Fenyőfa volt. Utszéli büszke szálfa,
A nap ezüstlő port hintett reája.
Az égbe nézett ékes lomb-szemekkel.
Dacolt szélvésszel, zugó fergeteggel.
Fenyőfa volt. Kiálló, hosszu szálfa.
Egy ifju harcos arra ment s kivágta.
A szép sudárnak ágait letörte,
És zászlórudat készitett belőle…
Azután vitte vad tusák során át, -
Remegtek, hogyha tiszta selymét látták,
Dicsőség, mámor járt a nyomdokába,
Sugárzó fényben tündökölt a szárnya.
És egyszer… egyszer vész, vihar dübörgőn
Ledönté s véle ott hever a földön
A szálfa vérző, csonka hordozója
S a zászlórudból mankó lett azóta.
Mankó, amely támaszt nyújt olykoron,
Míg hű gazdája utcasarkokon
Koldulva nézte, hogy fut, hogy lohol
Az önző, lármás, rút embergomoly…
Az erdők dísze – óh, mily fájdalom –
Hányódott, nyűtt, mint dib-dáb, ócska lom,
Gyöngült, csak régi terhét birta még:
A béna bajnok reszkető kezét.
Idő telt-mult… Karácsony este lett.
A rokkant ázott-fázott, szenvedett.
Jéggé kövültek hűlt dermedt tagok –
Mit volt mit tenni? – gondolt egy nagyot:
A hősiesség bú érdemjelét:
A vastag mankót aprította szét,
Tüzet rakott s míg áradt melege,
A lángba bámult könnyező szeme…
Égett a fa… parázslón csillogott.
A kályha nyögve búvott, mormogott,
S olyan riasztó, baljós hangja volt –
Dalolt a tűz… Vajjon miről dalolt?
Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 4. évf. 8. sz. 1938.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése