozzád
El ne érjen.

Ki manapság könnyet hullat.
Azt mondják rá: Ósdi, avult,
A könnyező szenvedésnek
Divatja mult.

Tél van mostan, zimankós tél.
A kopár föld nem hajt rózsát.
Megdermeszti a könnyet a
Zord valóság.

Szunnyadj csak a szív fenekén,
Észrevétlen jobb ott néked,
Bár az el nem sírott könnycsepp
Fáj és éget.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 4. sz. 1909. jan. 24.

Czóbel Minka (1855-1947): Reggel

 
(„Egy hét”-ből)

Susog a tengeri levél
Selymes színűn, halvány-sárgán,
Madár himbál napraforgó
Mélyen hajló, nehéz ágán.

Nehéz, sötét kék ég alatt
Homokdombok piros fénye,
Eggyes nyárfa sárga lángot
Égőn tép a sötét égbe.

Tengeri sor zizegése közt,
Harmatosan, hosszan halad
Perjés út a távol felé:
Vég nélküli, hosszu szallag.

A távolnak homályából
Fejkendőknek sötét árnya:
Jönnek-jönnek az asszonyok,
Ki munkából, ki munkába.

Ki munkából, ki munkába,
Ki életbe, ki halálba,
Szakadatlan hosszu sorba,
Fejkendőknek sötét árnya.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 4. sz. 1909. jan. 24.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Mulandóság

Őszi erdőben őszi napsugáron,
Merengek az életen és halálon.

- Mögöttem a nyár, az élet nyara,
Hulló virága, tünő sugara.
Tegnap születtem, - kelő hajnalon,
S anyám csókját még érzem ajkamon,
Mellyel a kis kapunk előtt megáldott,
Mikor a nagyvilágba kibocsátott.

Tegnap találtam az első virágra,
Először tegnap nézem egy leányra.
S virágról, lányról azt hittem magamban:
Mind tövistelen és hervadhatatlan!

Tegnap tárult ki a világ előttem
S mind a fény – hittem – sohasem hagy el…
S míg színes álmok szálltak át fölöttem,
Első dalom csak tegnap mondtam el.

Csak tegnap volt, hogy megtaláltalak,
S pirulón a szivemre vontalak,
Egyetlenegy, valóra vált reményem:
Én hű szerelmem, édes feleségem!

… S ma itt ülök az őszi napsugáron,
Tünődve az életen és halálon…
A kis fiaim arrébb játszadoznak,
S a fákról ami halkan lepereg,
Boglyába gyűjtik a leveleket!

Alkonyodik, - nem sok van már a mából,
A nap mindjárt lebukik a határról.
Az árnyak már jelentgetik az éjjet,
S én elfogódva, búsan kérdezem:
Én Istenem, hát ennyi-é az élet?!

- Az erdő hallgat. De az alkonyatban
Az égen már egy-egy csillag kipattan,
S nekem úgy tetszik, hogy mindenik egy szem,
Mely bízva néz végig a végtelenben,
S az örökkévalóságig belát…
S úgy tetszik, értem fényük biztatását:
„Ember ne nézd ott időd elfutását,
Vár rád a Holnap – ideát!”

Forrás: Uj Idők XV. évf. 3. sz. 1909. jan. 17.

Zempléni Árpád (1865-1919): Reggeltől estig

 
I.
Elnézem a futókat. Csendesen
Függ éjen át vezérlő fonalán.
Feljő a nap, ragyogva, fényesen.
Szétnéz virágos, halmos udvarán.
Mint lassu kígyó, kúszik kéjesen
Föl, föl a romvár omladó falán
A lágy folyóka, - mint egy költemény.
Magasba vonja a meleg, a fény.

II.
A párafátyol oszlik a pagonyról,
Hamvas ködéből felhő születik;
A fütty, a dal még hetykén, vidoran szól;
Páros madárkák egymást kergetik;
De már a légben égő színarany forr,
Vakít, szikrázik, föl, a bérekig;
A tűz-láng-isten áll a kék egen:
A fütty elnémúl, a zaj elpihen.

III.
Fény húll, meleg húll, özönlik a hőség,
Királyi székén ül a déli nap.
Arany vetés reng, ott terem a bőség,
Kincses bányánál e tér gazdagabb,
Lelkem csapongva jár, az  ösmerős ég
Vonja magába, szárnyalásra kap.
A sík terére húll a fény, meleg:
A búza érik, száll a képzelet.

IV.
Az ég borúlt, a rétek feketék,
Sárgúlt akácfák hajlongnak a szélben.
Elpiszkolódott fönn a kerek ég,
A hervadt róna azért oly sötét lenn.
Vidám sugárzás, égi szende kék,
Miért sajnálod beragyogni éltem’?
Mosolygj le még! Derítse fölvilágod
E borús keblet s e komor világot.

V.
A vihar elmúlt, higgadt béke van,
Kék enger alján csöndes fák merednek.
Vadászó halként gyors madár suhan,
Lombról, virágról gyémántok peregnek.
A táj elfordúl, a nap boldogan
Búcsút mosolyg még rónának, hegyeknek,
S elmarad tőlünk. Éltető sugárját
Alvó viágok, messze, messze – várják…

VI.
Lement a nap már. Csöndes alkony-óra
Arany felhőkön száll az ég alatt.
Halódó tűzfény dől ferdén a tóra,
Sajkasor némán, sötéten halad.
A fáradt lélek nem képes a szóra,
Bevonta szárnyát a bús gondolat:
Isten veled, nap! Élet éltetője,
Virágok anyja, dallamok szülője!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 3. sz. 1909. jan. 17.

Kétly Endre (1882-1921): Vallomás

Már csak fonák, hamis hangokra csendül
A meglazult húr hervadt szivemen;
S egy kósza ritmus régi énekekbül
Még rólad szól, te régi szerelem.

A meddő, bús, kiégett alkonyatba
Belészürkülnek bágyadt dalaim;
És homlokomra sápadt csókot adva
Még rávetődik a hajdani szin.

A végtelen vergődés nagy keserve,
Örökös, rossz tagadása fon át;
S hívő szemmel a nagy kőrengetegbe’
Még keresem a lábaid nyomát.

Már értem, hogy mi a békítő este,
A csillogó tűz lusta füstbe szállt;
S megtépve, félve, völgyeket keresve
Még halnék érted százszor száz halált.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 2. sz. 1909. jan. 10.

Büky György (19.-20.sz.) két vers

SÖTÉTBEN

A lompos, ősi csend a szobaúr,
És szürke már az árnyék a falon.
Egy óra vén, beteg szivvel ketyeg
Valami ócska iróasztalon…
Valaki bentről halkan átcsoszog. -
Meg-megfogódzik, mankókat keres,
Gyufát gyújt. Csendben az órára néz.
A keze reszket. Haja ősz, deres.

A lompos, ősi csend a szobaúr
És fényes lett az árnyék a falon
S a vén kéz búsan visszaigazít
Öt percet ég az óramutatón…

VIZIÓ

Ideges lázak pásztora az este,
Meghajtja őket a nagy éjszakán,
Sötét gubáján vérpiros virágok
És lángkoszoru borzas, nagy haján.

A legforróbb csók a vezér kolompos,
Vad ölelések futnak a nyomán.
Hátrább bicegve jár a szürke bánat,
Testvére a hit beteges, sovány.

Vontatva jönnek sápadt zokogások
S az ős csalódás vad, könyörtelen.
Aztán üres, megtört, kialvó árnyak,
Mind tompa, fásult, mint a sírverem…

S én lehunyt szemmel verekszem velük meg,
Siró szavam betölti a szobát
És hallom, hallom felpattogni, búgni
A pásztor-este sötét ostorát...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Az én lányom…

 
Az én kis lányom maga az imádság,
Két szép szeme bűnömből való váltság.
Ha nagyszelíden rám tekint vele:
Ugy érezem megszentel és megjobbit,
S ha bánatom van, enyhületbe gyógyit,
Édes, kedves tekintete!

Az én kis lányom maga a mennyország,
Istenünk kedve szállt le benne hozzánk,
Hogy majd ott ami üdvösséget ád,
S mind, ami boldogság vár ránk az égben:
A csókjaiban és ölelésében
Érezhessük már ideát!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.

Balla Ignác (1883-1976): Tannhäuser-ouverture

 
Alkony… kis feleségem zongorázik…
Rőt, ringó árnyak rajzanak szobámba.
Csak a pirosló kályhafény világit
S a zongorán a vörös-ernyős lámpa.

A falon kardok, indus selymek, körbe,
Köztük torzul vigyorgó órjás lárva,
Mely most az iróasztalra röhög le,
A kacagó, pufók japán bálványra.

S a rőt fény, - most hogy jobban beestellett -
Bevonja lágyan az egész szobámat,
S a fiamat, ki a zongora mellett,
Csöndben hallgatja a melódiákat.

És Dante hófehér márványprofilján
A komor fönség mindjobban ellágyul,
A gond redőit arcán elsimítván,
Felzúgnak szent dalok a zongorábul.

A szerelem örök melódiája
Leszáll a szivek legszentebb álmáig…
S szívem remegve titkait kitárja.
Alkony… Kis feleségem zongorázik…

S míg én az emlék rózsakoszorúját
A lélek tündérujjaival fűzöm,
Az ő hóujjai úgy siklanak át
Az elefántcsont apró billentyűkön.

Majd lágyan, majd vadul megiramodva,
Szeliden, majd meg ünnepi fönséggel,
S szobám olyan most, mint lidércek odva,
Ahol a lélek örök bűne ég el.

Melódia zúg fel, melynek nincs mása,
Mely rózsákkal a lelkeket befutja
Igen! Ez Tannhäuser megtisztulása!
Igen! Ez Tannhäuser zarándokutja!…

Az Élet minden megszentelt fájdalma
S nemes tüzü, nagy büszke gerjedelme:
E dalba mind, mind mintha szárnyra kapna
S aranycsengésű örök dalra lelne…

Szerelmek esdő megalázkodása,
Szerelmek égő, nagy, örök fönsége,
E dalban gyúl ki szent megujhodásra,
Mint vulkán, meddő napok éjjelébe!

Fel kell hogy gyujtsa szent melódiája,
e vak éjt, mely napot sohasem látott
És meddő álmából fel kell, hogy rázza
E tespedő, érzéstelen világot!…

A zene zúg… mind szenvedélyesebben…
És én ránézek lopva kis fiamra,
… E lélekgyujtó dalnál meg se rebben
S ott ül karos gyerekszékében – alva!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.

Nádass József (1897-1975): Vers, tengerparton

Ki elfelejtetted a beszédet
s gondolataid malmát csendben járatod magadban,
Egyszerű, esendő ember, vesztett ügyek szolgája,
Ülj le a sziklára s hallgasd a tenger szavát.

Mit elmondani ugyse tudsz,
mi elporlad és szétmállik szavakban
Mit megfojt a vers és mondat szabálya
Az harsog itt, figyeld a hullám taraját.

Hajladozó, szenvedő fák állnak e meggyötört földön,
Keményen állnak, mégis szeliden,
Az égre mutatnak s a távolba néznek.

A pusztító elpusztul majd a legyőzetik a fenhéjázó győző,
Az élet marad, hallod, így harsog a hullám.
S a fény, mit el nem nyelhet poklok sötétje sem!

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Bóka László (1910-1964): Epigrammák

 
1.
A harangvirág nem harangoz.
Nem bámul a szomorúfűz.
Te harangozol és te sírsz
és nem a tűzliliomokban:
szívedben ég a tűz.

2.
Álmomban folytatom, mit nappal félbehagytam,
ébren fejezem be a mondatot,
ki tudja miért mondatott.
Lehet az is hogy ez a rabság álom
s reggel találkozom veled.
De lehet, hogy csak álmodtalak és
reggel elmondlak. Már az is lehet.

3.
Tévedés, mondják majd, tévedés.
Emberi dolog. Az, hogy téged és
engem és engem és téged
elszakítottak. És nem is tudják már.
Mert nincs oly kollektív emlékezet
mely megőrzi friss ékességedet,
ahogy én láttam egyszeri szememmel.
Ki fogja tudni gyémánt repedésem,
hogy bár ragyogtam, nem az lettem mégsem,
szívedben és az örök ég alatt.

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Falu Tamás (1881-1977): Vedd úgy

Vedd úgy, hogy már meghaltam, gondolj rám csöndben, halkan.
Az estéli sötétben tedd össze kezed értem.

Ne sírj, ne ríjj, ne jajgass, légy csendemhez irgalmas.
Nevem magadban mondd csak, elég ez egy halottnak.

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Ambrozovics Dezső (1864-1919): A nemzet szól

 
Magyar vagyok,… királyomért meghalni kész,
Egy hosszu ezredév tanum reá,
S jutalmam érte mi? – a bécsi kéz!

Magyar vagyok!… s arculütöttél már megint,
Végigszántott szöges korbácsod testemen,
S felhők közül felém bitók árnyéka int!

Magyar vagyok! A nagy, az árva mostoha.
Kérő szavam reménytelen homályba vész,
S fülembe harsog az örök. Soha, soha!
.    .    .    .    .    .    .    .    .
Egy súlyos átok ég az ajkamon,
Perzsel, akár acélkohó fehér tüze,
De nem lehet, de nem szabad kimondanom!

Egy olthatatlan vágy emészti lelkemet,
Karom feszül s könyörtelen lecsapni kész…
Előre hát!… de nem szabad, de nem lehet!

Fejembe száll a vér… s tudod, magyar vagyok!
Vigyázz, könnyen kicsordul a teli pohár,
S ezerszer jaj neked – ha én föltámadok!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Beteg vagyok…

 
Beteg vagyok, beteg,
s gyógyulni küldenek,
Más, melegebb vidékre…
De mit nekem a sok
Tudósok,doktorok,
Jámbor, javas beszéde,
Jámbor, javas beszéde!

Nem hint én rám a nap
Sehol az ég alatt
Olyan édes balzsamot:
Mint a ti szivetek,
Mint az a szeretet,
Amely itthon rám ragyog,
Amely itthon rám ragyog!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Ürmössy Miklós: Szendrey Júlia

    Herczeg Ferencnek egy gyönyörű mély pszichológiával megírt dolgozatát olvasva Szendrey Júliáról az Uj Idők egyik utóbbi számában, lelkemben önkéntelenül fölelevenült Szendrey Júliával való megismerkedésem emléke. Ez egyszerű kis reminiszcencia habár nem is bír irodalmi értékkel, de mégis azt hiszem, hogy lélektani szempontból egy halvány fénysugárt vethet ez Szendrey Júlia benső érzelemvilágára. S mintegy támogatni látszik azok véleményét, kik úgy itélik meg őt: hogy habár meg is vált a Petőfi névtől, de azért lelkében nagy kegyelettel és büszkeséggel őrizte meg haláláig Petőfi magasztos emlékét.
    Ismeretségem Szendrey Júliával a mult század ötvenes éveinek a végén, vagy a hatvanas évek elején történt Kolozsvárt mikor még sógora Gyulai Pál ott tanároskodott a reformátusok főiskolájában. Júlia épp Mari nővérének a látogatására érkezett Kolozsvárra.
    Családunkat benső baráti viszony fűzte Gyulaiékhoz s ez ismeretség révén történt, hogy ott időzése alatt egy nap minket is meglátogatott.
    Én – ki ekkor felgimnáziumi tanuló voltam – Júliát még sohasem láttam. Arról sem volt tudomásom, hogy a városunkba érkezett. Mikor anyám a szalonjába kéretve, a kölcsönös bemutatásnál röviden e szavakkal így nevezte meg őt: - Horváthné, Petőfiről! – még akkor sem volt ideám arról, hogy ama sötétes ruháju, középtermetű nő, ki előttem áll, egykor a Petőfi eszménye és neje volt.
    Anyám ebédre marasztotta őt s engem azért hivatott, hogy vendégünknek bemutassam a kertünket, míg elkészül a házidolgaival s az ebédhez átöltözhetik.
    Júliát azonnal a kertbe kísértem, hol nagy élvezettel gyönyörködött a virágokban s avatott szakértelemmel nevezte meg a dísz- és kerti növények különböző fajtáit. Közben aztán rátért a színészetre. Megdicsérte a kolozsvári színtársulatot s majd szenvedélyes elragadtatással beszélt a pesti Nemzeti Színház hírnevesebb tagjairól.
    Én – ki szintén rajongtam a színművészetért – csak ekkor kezdtem élesebben megfigyelni a mellettem sétáló nőt s tekintve lelkes elragadtatását, mellyel a színészi pályáról beszélt, az a gyanú kezdett megfogamzani a lelkemben: hogy hátha ő is színésznő! Nem tartottam ezt annál is inkább lehetetlennek, mert a pesti művészvilág tagjai – ha Kolozsvárt vendégszerepeltek – rendesen fölkeresték a szüleim házát. De igazolni látszott e föltevésemet az ő különös – s még akkor szokatlan – hajviselete is, mely egész lényének oly bohém-típusféle jelleget adott. Hátra eresztett nyírott körhajat viselt s fejével, valamint karjaival is folyton élénken gesztikulált, ha beszélt. Hangjából pedig szónoki erő csendült ki – bizonyos patetikus érzelgőséggel vegyülve –, ha nagy elragadtatásának adott kifejezést. Jól emlékszem, hogy különösen Egressytől és Jókainé Laborfalvy Rózáról szólt a pesti színészek közül ily lelkesült hangon. Arcbőre sárgás, inkább vedlett volt. De arcán észre lehetett venni az erős szenvedélyek nyomait. S úgy arcának, mint egész lényének valami különös bájt és melegséget adott a szemeiből sugárzó ragyogó fény. Ily kifejezésteljes szemeket – föl-föllobbanó mély villanásaival – később csak Dusenál láttam.
    Sétaközben egyszer aztán betértünk egy folyondárokkal befutott lugasba, melynek közepén kis kerek asztal állt s  mellette pad és kerti karosszékek. E lugasnak legszebb éke volt egy karcsú, magas rózsafa, melyen sötétkék rózsák nyíltak s mely épp szemközt állt a bejáróval. Vendégünk figyelmét fölhívtam e ritka külföldi rózsafajra. Egy szép kinyílt rózsát át is nyújtottam neki. Ő mellére tűzte s ragyogó tekintetét reám emelve, mosolyogva kérdé:
- Ugye, ön is nagyon szereti a virágokat és a természetet… Én imádom!
    Azt feleltem, hogy én is nagyon szeretem.
- Akkor bizonyára a költészetet is szereti? – folytatta nevetve. – Próbált már verseket írni?
    Kissé zavartan feleltem:
- Próbáltam, de nem nagy sikerrel.
    Aztán elmondtam hogy habár rossz  poéta is vagyok, de azért nagy lelkesedéssel olvasom a költők műveit. S különösen szavalni szeretek nagyon. Még azzal is eldicsekedtem, hogy szavalatommal többször nyertem díjat a gimnázium önképzőkörében.
- És kitől szeret leginkább szavalni? – kérdé élénk kíváncsisággal.
- Arany Jánostól! – feleltem.
- Úgy hát Arany a kedvenc költője?! – mondta reám bámulva, feltűnő hidegséggel.
- Vörösmartyt is nagyon szeretem – feleltem egy gimnázista fontoskodásával.
- Hát még kit szeret? – kérdezte feltűnő türelmetlenséggel. S aztán be sem várva a további válaszaimat, ideges izgatottsággal ugrott föl helyéből.
- Hogyan, fiatal barátom, hát ön nem ismeri Petőfit?! – szólt éles, szemrehányó hangon. S pár lépést előre téve, kezeit indulatosan csapta össze.
- Szent Isten!… Egy Petőfit… egy Petőfit nem ismerni! – kiáltott föl egész testében megremegve.
    El nem tudtam képzelni, hogy miért e nő oly izgatott? Hiszen ismertem Petőfi költészetét is és rajongó lelkesedéssel viseltettem iránta. El is akartam – védekezésül – ezt neki mondani. De nem engedett szóhoz jutnom, hanem felém fordulva folytatta még mindig erős fölindulással.
- Így hát ön, fiatalember, nem ismeri Petőfinek azokat a költeményeit sem, melyeket hozzám írt?! Pedig ezek a világköltészet gyöngyei!
    Oly éles hangsúlyozással ejtette ki e szavakat, hogy még most is, annyi év lefolyása után élénken csengenek azok a fülemben.
    Zavarom még nagyobb lett.
- Hogyan, Petőfi nagyságodhoz is írt, költeményeket? – dadogtam kábult bámulattal.
    Úgy látszik, hogy most már ő teljes tudatára jött annak, hogy nekem sejtelmem sincs arról, hogy kivel beszélgetek. Hirtelen hozzám lépett, visszanyerve a nyugalmát s anyai gyöngédséggel és szeretettel megsimogatva a hajamat, lassú, elhaló hangon mondta:
- Én Szendrey Júlia vagyok!
    Ekkor tudtam meg: hogy ki Horvátné!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Mészáros Gyula (1883-1957): Idegen pusztákba

Messze innen, messze, idegen pusztákba
Varázsos erővel visszahúz a lelkem,
ezüstös folyóvíz, nyárfáknak ligetje,
Mintha integetne hivogatna engem.
Nem is a folyóvíz, nem is az ezüstje,
Nem az egész liget, csak egy-két nyírfája,
Ahova mi ketten holdas estvelenkint
Boldogan, álmodón leültünk alája.

Messze innen, messze, idegen nyíresbe’
Barna idegen lány mintha integetne…
Nem is ő hívogat, hej csak egy-egy emlék,
Eltűnt álom reám mintha sugarát vetne.
Mintha látnám újra csillagos két szemét,
Fürtös fejét amint vállamra lehajtja.
Édes szép szavának idegen zenéje
Álmodó lelkemet újra átalhatja.

Messze estem most már idegen nyírfáktól,
Az idegen lány is oly messze azóta,
Talán meg sem értett, hogy is értett volna.
Bölcsőinknek dalát sohasem hallotta.
Mégis minő bűbáj, nem is tudom én mi,
Úgy integet felém, úgy csalogat engem,
Ezüstös folyóhoz, idegen pusztákba
Varázsos erővel visszahúz a lelkem.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Herczeg Ferenc: Szendrey Júlia és a közvélemény

Elértem, amit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig e kebel!
Ölemben kedves ifju feleség…
-    -    -    -    -    -    -
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édes anyja,
egy égbe rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság, 
Lelkemnek egyedüli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
-    -    -    -    -    -    -
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény! S én valóban nem tudom,
Mi több: szerelmem, vagy csodálatom?
-    -    -    -    -    -    -    
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, hugom,
Szeretőm, hitvesem!
Petőfi

    Mire újból kizölldelt a nyárfa az ablak előtt, ő már eldobta az özvegyi fátyolt. A közvélemény ebben rút árulást látott.
    A szabadság vérpiros búcsúórájában egyébként is minden jog és igazság a halottak részén volt. És tulajdonképpen mindenki gyanús volt, aki élt. Petőfi esetében különösen érzékeny volt a közvélemény. Az ifjú költő élete és halála oly egész, igaz, tiszta és antik módon szép volt, hogy övegyének viselkedése nemcsak erkölcsi, de esztétikai okokból is megbocsáthatatlannak tetszett, mivel a hétköznapi élet kicsinyes s önző követelődzéseivel zavarta meg a hősies halál felséges harmóniáját.
    A közérzés szerint Júliának a költő halála u tán egész egyéniségével föl kellett volna olvadnia az egyetlen érzésben, amelyhez még joga volt: a gyászban. Ha ezt kellő önmegtagadással és ízléssel meg tudja tenni, akkor a Petőfi-kultusz főpapnőjévé és a nemzet egyik nagyasszonyává avatják. Persze még jobb lett volna reánézve, ha el tud hamvadni első fájdalmának tüzében, mint a hindu özvegy a máglyán. Akkor ma ő volna minden női erény magyar patronálja.
    Az ő ingatag és mohó ifjúsága azonban nagyon is hamar hátat fordított a síri világnak és az életet kereste. Pedig az élet, amely az ő romba dőlt világa fölött még zölldelni és rügyezni tudott, élősdi dudva lehetett csak.
    Különös, hogy a közvélemény nem esett gondolkozóba a rikító és tátongó ellentmondáson, mely Júlia hitvesi és özvegyi élete közt volt, nem is akadt fönn azon, hogy az elismerten éles elméjű nő mindennel, amit Petőfi halál azután tett, csak saját magának szerzett keserűséget és megalázást, hanem pálcát tört fölötte. A népítélet úgy szólt, hogy Szendrey Júlia méltatlan volt Petőfi szerelmére és nevére. Bizonyos fokig elmarasztalták ebben a szomorú pörben magát Petőfit is, rábizonyítván, hogy életének ragyogó boldogságát maga-hiszékenységére építette föl. A nagylelkű bocsánatot pedig, melyet a csodálatos sejtőképességű költő Júliának fölajánlott („… Ki téged még akkor is, ott is, örökre szeret!”) költői szóvirággá fokozták le.
    Akik újabba megemlékeztek Júliáról, azok többé-kevésbé mind a népítélet nyomása alatt állottak. Többen a Petőfi-kultusz tisztaságának érdekében helyénvalónak látták, hogy a feledés fátyolát vessék  Júlia özvegységének idejére. Mintha el lehetne takarni csak egy vonását is annak a női arcnak, amely hatvan költeményre lelkesítette a világirodalom egyik legnagyobb lírikusát és amelyhez e sokat mondó szavakat intézte: „Szeretem hibáid napfogyatkozását…”
    Ma már Júlia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla. Az igazság  pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkítatlan.
    Egy emberi élet mérlegét nem lehet annak egyes, kiszakított tételeiből fölállítani. Az emberi életen áthullámzó „jó” és „rossz” áramlások, a lelki emelkedés és süllyedés időszakai, rendszerint szerves összefüggésben vannak az élet külső körülményeinek alakulásával. A „jóság” szülőanyja a boldogság; a „gonoszságé” a boldogtalanság. Igaz, hogy ez csak gyönge emberekre áll, de  az emberek átlag gyöngék.
    Júlia méltatlannak mutatta magát Petőfi özvegyének nevére. Ez az ő bűne. Elég nagy arra, hogy összezúzza egy nő egész életét, de nem elég nagy arra, hogy összetörjön minden emléket, amely tiszta, nemes, önzetlen és szép volt ebben az életben. Júliával ilyesmi történt. A fölháborodott közvélemény megrohanta az ő múltját és abban ízzé-porrá tört mindent. Ez nem volt igazságszolgáltatás, hanem megtorlás. A népítélet mindig az. Igaz hogy a közvélemény haragos elfogultságát érthetővé teszi a rajongó szeretet, amellyel Petőfi emlékén csüngött.
    A közvélemény haragja Petőfiné második házassága alkalmából tört ki. Ez a nagyon is korai házasság mindenkit meggyőzött arról, hogy Júlia sohasem szerette Petőfit, hanem csak hiúságból lett az akkor már országos hírű költőé. Arany János így szólaltatta meg a sírjából föltámadt honvédet, akinek sápadt vonásaiban mindenki Petőfire ismerhetett:

És eldobád – hajh, mint csalódtam! -
Azt is, aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod… nevemet.

    Bevallom, sohasem tudtam megérteni ezt a vádat. Hogy milyen tulajdonságával hódította meg Petőfi Júliát, hogy milyen tulajdonságával hódít egyáltalában női szívet a férfi: annak kutatása igen kényes föladat. Bizonyos hogy a Napóleonok asszonyt is a kardjukkal, a Petőfiek asszonyt is a lantjukkal nyernek. A hírnév mindenkor szédítő hatással volt a nőkre. És éppen nem a sekély lelkű nők azok, akik a férfi vagyonánál és rangjánál többre tartják hírnevét. Júlia ezt tette. A gazdag előkelő és konzervatív szülők kényeztetett leányának, aki az erdődi várkastély nagyúri magányában valami mesés életboldogságról álmodozott, volt hozzá való bátorsága, hogy szigorú édesapjával dacolva, kövesse Petőfit a szegénységbe. Naplójegyzeteiből és leveleiből tudjuk, hogy nemcsak szülőinek előítéletét, hanem saját félelmét is le kellett győznie, amíg át merte magát engedni szerelmének. Ezt a lelki harcot, a nemes szenvedély harcát a hétköznapi okosság ellen, gyönyörű bátorsággal küzdötte végig. Júlia abban az időben oly fennkölt érzéseket ápolt a szívében, és oly költői kifejezésformát talált a számukra, amelyek teljesen méltók és Petőfi Sándor arájához. A költő ezt tudta és büszke volt Júliájára.

Hol a leány, ki lelkem röpülését
Követni birná te kivüled?
És hol a férfi, aki én kivülem
Szived mélyére lemerülhet?
Egymáshoz illünk; a teremtés napján
Egymásnak voltunk már rendelve mi…
Isten kötötte össze lelkeinket
Ember nem képes elválasztani.

    Meg kell állapítani, hogy Petőfi rövid házasélete oly boldog volt, amilyen földi frigy egyáltalában lehet. Hogy a sok szenvedésen és hányatáson általment költő, aki egy időben a sors mostoha gyermekének tarthatta magát, megismerhette a földi boldogságot, az Júlia érdeme. Tanú reá maga, a költő, aki e – földi ember szájából megdöbbentően hangzó – szavakat merte kimondani: „oly boldog vagyok, hogy reményem sincs.”
    Ezzel kezdődik a költő pályájának szédítő emelkedése. Tehetsége a boldog szerelem légkörében vakítóan lángol, mint az oxigénbe vetett parázs. Júliának megvolt az az erénye, hogy a házasságban is női ideál tudott maradni. A legelőkelőbb erény, amelyre költő felesége képes. Sohase felejtsük, hogy a házasélet mindennapi gondjaival vívódva, szűkös viszonyok közt élve, hónapos szobában lakva, a szerelmi dalok egész ragyogó sorozatát tudta kicsalni ura szívéből. E dalok közt a világirodalom gyöngyei találkoznak.
    Az ó-francia költői tornákon a pályadíj egyik részét a hölgynek adták, aki a koszorús költőt megihlette. Úgy vélekedtek, hogy a szerelmi dal két lélek ölelkezésének gyermeke. Szendrey Júliának része volt benne, hogy a magyar irodalom egy gyönyörű különlegességgel, a boldog hitvesi szerelem költészetével gazdagodott. Ezrét koszorú illeti.
    Arany János, akit később méltán keserített a szeretett jó barát özvegyének feledékenysége, ily szavakat ad a sírjából föltámadt honvéd szájába:

De nem vádollak… Óh e vádat
Inkább magamra emelem:
Annyi őszinte érzeményért,
Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn,
És annyi esztelen hitért,
Szerelmemért, mely végtelen volt…
És ime most itt van: mit ért?

    Ő úgy vélekedett, hogy Petőfi egész szerelmi boldogsága csak képzelt volt. A zord Toldi költője azonban mindig idegen volt a gyöngéd szenvedélyek világában. Hogy melyik a képzelt és melyik a való szerelmi boldogság, arról vitatkozni nem lehet. A kegyetlenül prózai kérdést: mit ért?  Rá lehet írni minden fejfára, amely alatt oly ember nyugszik, kinek része volt a szerelem üdvében. Bizonyos, hogy Petőfi utolsó leheletéig szerette hitvesét, hitt Júlia szerelmében és hogy boldog volt hitében. És ne feledjük: Júlia sohasem bántotta meg Petőfit, csak a közvéleményt. A költő neve akkor már oly magasságban fénylett, hogy asszonyi kéz nem férhetett hozzá. A tény, hogy Júlia széttépte a láncot, amely a halhatatlan halotthoz fűzte, újabb fényt árasztott a költő emlékére és rettenetes következményekkel járt az asszonyra nézve.
    Az, amit Júlia árulásának szokás nevezni, az én meggyőződésem szerint nem egyéb, mint egy magára hagyott emberi lélek összeomlásának siralmas képe. Aki e belső összeomlás lélektani okát keresi, annak ajánlom, hogy vessen egy pillantást a helyzetre, amelyben Petőfiné urának halálakor volt.
    Szendrey Júlia, amióta megismerkedett a költővel, lassan, de biztosan az erős egyéniségű, minden ízében férfias Petőfi hatása alá kerül. Szerelmes vívódásaik, amelyek esküvőjüket megelőzték, egy erős egyéniség védekezése az erősebb egyéniség inváziója ellen. Júlia később akaratlanul, de szinte föltétlenül átengedte magát a költő lelki uralmának és igaz asszony volta mellett bizonyít, hogy egyes jellemvonásai kicserélődtek és gondolkozásában, érzéseiben, eleiben, szokásaiban, sőt gyöngeségeiben is hozzá formálódott a költőhöz. Ő volt az a bizonyos aranyserleg, amelynek a férfi ad tartalmat. Petőfi bensejében semmi sem változott meg a házassága következtében. Egyetlen elvét, egyetlen gondolatát, egyetlen sajátságát sem áldozta föl nejének. A boldog szerelem áprilisi verőfényként hatott lelkére, életre és virágzásra keltvén annak minden rügyét. Ami azonban benne virágzott, az az övé volt. És ami Júlia lelkében virágzott, az is Petőfi vetése volt.
    Sokan és sokszor szemére vetették az asszonynak, hogy a szabadságharc eseményei közepett még ő tüzelte az egyébként is lobbanékony vérű Petőfit. Való igaz, hogy buzdította urát a március 15-iki mozgalomban, később a követválasztási ügyben, a minisztérium elleni föllépésben, Vörösmarty ellen írt költeménye kiadásában, nemkülönben a hadügyminisztériummal való ismételt összetűzéseiben is. Való igaz hogy a forradalomban a legszélsőbb elveket vallotta, hogy hevesen gyűlölte az arisztokráciát, hogy lázadó szelleme még a társadalmi szokások ellen is fordult.
    De mi ez ha nem magának Petőfi Sándornak szelleme női, azaz kezdetlegesebb, mozgékonyabb és fegyelmezetlenebb kiadásban? Hogy a visszhang harsányabb volt a kiáltásnál, a tükörkép perzselőbb a napsugárnál, hogy Júlia politikai kérdésekben is szenvedélyesebb volt a Talpra magyar költőjénél, hogy végül már a tanítvány buzdította mesterét, azon senki sem fog csodálkozni, aki ismeri a női lélek fölszívó és alkalmazkodó képességét és csodálatos termékenységét.
    Petőfi mindig különc modorú ember volt, ami egyebek közt abban is megnyilatkozott, hogy kedvelte a föltűnő ruházkodást. Az asszony ebben is követte példáját, ebben is túltett rajta. Jókai tanú rá, hogy egyszer piros frigiai sapkával ment színházba és hogy Petőfi el volt általa ragadtatva. Júlia politikai szereplése is hízelgett a költőnek.

Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény!

    Itt tartott az asszony, amidőn váratlanul bekövetkezett a vég. A költő rettenetesen komolyan vette önmagát és végszavát elnyelte a trombita hangja az ágyúdörej. És az asszony? Egyedül áll a szédítő magasságban ,ahová egy hatalmas szellem fölemelte. Petőfi lobbanékony és szenvedélyes vére, nyugtalan és szerfölött öntudatos szelleme még forrong benne, de hiányzik belőle a költő kristálytiszta és acélkemény erkölcsi ereje. Egyszerre elveszti belső támaszát és tartalmát. Hajóvá lesz, amely iránytű nélkül jár. Egy ideig szilaj fájdalommal siratja urát, aztán egyszerre, amikor kiapad az idegen energia, amely ereit duzzasztotta, beleomlik az élet zavaros hullámaiba. Petőfi meg tudta volna gyászolni Júliáját; Júlia nem tudta meggyászolni Petőfit. Az erős embert megtisztítja a fájdalom, a gyöngét megzavarja. Az erős ember megküzd a fájdalmával, a gyönge menekül előle. A gyönge, ha elveszti lelki egyensúlyát, minden áron feledni és vigasztalódni akar és olykor narkotikumokhoz folyamodik. A sírva vigadó ember, a férfi, akit korhellyé tesz a bánat, nemzeti jelenség. Úgy látszik, hogy Júlia akit az édesapjával folytatott küzdelme, a nagy költő részéről tapasztalt bálványoztatása és a forradalmi társadalomban játszott szerepe elbizakodottá tett és valósággal föléje emelt saját bírálatának, úgy látszik, hogy Júlia a nagy összeomlás pillanatában az élet nyers s mérges kábítószerei után nyúlt. Ez szó szerint IS veendő, amennyiben hallottuk, hogy abban az időben mákony és erős borok segítségével akart felejteni.
    Eddig csak erkölcsbírák ítéltek fölötte. Talán jó volna ha hozzászólna a kérdéshez az idegorvos is. Lehet, az orvos azt találná, hogy éppen a rettenetes rázkódás, amelyen akkor keresztülment, nyitotta meg az emberi lélekben lappangó mélységek egyikét. Hogy Júlia lelkében voltak ilyen mélységek, aztán már leánykorában maga is sejtette. Szerelmi vergődései közepett egy ízben (1847. jan. 12.) így ír Térey Marihoz: „De most, édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező baját: félek, hogy könnyelműség fogja követni a lelki harcot, mely bennem most oly kíméletlenül dúl; mert lelkemnek máris oly könnyelmű gondolatai vannak sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom e gondolattól: ha alkalmam lehetne ily könnyelműnek lenni, nem csak képzetben, de tettben.”    
    Amitől leánykorában irtózott, az bekövetkezett özvegy korában nemcsak képzetben, de tettben. Egy eszes asszony, Dékániné, kimondta az igazságot midőn így szólt:
    „Mikor a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is.”
    Szendrey Júlia második házasságáról, amely mindennél jobban elkeserítette a közvéleményt, alig van mit mondani. Ez tulajdonképpen mentő-akció volt. Úgy tudjuk, a császári rendőrség fölszólította akkor a mindenkitől, a családjától leginkább elhagyott asszonyt, hogy mutassa ki, miből él, különben el fogják távolítani a fővárosból. Horvát Árpád elejét vette Petőfi Sándor özvegye további megaláztatásának és nőül vette. Talán nem vétek a tisztelet ellen,mellyel Horvát emlékének tartozom, ha megállapítom, hogy ehhez a házasságkötéshez eleinte több köze volt egyrészről az önzetlen részvétnek és másrésztől az önfenntartási ösztönnek, mint a szerelemnek.
    Petőfi Sándor életének napja lemerült az örök éjszaka tengerében. Dicsőségének csillaga azonban napról-napra csodásabb fényben ég. Egy szelíd, szomorú sugara ráesik a sírra, amelyben az egykor oly forrón szeretett hitves ma pihen. Fényénél lassankint föl fogjuk ismerni Júlia életének egész igazságát. Ez az asszony a szerelmi boldogság rózsakoszorúját fonta a nemzet bálványozott költőjének korán őszülő fejére. Hű társa volt Petőfinek, amikor az fölhaladt a tündöklő csúcsra. Ezért háza illet. Ő maga nem volt elég erős arra, hogy támasz nélkül megálljon a magasságban. Ezért sajnálat illeti. Az a sajnálat, amelyet a tévelygő embernek nem szabad megtagadnia embertársától, aki gyöngeségből vét, legkevésbé attól az asszonytól, akitől így búcsúzott el Petőfi Sándor:

Alig virradt, már újra alkonyúl,
Alig jövék, s megint elmégyek, el,
Még csak alig hogy üdvezeltelek,
És már bucsúzni, már elválni kell.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szívem, szerelmem, lelkem, életem!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 18. sz. 1909. május 2.