Meghalt az édesanyja. A mostohája meg
Gyűlölettel tekint rá, szavát sem érti meg…
Ha elmereng a multon könnyfátyolos szeme:
Már vád a mostohának, - lázongás ellene!
Az uj asszony a házat uj dallal tölti be,
Azalatt szegény árva gondol a – régire.
Neki az ősi házban, ez uj kedv rut, ledér…
Neki itt csak a multak száz, szent emléke él.
A mostohának is van gyermeke, durva, vad,
Üti-veri az árvát, ennek minden szabad.
Az árvának panaszra, sírásra sincs joga,
Ostort emel rá érte a gonosz mostoha.
- Szegény kis árva titkon, ha az alkony leszáll:
Buját, baját elsirni a temetőbe jár.
Ott anyja sirján Isten csodát teszen vele:
Bübájos, édes álmot bocsát szivére le!
Bübájos, édes álmot, hittel-teli csodát,
Hogy tud temetőn, sáron, - minden halálon át:
Él, él az édesanyja, majd egyszer fölkel – és
Jaj lesz a mostohára ez a fölébredés!
Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 4. évf. 8. sz. 1938.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése